The Project Gutenberg eBook of Az alispán úr
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az alispán úr
        Regény

Author: György Szemere

Illustrator: Ákos Garay

Release date: July 25, 2024 [eBook #74117]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Budapesti Hirlap

Credits: Albert László


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ALISPÁN ÚR ***


AZ ALISPÁN ÚR

REGÉNY

IRTA

SZEMERE GYÖRGY

A KÉPEKET RAJZOLTA GARAY ÁKOS

[Illustration]

BUDAPEST

RÁKOSI JENŐ BUDAPESTI HIRLAP UJSÁGVÁLLALATA

1906

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




I.  Filax, Boldizsár úr és Bódi.

– Hogy hivják?

– Filax Albertnek.

– Filax?! Hisz’ az kutyanév.

– Alásan kérem, engem is ugy hínak.

– … Hát lássuk a testimoniumot.

– Tessék… Csupa kitünő.

– Jól van, de ez még nem elég: csak azt bizonyitja, hogy tanulni tud,
azt nem, hogy tanitani is tud.

– Kérem, a ki tanulni tud, az tanitani is tud.

– Bizonyitsa be.

– Kérem. Csak azt tessék megmondani, milyen módszerrel. Dedukcióval,
indukcióval, metafizice, avagy logice?

– Hát mondjuk: logice.

– Helyes. Miféle syllogismust parancsol? Barbara, celarent, darii,
ferio, derapti, felapton, disamis?…

– Elég! Megbolondult?

– Nem, kérem, csak bizonyitani akarok.

– Bizonyitson ugy, hogy én is megértsem.

– Parancsára… Tehát, _főtétel_: A ki tudatlan, az nem tud tanitani.
_Altétel_: A tanitó nem tudatlan. _Zártétel_: Tehát a tanitó tud
tanitani.

– Ezt a logika mondja?

– A logika, kérem szivesen.

– Akkor igaz lehet. De hát arra meg mit mond a logika: hogy kell egy
olyan fiut tanitani, a ki nem akar tanulni s a kiből mégis vicispánt
akar csinálni a család?

[Illustration]

– Kérem, erre nem a logika felel.

– Hát mi?

– A pedagógia és a – család.

– Mit mond a pedagógia?

– Azt, hogy a mely fiuban nincs meg a tudomány iránti hajlandóság: abba
tapintatosan bele kell verni a tudományt.

– Tapintatosan?…

– Igenis. Nevezetesen mogyorófapálcával.

– És mit mond a család?

– A család azt mondja: alispánnak akarom a fiamat, hát addig traktálom a
vármegyét, mig rá nem jön, hogy a fiu a vármegye esze.

– Helyes, Filax. Megfogadom. Átveheti a fiút.

*

Ez a tanulságos párbeszéd a fenesi kastélyban hangzott el 1855-ben, a
nagyebédlőben, öreg Fenessy Boldizsár és ifju Filax Albert között.

Fenessy Boldizsár egy háromezer holdas ur volt, semmi egyebet nem
tudott.

Filax Albert professzor-kandidátus vala (matheseos et classicae
philologiae), de ezeken kivül koplalni is tudott. Nem ugyan jószántából,
hanem mert muszáj volt neki. Az igazság az, hogy a libapecsenyét és a
rostélyost még Horáciusnál is jobban szerette, egy rőf kolbászért meg
odaadta volna az egész Ovidiuszt.

Ezt nem is lehetett neki rossz néven venni, mert Ovidiuszszal nem lehet
jóllakni, a kolbászszal ellenben igen. Tehát a végcél a kolbász, nem
Ovidiusz.

Ennek is megvan a képlete valahol a logikában. Filax tudta és szorosan
ahhoz tartotta magát. Teljes erejével azon volt, hogy végkép sajátjává
tegye a végcélhoz vezető eszközöket. Éjjel-nappal magolt, négy
esztendeig száraz kenyérrel ette a tudományt, hogy majdan megcsiphesse a
sült malacot.

Hát megcsipte végre. Instruktor lett a dús fenesi kúrián. Az igéret
földjén való sáfári állás sem lehetett ennél különb kondició. Mert ugyan
mi lehetett a manna a juhhusos kásához képest? – Siralom.

Hát siralom ám, de nem kell azt hinni, hogy a fenesi kúrián csupa
juhhusos kása volt az élet. Ha nem is a pazar asztal fogásaiból, de
nyelt Filax siralmat eleget Fenesen is.

A keserű falatokat ifjabb Fenessy Bódi, a család nagyreményű fia, a
vármegyei alispáni trón örököse tálalta föl neki. Mindjárt az első napon
kijelentette, hogy utálja a bötüt, akkor is bolond volt, mikor
megtanulta, most nem szekiroznák vele.

Filax eleinte igyekezett szivére beszélni, de tapasztalván, hogy ez nem
használ semmit: a tapintó érzékeire beszélt. Fogta a mogyorófa-vesszőt:
azzal diskurált vele.

Bódi addig orditott és kapálózott, mig sikerült megmenekülnie karmai
közül. Filax utána… Bódi hatalmas kengyelfutó volt, csak ugy cicázott
Filax-szal. Hébehóba hátrafordult és szamárfület vágott a nevelő urnak.

Flegmatikus volt Filax, de ez a szamárfül csak mégis kihozta a sodrából.
Összeszedte minden erejét és megcsipte a nebulót. Vitte fülönfogva
befelé. Azaz vitte volna, de, szerencsétlenségére, találkozott utközben
a ház szép asszonyával.

– Mit mível, Filax úr?

– Móresre tanítom az urfit. Szamárfület mutatott nekem.

– Valószinüleg megverte.

– Nem valószinüleg, de biztosan.

– Szerencsétlen ember! – tiltakozott az anya majomszeretetteljes gőggel.
– Mit gondol maga? Hogy merészel kezet vetni egy enesei, kensei és
alsófenesi Fenessyre?… Filax!

– Kérem szépen, – mentegetődzött Filax, – én nevelő vagyok,
mogyorófavessző nélkül pedig hogy lehessen nevelni?

– Az a maga dolga, – rippent rá az erélyes menyecske, – megtiltom, hogy
verje az én fiamat.

– Jól van, kezét csókolom, akkor bátor leszek borsón térdepültetni.

– Min?

– Borsón.

– Megbolondult?

– Akkor kukoricaszemen.

– Azt sem engedem meg. Nevelje szeretettel a fiut.

– Szeretettel – ellenveté Filax a mély meggyőződés hangján, – csak a
papagájt lehet kitanitani; a gyermek, kérem szivesen, megkivánja a
fenyitést. A pedagógia…

– Hallja, Filax, ha maga nem tud szeretettel nevelni, én elcsapom magát…

Filax olyan tejszines kávét kapott reggelire, hogy megállott benne a
kanál. Ebédre kaszásleves volt, borjufej-frikasszé, malactokány,
zsivány-pecsenye, pulykasült, turósrétes és levelensült – levelensült!…
Hát biz ő egy ilyen paradicsomi állapotból nem engedi magát kiüzetni a
rongyos pedagógiája miatt. Horkantott egyet s szólt:

– Ne tessen félni, kezit csókolom, szeretettel fogom nevelni az urfit. –
Azzal Bódihoz fordult: – Ne haragudjék, kis barátom, ezentul tanulnia
sem kell, majd mesében adom be magácskának a tudományt.

Bódi vállat vont.

– Csak aztán szép legyen az a mese. Legyenek benne tündérek és hősök is.

– Lesznek, fiacskám, lesznek, lelkem.

– Lássa, – dicsérte Filaxot a szép mama, – igy kell egy urfival bánni.

– Kezit csókolom, – köszönte Filax a bókot… – Hát gyerünk, Bódika:
elmesélem az Argonautákat…

Bódi ment, mert kiváncsi volt az Argonautákra. De nem kevésbbé volt
kiváncsi Filax arra, hogy miképpen fogja beleszőni az Argonauták
regéjébe az első konjugáció szabályait. Mert az volt a célja, hogy azt
tanitványa fejébe igy, orozva lopja bele.

Ugy felsrófolta az eszét, hogy majd kiugrott a fejéből. De valóban csak
a travesztált mese ugrott ki belőle.

Ime, a Bódi zseniális észrevételeivel együtt:

– Hát, – kezdte Filax, – volt a görögöknek egy rettenetes hősük, a
Jázon. Ez a Jázon öcscse volt az akkori királynak, egy bizonyos Pelias
nevezetű vén görögnek. Mondja Pelias Jázonnak: – Hallod-e, öcsém, Jázon,
igen fáj a fogam a kolchisi aranygyapjura, elhozhatnád nékem. – El ám, –
válaszolt Jázon bosszusan, – ha nem őriznék hétfejü sárkányok. Elsőbben
kergettesd el a sárkányokat, osztán beszélhetünk az aranybirkáról…
Pelias dühbe jött. – Hogy mersz velem, királyi bácsiddal igy beszélni,
fráter?! Pakkolsz rögtön és hozod a gyapjut, vagy visznek a zsandárok az
akasztófa alá!… – Jázon megijedt, mert jól tudta, hogy bácsija nem érti
a tréfát. Ijedtében egy szó szaladt ki a száján…

Filax szünetet tartott. Bódi majd felrobbant a kiváncsiságtul.

– Miféle szó?

– Az, hogy: amo.

– Ámó? – Mit tesz az? – kérdezte Bódi kidülledt szemmel.

– Azt, hogy: szeretek.

– Szeretek?!… Miért mondta azt?

– Nem tudom, – sunyitott Filax, – olyan bolondos természete volt.

– És osztán? – érdeklődött Bódi. – Mit felelt a bácsija?

– Azt kérdezte tőle: amas?

– Hát az meg mán mit tesz?

– Azt, hogy: szeretsz?

– Hogy volt tovább?

– Hát ebben a pillanatban belép egy görög gróf és az felel a királynak
Jázon helyett: amat. A mi meg annyit jelent, hogy: szeret… – Amamus, –
tette hozzá; – magyarul: szeretünk…

Bódi élt a gyanuperrel, de nem szólt semmit. Filax folytatta.

– Az öreg Pelias, nem tudni mi okból, megharagudott. – Amatis?! –
förmedt rá Jázonra és a grófra. – Amant, – válaszolt rá egy aranyos
liberiás inas, a ki éppen hozta urának a kávét.

Bódi végre is megunta a sok idegen szót.

– Ugorja át ezt a helyet és folytassa mindjárt a sárkányokon.

Filax összeszedte luteránus eszét. Kétségbeesett képet vágott.

– Jaj, nem lehet ám, édes Bódikám, mert ezek nélkül a szavak nélkül nem
lehet a mesét megérteni. A mig meg nem tanulja, biz Isten, nem
folytathatom.

– Tudom én, hogy lóvá akar tenni, – mondta Bódi ravaszdi fölénynyel.

– Én? – ijedezett Filax. – Magát? Hogy merném?

– Nono, tudom, a mit tudok. Szerencséje, hogy kiváncsi vagyok a
sárkányokra, hát megjegyeztem magamnak azokat a buta szavakat.

Felragyogott a jó Filax szeme.

– Halljuk, édes kis barátom.

Bódi (ugy látszik, jól fogott a nebuló esze) sorjában hiba nélkül
felmondta:

– Amo, szeretek; amas, szeretsz; amat, szeret; amamus, szeretünk;
amatis, szerettek; amant, szeretnek…

Igy csempészte bele a jeles Filax tanitványa fejébe az első konjugációt.
Azt hiszem, kissé ravaszabbul, mint Sinon Trójába a falovat.




II.  Béka a kontyban. A rákok. A második konjugáció. Borongás. A mókus.

Tehát, mint a fentiekből kivilágosodik, vala Bódinak esze bőven. Csak
nem akarta koptatni a tudományokon, stiklik kigondolására forditotta az
egészet.

Ezekben dús leleményességet fejtett ki Bódi. Egy nap kolompot kötött a
kutya farkára, másnap rákot csempészett a Filax úr ágyába; még a Póli
nénit sem kimélte: eleven békát csempészett a műkontyába, pedig Póli
néninél talán egész Magyarországon sem volt félelmetesebb alak:
mindenkit leszólt és szidott, a ki élt.

Hát a Bódit, szó sincs róla, volt is oka szidni, mert a béka-kaland
csaknem tragikusan végződött reá nézve. A béka ugyanis kínjában
elbrekegvén magát a feje tetején: azt hitte, hogy a fejébe mászott a
béka és ugy megijedt, hogy már-már a bolondok házába kellett szállitani.
Szerencsére még idejekorán kifészkelődött a rab a kontyból s kisült,
hogy Bódi volt a bünös.

Volt is haddelhadd. Póli néni évszázadokra szóló elégtételért rikácsolt
és Boldizsár ur, bár titokban ujjongott csemetéje szellemes stiklijén
(mert ki nem állhatta Pólit), teljesítette aggszűz testvére kivánságát,
mert _erbtanti_ volt. Szegény Bódinak felkötötték a sarkát, két óra
hosszat kellett, miként a gólyának egy lábon állania…

Már Filax nem volt ilyen kegyetlen hozzá. Még csak nem is rekriminált a
rákok miatt. Azt a kis ijedtséget, a mit okoztak neki, nem Bódin, hanem
Felapoton logikai képletének rendelése szerint, magukon a rákokon
bosszulta meg. Egyszerüen megfőzte a _snellsziderjén_ és befalatozta
őket mind közönségesen.

Filax ezzel nemcsak a rákokat, lefőzte Bódit is.

– Derék ember maga, Filax ur, – dicsérte meg ez pirulva vígan falatozó
nevelőjét, – én azt hittem, hogy kitöri a rákoktól a frászkarika.

– Köszönöm az elismerést, Bódika, – nyugtázta Filax tanítványa
leereszkedését, – de azt a szót, hogy frászkarika, ne használja többé,
mert az csunya szó.

– Hát a rossznyavalya szebb?

– Az is csunya.

– Akkor hogy mondjam?

– Ugy, a hogy Aeneas mondta, a mikor a Kykloposoktól megijedt.

– Hogy mondta Aeneas?

– Ugy, hogy: timeo.

– Timeo? Mit tesz az?

– Félek…

S apránkint belecsürte-csavarta az Aeneas szájába s onnan a Bódiéba a
második konjugáció szabályait…

… Ilyen becsapási szisztémával folyt tovább a Bódi gyerek neveltetése.
Hősökkel és tündérekkel mondotta el neki Filax még a tizedes törteket
is, hogy a szép mama parancsára a szeretettel való nevelés elvének
eleget tegyen.

[Illustration]

Ilyenformán Filax egy egészen új, soha nem alkalmazott oktatási módszer
megalapítója lőn, hála a juhhusos kásának. Eleinte ugyan csak szükségből
üzte ezt a metódust, de később annyira vérévé vált, hogy a nagyokkal sem
tudott másféleképp beszélni.

Például egyszer, midőn tömegesen döglöttek a Boldizsár ur birkái s a jó
ember azon töprenkedék: miféle orvossággal lehetne elejét venni a
szapora birkahalálozásnak, igy szólalt meg Filax:

– Méltóztat tudni, mit mondott annak idején Kátó, mikor sorba fűbe
haraptak a kecskéi?

– Mit?

– Azt, hogy: annak döglik, a kinek van.

– Bolond maga, amice, – fedte Boldizsár, – azt egy cigány mondta.

– Kérem szivesen, – tiltakozott Filax, – a cigány csak utánozta Kátót,
az eredeti mondás tőle való.

És rogyásig védte az igazát. Hovatovább szentül hitte maga is.

… És, nem mondhatni az ellenkezőjét, a módszer fényesen bevált, Bódi
szaporán haladt a tudományok rögös mezején.

Az első gimnáziumi vizsgálatot Losoncon jelesen tette le.

Kapott is érte Filax ajándékba egy akkora lovat, hogy létrán kellett a
tetejébe mászni. De nem volt Filax gyáva: a tetejébe mászott. Ha
lecsapta, ujra fölmászott reá. Apránként teljesen belegyakorolta magát a
lovagerényekbe, hovatovább fente a bajuszát, megtanult inni, sőt
káromkodni is. És idővel olyan szenvedélyes agarász lett belőle, hogy
akárhányszor kalap nélkül jött haza.

De olyan ügyes és vakmerő lovas mégsem kerekedett belőle, mint
tanitványából, a Bódiból. A kemény vérbeli kölyök olyan kitünő
bátorságot és lélekjelenlétet tanusitott szilaj irlandi poniján, hogy
égnek meredt tőle Filax minden hajaszála.

– Katonának kell nevelni a fiut, nem alispánnak, – tanácsolta apjának, –
hadvezérnek, hősnek született ez, nem pennarágónak.

Öröm és boru nyilallott az apa szivébe, e szavakat hallván. Az utóbbi
kerekedett benne felül.

– Minek neveltessem én hadve érnek, hősnek az én fiamat, mikor nincs a
magyarnak hozzávaló hadserege?

– Majd lesz! – bizakodott Filax és föllángolt a szeme. – Lesz még
egyszer ünnepje a magyarnak, villámok fényinél… Majd ha eljő az a nagy
vihar!…

– A nagy viharkor ott álljon a magyar nemes a bástya fokán. Magyarok
bástyája a vármegye.

– A mi nincs…

– A nagy kövek megvannak, ha rombadőlve is. S a mig megvannak, nincs
baj: a várat ujra föl lehet épiteni.

Mély, sokatmondó, vágykergető sóhaj tört ki a Boldizsár örvényes
kebeléből. Ugy állott ott, mint a megtestesült nemzeti tradició,
áhitattól és kegyelettől méltóságteljesen.

Filax szürke szeme bágyadt fényben uszott, szeretetteljes bizalommal
csüngött nemesen egyszerü, büszke kenyéradó urán. Isten tudja, miféle
misztikus érzés nyomása alatt: szeretett volna ráhajolni a kezére és –
sirni…

Abban az időben, mikor ez a história lejátszódott, könnyen sirásra
állott a szája nemcsak Filaxnak, a legkeményebb magyarnak is. Elég volt
ahhoz egy sóhaj… az anyaföld párája, levegő libbenése… a _csattogány_
egy mélabús akkordja, egy gondolat, egy eszme… egy hunyó gyertyaláng,
egy semmi. A magyar bánat ott rezgett mindenütt, a föl nem osztható
parányt is képes volt fölosztani…

De hejh, nem vágom a fenség aranykoronáját a humor pajzán süvege
hegyébe. Bódit kell nyomon követnem az alispáni székig. Holott az ő
utján nem akadt lélekemelő, csak vidító mozanat: napsugaras tájképek
mindenfelől, tarka, bohókás, üde szinek. Az ő szilaj életkedve rózsákat
fakasztott a kősziklákból is. S hű mentora, a jóllakott boldog Filax nem
tiporta le eme rózsákat, ellenkezőleg: ha teheti vala, gomblyukába tüzte
volna valamennyit.

Ugy megszerette a csintalan, de nemesszívű fiut, mint a saját gyermekét.
Gyönyörüsége telt még hibáiban is. Ártatlan csinytevésein könyezésig
nevetett, s aggódó hűséggel háritotta el vastag tréfáinak sulyossá
válható következményeit. Gondolni sem mert, nem is akart arra, hogy
valaha is megváljék tőle. Ő ugyan nem hagyja magát kikergettetni a
paradicsomból, nem evett ő benne tiltott almát soha.

Azaz megálljunk. Evett biz ő.

Volt a háznál egy csinos kis szobacicus: a Juci. Hát biz abba
beleharapott Filax. Hanem ő persze azt hitte, hogy nem tudta meg senki…
Hogyis ne! Olyan orra volt Bódinak a pikantériákhoz, mint egy vizslának
a nyulhoz. Kétszer se harapott Filax az almába, Bódi már kiszimatolta
volt még a találkája helyét és idejét is.

El is határozta menten, hogy rája csap, mint a kánya.

A park végében egy nagy diófa alatt volt a találka helye. Hát Bódi
fölmászott erre a diófára a találka előtt és jól megbujt annak sürü
lombja között. És valahányszor elcsattant egy csók: egy diót ejtett a
szerelmesek fejére.

Azok természetesen nem tudták mire vélni ezt a természet-tüneményt, mert
hiszen a dió nem potyogós gyümölcs. És hiába néztek föl a fára, nem
fedezték föl rajta Bódit.

– Biztosan egy mókuska játszik odafönt a diókkal, – nyugtatta meg Filax
a remegő Jucit.

– Kergessük el, mert én félek, – kérte Juci.

– Sose féljen, adjon egy puszit.

Cupp! (A csók.) Zsupsz! (A dió.)

– Jesszusom! – sikitott Juci, – mindig olyan kor esik le, mikor…

– Ugy látszik, fél a mókus a cuppanástul, – hamiskodott Filax.

– És ijedtében elejti a diót, hihihi…

– Lássa, Jucika, ezt kitalálta. Hát ijegessük. Jó?

– Jó.

Cupp! Cupp! Cupp! – Rettenetesen ijesztgették a mókust, de biz az,
akárhogy igyekeztek is, nem ijedt meg. Ellenkezőleg, a mikor már nem
győzte a csókzenét diókisérettel, kapta magát, lekiáltott a fáról, nem
is mókusnyelven, hanem magyarul:

– Édes volt, Filax ur?

Tudta már a nebuló, hogy a csók édes szokott lenni. Bezzeg savanyuvá
lett egyszeribe a Filax ajakán. Még pedig nemcsak az az egy, a mit
kettévágott a Bódi szava, de visszamenőleg valamennyi megsavanyodott.

Ugy elszégyelte magát, hogy legjobb szeretett volna belebujni a
vakondakturásba… Mitévő legyen?

Tanácstalanul néztek egymás szemébe Filax és Juci. Az utóbbi volt a
bátrabb és okosabb: gondolta, legjobb lesz a Bódit megvesztegetni.
Fölüzent neki a fára:

– Urficskám lelkem, gyüjjön le, mondok valamit.

– Mit ád? – kérdezte Bódi a helyzet magaslatán.

– Veszek a vásáron csokoládé-szivart és mézeskalács-szivet.

– Hogyis ne! Nem vagyok én jány.

– Hát mit vegyek, lelkem?

– Nem bánom, – jelentette ki Bódi, – egy penicilusért lejövök.

Filax irtóztató zavarában zsebébe nyult és megkinálta Bódit a saját
zsebkésével. Pedig elcsapatás terhe alatt tiltva volt kést adni a Bódi
kezébe. Hiába, a szükség törvényt ront és bünt szül a bün.

Bódi lemászott a fáról és kajánul vigyorogva átvette a kést.

– Most már adja a kést, ugy-e? Rimánkodni se kell.

Filax elpirult.

– Ne áruljon el, Bódika, – hebegte, – olyan szép meséket mesélek…

– Hát ugy fél? – kegyetlenkedett a nebuló. – Nem is tudtam, hogy olyan
nagy bűn a csók.

Juci protestált.

– Nem bün az urficska, egy csöppet se bün.

De Filax lehurrogta:

[Illustration]

– Hallgasson. Bün biz az, – ismerte be töredelmesen, – csak akkor nem
bün, ha ki nem tudódik.

– No ha ugy van, – jelentette ki Bódi vigyorogva, – akkor rendben
vagyunk.

Filax megrémült.

– Mit akar az Istenért?…

… Bódi nem volt bolond, hogy elszalaszsza a kedvező alkalmat. Hallgatása
fejében olyan kemény békepontozatokat diktált a nevelő ur fejére, hogy
csak ugy zugott bele. A következő kedvezményeket kötötte ki magának:

1. A számtan kitörlendő a tantárgyak sorából. A helyett szarkatojást
fognak szedni Filax urral egyetemben a fák tetejéről.

2. Szerezzen neki a Juci egy dudát, de épp olyat, a milyennel a kondások
szokták összedudálni a malacokat.

3. Kuckóba ne állitsa Filax soha az életben, mert utálja a kuckót.

4. Vigye ki Filax az édes mamánál, hogy sarkantyus csizmát kapjon.

Mint fenti szerződésből kitünik, a csókkaland után roppantul
megnehezedett a Filax helyzete. Különösen a számtan törlése okozott neki
súlyos aggodalmakat. Mit találjon ki, ha Bódi a számot már mesében se
veszi be?

Mint csinálta: annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy mégis
lecsapatta vele a vizsgálatot a számtanból is. Le, mind a nyolcat: az
első gimnáziumtól a nyolcadikig.




III.  Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi
kicsapatik.

A Bódi érettségi bizonyitványától ugy megnőtt a Filax tekintélye, hogy
mérlegbe vetve lenyomta volna pápa ő szentsége csalhatatlanságát is.

– Filax, maga egy csudaember! – dicsérte Boldizsár ur. – Hogy csinálta?

– Szeretettel, nagyságos ur.

– Szeretettel?

– Igenis, kérem alásan. Az az én metódusom.

– Jól van, Filax, megigérem a fiam nevében, hogy, ha alispán lesz,
bedugja magát segédszolgabirónak.

Filax csodálatosképpen nem kapott ezen az előlegen, jobb szeretett volna
valami pozitivumot.

– Izé, – dadogta szégyenlősen, – nem maradhatnék inkább Fenesen?

– Mi a mennydörgős mennykőnek?

– Nagyon jó itt a levegő.

– A levegő?!

– Igenis, kérem alásan, jót tesz a tüdőmnek.

– Jól van, de a levegőt sem lehet hiába színi. Mit csinálok magával, ha
kitanult a fiu?

Filax megköszörülte a torkát és zavartan szedegette csámpás lábait.

– Ha szabad instálnom, – bökte ki végre, – tessen kinevezni a család
levéltárosának.

– Hogy maga irja a leveleimet? Nem irok én csak egyet egy esztendőben.

– Nem baj, instálom… Aztán, ha alispán lesz az urfi, megcsinálom neki a
beszédeit.

– Nini, mond valamit!…

– Igenis, kérem, én mindig fején találom a szöget.

– A fején, Filax. Nem bánom hát, kinevezem levéltárosnak, de előbb
hajtsa keresztül a fiut az akadémián is.

– A joghoz nem értek ugyan, – vallotta be Filax, – de majd megtanulom.

– Helyes, urbarátom. Legjobb lesz, ha együtt hallgatják a fiuval. Magát
is elküldöm vele Eperjesre.

Ez nem tetszett Filaxnak.

– Eperjesre? Nem Pestre?

– Nem. Ott ellumposodnak. Sok a vérük.

Filax ütött a fejével.

– Hát jól van, elmegyek én Bódikával a világ végére is…

… Igy kerültek fel Eperjesre jogászoknak: Filax, a végzett
professzor-mathezeos és tanitványa, a Bódi.

Boldizsár ur kosztra és kvártélyra Szivós professzornál helyezte el
őket. Koszt és kvártély teljesen közös és egyforma volt, de nem
egyformán honoráltatott. Bódiért ötven pengőforintot fizetett Boldizsár
ur, Filaxért csak huszat.

A látszólagos dijkülönbözet abban leli magyarázatát, hogy a Bódiért
fizetett összegért ki lett kötve a testimonium is. Azaz szavatolnia
kellett Szivósnak, hogy nem bukik meg a fiu.

Ment az akkor még. Miért ne ment volna.

A professzorok egyszerüen becsületszavát vették az urfi-kandidátusnak,
hogy nem lesz fiskális, aztán, akár vallott a tudományból, akár nem,
kiadták neki az oklevelet.

Ez a praktika különös nagy szerencse volt Bódira nézve, mert olyan
furcsa város volt Eperjes: lehetetlen volt benne tanulni. Jóravaló
urfinak annyi egyéb dolga akadt ott, hogy betüre abszolute nem tellett
az időből.

Különösen nem a Bódi idejében. Nevezetesen éppen _aktorok_ jártak
akkoron a városban. Azokat traktálni kellett. Az aktornéknak ellenben
kurizálni kellett. Urambátyámékkal inni kellett; a tisztekkel verekedni
kellett. A kisasszonyokkal táncolni kellett; a menyecskékkel cicázni
kellett.

Hát ezek után tessék a nap huszonnégy óráját ugy felosztani, hogy az
alvásra szükséges négy órán kivül egyébre is fussa. Már mint a Bódi-féle
előkelő urfiaknak. Mert Filax: az más. Egy Filaxnak nincsenek
kötelességei: az tanulhat, a mennyit akar.

No azt meg is cselekedte Albert. Neki a napot csak két részre kellett
osztania. Az egyiket végigette és aludta, a másikat végigmagolta
irgalmatlanul. Mialatt Bódi „a leányok ajkairól szedte a mézet“, Filax
Justinianus homlokáról tépett magának babért.

Hát ez rendjén volt igy s nem is származott volna belőle semmiféle baj,
ha nem telhetetlen a Bódi. De telhetetlen volt. Még pedig a
rózsa-szüretelésben. Sőt nemcsak a rózsát tépte, a liliomot is. Az pedig
nagy hiba volt.

Mert a rózsát, hejh, azt le szabad szakitani, maga a rózsa se bánja:
„Jer, illatos vagyok, édes, mint a méz, csókolj meg és szakits le, –
jer…“ De a liliom! A liliom szelid fehér virág, csábitani nem, csak
epedni tud: „Oh jövel, szívd fel illatomat, de ne szakits le, nem akarok
elhervadni a te kebleden“…

Az a liliom, a mit Bódi csókjaival hervasztott, éppen Szivós Ilonka
volt, a kosztadó professzora leánya. Szép _hajadon-szűz_ volt: karcsu,
negédes és ártatlan, mint minden liliom.

Szivós igen impraktikus ember volt. Eleinte nem is sejtette, mitől
hajlik epedő bánatra az ő szép virága. Keserű sóval gyógyította és
ipekakuánával. Ám (érthetetlen), semmit sem használt az ipekakuána: még
fehérebb lett tőle a liliom-fejecske. Szivós már-már pemetefü-teát akart
a leánykával itatni, midőn végre-valahára rájött a baj igazi okára: hogy
a Bódi tüzes csókjaitól hervad a leány.

A spájzban csipte rajta a szerelmeseket. Nem volt közöttük csak egy
tejes köcsög. Bódi az Ilonka derekát fogta, Ilonka a Bódi nyakát. Bódi
csókolta Ilonkát, Ilonka nem csókolta Bódit, csak a száját tartotta.
Igen szép volt. Mindketten veresek voltak, mint a pipacsok.

Szivós is veres lett, de nem attól, a mitől Ilonkáék, hanem a gutátul, a
mi meg akarta ütni. Szerencséjére lágy ember volt a tanár ur, csak egy
pillanatig dühöngött, a másik pillanatban elsirta magát: a guta belefult
könyeibe.

[Illustration]

– Az Isten szent szerelmére, mit mível, amice Boldizsár?! – zokogta
keservesen.

Bódi ijedtében fellökte a tejes köcsögöt és eleresztette az Ilonka
derekát. Természetesen Ilonka is megijedt: egy lisztes hombárba ijedt
bele. Csupa liszt lett még a piros, csókos szája is.

– Óh, óh, mit mívelt a leányommal, amice Boldizsár?! – ismételte
_sirámját_ a szegény professzor.

– Tejfölt szedtünk kettesben, – hebegte Bódi, kínos zavarában, s
rámutatott a felrugott köcsögre.

A leányka rápityeregte:

– Igen, papa, leszedtük a tejfelt.

– Leszedtétek a tejfelt, igen, – keseregte a bánatos apa, – leszedtétek
a tejfelt és felrugtátok a köcsögöt… a becsületet.

– De nem tört össze, – vigasztalta Bódi vakmerően s fölkapván a
cserépedényt, bizonyságul Szivos ur orra alá nyomta.

De már ekkora szemtelenségre beszüntette könyeit a professzor ur.

– Még hencegni mer, tudatlan minorennis! – zugta a Bódi képébe. – Hát
bánom én a cserepet, – s kivágta a köcsögöt a Bódi kezéből, – mikor a
becsületemről van szó!… A cserepet – folytatta dühösen, – össze lehet
drótozni, de ki drótozza össze az én leányom becsületét?!

Mondván, hajába markolt a bánatos apa. Ilonci a lisztet tisztogatta
magáról és keservesen zokogott.

Bódi egész oda lett. Szivét egy egész órára való bünbánat szállotta meg.

– Itt vagyok én, professzor ur, – mondta, – elveszem a
kisasszony-leányát.

Ilonci nyakába akart ugrani, de nem hiába volt Szivós impraktikus, a
helyett, hogy szimpliciter ő is a nyakába ugrott volna, még a leányát is
ellökte tőle.

– Mit?! Mit?! – rivallt rá Bódira. – Maga még házasodni akar?!

Bódi nem értette meg Szivós logikáját, de más sem igen értette volna
meg. Szegény öreg koránál negyven évvel előbbre bandukolt a fejével:
mikor még teljesen ismeretlen volt hazánkban a demokrata gőg, már ő ugy
tele volt vele, hogy majd felrobbant tőle. Urgyülölő volt szive
fenekéig. Inkább feláldozta volna leánya boldogságát, minthogy sem egy
gőgös nemes familiába adja nőül… (Hogy lenézzék a kutyabőrösök?!
Hogyisne…)

– Házasodni akar? – ismételte s epésen felkacagott. – Hahaha! Hogyne,
mikor ugyis tudja, hogy bele nem egyezik az apja. No de én se. Én is
büszke vagyok. Csakhogy nem egy kósza kutya bőrére ám, mint fráter
agyagos, hanem azokra az ősjogokra, a miket Isten adott… És ezek
egyikének erejénél fogva mindjárt ki is kergetem a házamból… Takarodjék!

És felágaskodott a kis ember: ugy mutatta meg Bódinak, merre van az
ajtó. Bódi, mit volt mit tennie, kiment rajta.

Másnap a kollégium ajtaját mutatták meg neki s szegénynek azon is ki
kellett mennie…

Mármost hová legyen? És mit mondjon Filaxnak? Az árva már a nélkül is
annyit kérődzött miatta a jogon, mint egy bús bak a kövi mohán… Nem, nem
akarta szegényt még jobban elkeseriteni.

Elhatározta, hogy nélküle megy világgá. Világgá ám, mert haza csak nem
mehet. Szegény Filaxot agyonvernék miatta.

Mindenekelőtt kulacsát töltötte meg. Gondolta, a többi majd adódik
magától. Igaz, hogy elfogyott a pénze, már csak három huszasa volt, de
jó az Isten, majd csak beleigazitja valami – kalandba…

A kulacscsal a nyakában, három huszassal a zsebében és egy rozsdás
pisztolylyal az ővében csakugyan bucsut mondott Bódi Eperjes városa
kapufélfájának.

Ilonci az ablakban sirt… Filax a szobában magolt… Szivós a kollégiumban
dühöngött… Bódi az országuton kutyagolt és – fütyölt.




IV.  Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit
mond a geográffia?

Filaxot az a körülmény, hogy Bódi estére nem jött haza, egy csöppet sem
busitotta el. Az aggodalom csak akkor kezdte furkálni, mikor jeles
tanitványa szokása ellenére reggel sem jött haza. Berontott Szivóshoz.

– Professzor ur, az urfi nem jött haza…

Szivósnak csak akkor jutott eszébe, hogy nini, hiszen tulajdonképpen
együvé tartozik az ő két kosztosa.

– Hát nem szóltam magának?

– Nem nekem egy szót sem.

– Nem mondtam, hogy kicsaptam az úrfit az utcára?

– Ki – ki – ki – kkk?…

Filax torkán megakadt a sok _k_. Feje elkezdett forogni. A butorok is
őrültül forogtak körülötte. A fiszharmónium rá akart dülni, de elugrott
előle, aztán háromszor-négyszer megfordult a saját tengelye körül,
végül, – szervusz világ! – mint a fején lőtt nyul, lezuhant a földre.

Szivós egy lavór szappanos vizzel föllocsolta ugyan, de, ugy látszik, a
katasztrófára, részben legalább, ráment a hű Filax esze.

Rögtön pakkolt ő is s három arasznyi vászon paktáskáját hátára
madzagolván, minden bucsuzás nélkül rohant Bódi után. Föltette magában,
hogy világgá bujdosik, ha nem találja meg. Hogy soha többé föl ne
fedezhessék a fenesiek… Ha másképp nem megy: beáll haramjának a Bogár
bandájába. Szerencsére tud lovagolni. Igaz, hogy rabolni még nem tud, de
a ki megtanulta a matézist és a jogot, könnyen megtanulhat rabolni is…
Nem is lehet unalmas a dolog… Mindenekelőtt egy juhot fog magának lopni
és egy zsák kását, mert juhhusos kását egyszer sem evett a fránya
Szivósnál…

[Illustration]

Egy szó, mint száz: Bódi miatti aggodalmában félig-meddig megkergült
szegény Filax…

… Szivós professzor csak harmadnap irta meg a strágest Fenesre. El se
lehet képzelni, mekkora riadalom származott ott belőle.

Boldizsár ur ugy feldühödött Szivósra, hogy méreglevezetőnek kénytelen
volt fölpofozni az egész ártatlan udvari cselédséget, különben biztosan
kilyukadt volna valahol.

A szép mama ellenben ugy megijedt, hogy ki kellett kapcsolni a miderjét,
hogy végképp bele ne dagadjon.

– Oh jaj! – siránkozott ez. – Megölik a zsiványok. Vagy, ha nem találják
meg, a kutba esik. Avagy eltéved és éhen hal a rengeteg erdőkben…
Széttépik a farkasok, vagy leesik egy szikla tetejéről… Átkozott vidék,
a hol annyi az erdő és a szikla! Miért is küldték éppen Eperjesre, a
mikor Debrecen oly szép laposan fekszik?!… Óh jaj!…

Boldizsár ur már nem sirt, de káromkodott.

– A ki angyala van annak a kehes iskolamesternek, mit gondol magáról?!
Hogy merészelt egy Fenessyt kicsapni! No hiszen majd befütök én neki:
ugy kipöndöritem szőröstül-bőröstül az akadémiájából, hogy elmehet
kántálni főtt kenyér-napszámba.

Aztán természetesen szegény Filaxra került a sor. Ki lett rá mondva a
szentencia, hogy kerüljön csak a szeme elé, hiába professzor: rávereti a
huszonötöt. És be is csukatja azonfölül, a miért igy vigyázott a fiura.

… Hanem addig? – Addig is csak kell valamit cselekednie, mert magától
semmi sincs, – vélte Boldizsár ur, midőn kissé lelohadt a káromkodástól…
Mit csináljon? Hol kezdje? Köröztesse a fiut, mint tavaly az elveszett
kopóját?… Azt csak még se teheti meg egy Fenessyvel!… Vagy maga induljon
a keresésére? – Hová a gutába? Nyolcvan millió holdon hogy találja meg?

Végre is abban állapodott meg, hogy elhivatja a tiszteletest. Annak ő
nyolcvan mérő papi bért fizet évente, hát kutyakötelessége valami okosat
kitalálni.

– Fogjatok be, bitangok! – rivallt rá az istállóban ődöngő kocsisokra. –
Egy óra mulva itt legyen a pap.

Ott volt még hamarább is. Pedig jó egy mértföldnyire lakott Fenestől, a
_filiáléjától_. Uj atilláját már nem is volt ideje magára hányni, csak
ugy jött, hogy még a pipáját is otthon felejtette.

Jól tette, hogy sietett, mert biztos, nagyon kikapott volna. Boldizsár
ur ugyanis olyan türelmetlen volt, hogy elébe ment egész a falu végire s
már száz lépésről reákiáltott.

– Hol mászkál az ebugatta, mikor szükség van magára!? Vagy nem tudja,
hogy kicsapták a fiamat a luteránusok?

– Azt valóban nem tudtam, – igazolta magát a pap.

– Annak is maga az oka. Minek rekomendálta Eperjest? Most már szedje
össze azt a kis eszét és gondoljon ki valamit, különben olyan rostaalját
kap kommencióba, hogy a kacsa is kiköpi.

Bacsák György tiszteletest (igy hivták papunkat), rendíthetetlen
flegmával áldotta meg Isten. De még talán a flegmájánál is kiadóbb volt
a humora. És ezt a kétrendbeli kvalitását ugy össze tudta egyeztetni a
hatalmas földesurnak _dukáló_ tisztelettel, hogy a füle se látszott ki
belőle. Egyszóval, nagy selyma volt ő kigyelme, saját szavaival szólván:
észszel élte a világot.

– Ne tessen busulni, – biztatta az izgatott nagyurat. – Ekébe való
vónék, ha még ezt a kicsi bajt se tudnám eligazitani… Hogy történt? Hagy
lássuk, mit kell kireparálni?

Boldizsár ur elmondta neki, hogy mindenekelőtt Bódit kell megtalálni,
mert nyoma veszett.

– Meglesz, – állitotta biztonsággal a pap.

– Hát csak keresse, – sürgette Boldizsár ur, – ha megtalálja, magának
adom a Rákóczi-pipát.

A Rákóczi-pipát?! Kéjes örömében majd leesett a pap a szekérről.

– A Rákóczi-pipáért hat nap alatt hazahozom.

– Akkor megkapja a Tüzest is…

– A Tüzest?! Öt nap alatt otthon lesz az urfi.

– A Sármányt is, egye meg a kánya, csak siessen.

– Minorita-barát legyek, ha meg nem keritem négy nap alatt.

Boldizsár urnak, bár láthatólag hizott bele, már mégis soknak tetszett
ennyi önbizalom.

– A teringésit, ne hencegjen! Hát hogy akarja csinálni?

– Tessen csak rámbizni és egy bricskát alám adni, a többi az én dolgom.

Boldizsár ur megcsóválta üstökét.

– Fene egy ember maga!… Itt van a szeredása?

– Dehogy is van. Azért még haza kell menjek.

– Megy ám a pokolba! – tiltakozott a türelmetlen apa. – Majd még a napot
lopja nekem!… Kap itt szeredást.

– De a csizmám?!… Ez csak botos…

– Kerül csizma is.

A pap vérszemet kap: tartja a zsákot.

– Az atillám…

– Azt is kap, az ebugatta! Ne féljen, kulacsot is.

Mondván egy kis félóra alatt ugy kiekvipirozta Boldizsár ur a papot,
hogy elmehetett volna akár Szentpétervárra is. Még bortömlőt is kapott,
egy félakósat, nehogy az uton elunja magát. És egy olyan finom
asztrakánsapkát nyomtak a fejébe, a milyen alatt még nem szuszogott
Bacsákfi, mióta világ a világ.

Persze, a dolog nem ment ingyenbe. Ki se fujhatta magát az árva, lökték
föl vissza a bricska tetejére és – gyü te! – azonmód el kellett utaznia
Bódi után.

Rimaszombaton stációt tartott. Ott egyenesen a postára ment, mert
sürgönyözni akart. Komisz egy munka volt ez a sürgönyözés, mert sok
mindenfélére kellett ügyelnie: hogy kevés szóval sokat mondjon a szöveg,
hogy ne blamirozza az uri családot és hogy mégis világos legyen.

Nem csuda, hogy egy félóráig tartott, mig a táviratot össze birta
szerkeszteni. De akkor aztán legalább nyélbe ütődött ugy, hogy majd
megszólalt. Ime:

„Telkessy István kastélyába, Csorváson.

Bódika urfi Eperjesről Szivós folytán önkénytelenül távozott. Mivelhogy
Csorváson reá nézve biztatóbbak az állapotok és tekintve a szüreti
időket, vigabbak is, mint Fenesen: urfinknak, ha nem csal a
_geográffia_, maholnap oda kell tévednie. Mig nem jövök, tessen jól
tartani.

Bacsák, a pap.“

… Tehát, mint a fenti sürgönyből kivilágosodik, azt mondta Bacsáknak a
_geográffia_, hogy Csorváson Telkessyéknél akad rá Bódira. Azért pedig
Csorváson, mert ez a falu mindössze egy napi járó út Eperjestől és azért
Telkessyéknél, mert nála volt férjnél a Bódi huga és igen vig házat
vitt. Különösen szüretkor hét vármegyére szóló dáridókat adott.

Ergo semmi esetre sem mondott bolondot a _geográffia_, tekintve a Bódi
mulatozási hajlamait, aligha nem a logika is azt mondta volna.

Különben ugy számitott Bacsák, hogy mire megérkezik Csorvásra, már ott
találja Bódit. De azért ideges volt, mert igen szíhatott volna a
Rákóczi-pipából, holott attól tartott, hogy a négy napi terminusig ki
nem ereszti az urfit cécós sógora. (Hej, a kiskésit, az irtó nagy baj
lenne!) Elhatározta, hogy végső szükség esetén megvesztegeti Bódit s
megvesztegetvén, megszökteti.

De mi a menydörgős menykővel vesztegesse meg?… Hopp! Eszébe jutott, hogy
él Fenesen egy parázs özvegy menyecske: a Csigolyáné. Azt is tudta, hogy
Bódi szaporán eljárogatott hozzá csókot koldulni, de nem kapott. (Majd
ha megnő a bajsza.) Hát most lesz csók: a menyecske várni fogja Bódit… A
plánum – skrupulizált a papocska, – nem papos éppen, de üsse kő! Két
lóért és egy Rákóczi-pipáért megcsinálta volna talán maga szent Ágoston
is.

[Illustration]

Hát ez rendbejött a lelkiismerettel, most már az lett a fő, hogy
csakugyan helyben legyen Bódi idején… (Hej Rákóczi, Bercsényi!…)

Szapora ábrándozása közben alig vette észre Bacsák, hogy ime, a csorvási
kastély udvarán zörög már a bricskája. A házigazda és vendégei nem
voltak otthon, agarászni jártak. A háziasszony egyedül és sirva jött
eléje.

Tehát a sürgöny már megjött és ijesztett, de Bódi még nem érkezett meg,
konstatálta magában a pap. (Hej, a kiskésit, mi lesz?!)

Odajárult a bánatos asszonykához és illendőképpen kezet csókolt neki.

– Ne tessen busulni, ha ma nem, holnap biztosan itt lesz.

De nem fogott a vigasz a kis menyecskén, jó szivecskéjét ugyanazok az
aggodalmak gyötörték, a miket anyjától tanult el.

– Jaj, biztosan kutba esett, vagy szélylyeltépték a farkasok…

– Ej no, – vigasztalta a tiszteletes, – nem olyan könnyü egy kutba
beleesni.

– Nem-e? Hát nem emlékszik a monsieur Quigneard-ra?

Hát azt nem tagadhatta Bacsák, emlékezett Quigneard urra. Zongorahangoló
volt Gyarmaton és biz az csakugyan beleesett Fenesen egy kávátlan kutba.
Szerencséjére csak szájáig ért benne a viz, azt a csekélységet, a mi
azonfelül találtatódott a kutban, beitta a müvész. És ez a quantum aztán
elég is volt neki egész életére. Megfogadta, hogy világéletében sem
iszik több vizet. Az igaz, hogy addig se igen ivott.

– A Ginyár?! Az egészen más, – jelentette ki határozottan Bacsák. – A
Ginyár először is zongorahangoló volt, másodszor is részeg volt,
harmadszor is francia volt…

– Ugyan már! – hüppögött a kis menyecske. – Miért ne eshetnék kutba egy
magyar is?

– Mert az lehetetlen, – szavalta Bacsák. – A magyar a lába alá néz; csak
a francia olyan, hogy mindig a csillagokat vizsgálja.

[Illustration]

– Hüpp, hüpp, de mégis… Legalább kerestetni kellene.

– Az nem árt, – egyezett bele a pap.

S miután a férfiak éppen megérkeztek az agarászatról, nyullal
teliaggatott délceg paripákon, legott megejtődött az intézkedés.

Telkessy azonnal befogatott három szekérbe s azonkivül hét gyalogos
bérest és kerülőfélét rendelt ki Bódi keresésére, azzal, hogy öt bankó
forint üti markát annak, a ki megtalálja.

Mielőtt széjjelszéledtek volna, a pap kioktatta őket. Különösen a
kocsmákat ajánlotta figyelmükbe: a zombori kettőscsárdát, a hol kitünő
mádi bort mérnek és a tokaji vendéglőt, a hol cigány huzza.

A vendégek egyike, Recsky Bandi, a híres agarász, még a leleszi papokra
hívta föl a népek figyelmét, a kik is tudvalevőleg kötéllel fogják a
vendéget és el nem eresztik addig, a mig ki nem józanodik, a mi pedig
hosszadalmas állapot, mert reggel ott kezdetik vele, a hol este
elhagyta, mindaddig, a mig egy bőjti nap nem következik. Ezt aztán
átaluszszák vendégestül, hogy, ha akarnák se lehessen inniok…

Ezek után utnak eredt a csapat. A kerülők flintával, a béresek baltával
s fokossal a juhászbojtárok. Szeredása mindegyiknek volt, egy hétre való
szalonnával bélelve. A kulacsok is ott lógtak a combokon. Sőt Telkessyné
jóvoltából három huszast is kaptak. Egyszóval, a fölszerelésben nem igen
volt hiba.

Fogadkozott is valamennyi Bódi-kereső, hogy, ha a pokolból is, de
előteremti az urfit.

De hajh, hiába fogadkozott. A földön nem tudták megtalálni, a poklokra
meg még sem szállott alá érette senki se. Fogyott az idő, mint a
foghagymás kolbász és nőtt a bú. Már-már ráragadt a vendégekre is. A kis
menyecskéhez orvost kellett hivatni, mert a sok sirástól szemgyulladást
kapott. S a pap a Rákóczi-pipára való tekintettel olyan izgatott volt,
hogy már még a bort se birta: minden pohár után ki kellett a szobából
szöknie.

Telkessy nem aggódott, de mérges volt a nyomott közhangulat miatt. Hogy
némileg felizgassa a kedélyeket, tüzijátékot rendezett: felgyujtatott
egy iromba kazlat.

Az se használt semmit. A kazlat eloltotta az udvari cselédség, aztán
tovább folyt a borongás, már muzsika sem kellett hozzá. A vendégek
már-már azon törték a fejüket, miképpen lehetne innen megszökni egy
vigabb házba, a midőn egyszer csak, mint valami forgószél, még pdig
részeg forgószél, beviharzott a szobába az öreg János, az első cseléd,
egy nagy hirrel a bagója mögött.




V.  A csuhás urfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a
barát és a menyecske.

– Istállom, – jelentette János Telkessynek, – gyütt egy barát sarkantyus
csizmába és egy ifjur csuhába.

– Tán megforditva, János?

– Ugy van istállom, a hogy mondom. A csuhás ifjúrnak bajca van, a
sarkantyus barátnak meg kopasz a feje teteje.

Egyszerre felvillanyozódott a társaság. Telkessy elnevette magát.

– Biztosan ruhát cseréltek. Vajjon miért?… Jöjjenek be, – mondta
Jánosnak.

Bejöttek. Általános bámulatba fojtott kacagás. A csuhásnak csakugyan
bajsza volt, de ugy hányta a lábát a csuhában, mint egy kadét. Azonban a
barát is jól mozgott a feszes magyar ruhában és sarkantyus csizmában,
ugy lépegetett benne, mint egy balétmester.

– Isten hozta! – üdvözölte őket a szives házigazda, – kik légyenek az
urak?

A csuhás ifjur nem birta tovább a tettetést, elrikkantotta magát:

– Sógor!…

Hát biz a Bódi volt.

Nosza kerekedett általános nagy hujjahó. Megfogták Bódit jobbról-balról,
elülről-hátulról, összeölelgették, meggyomrozták, hogy keze-lába majd
kimarjult.

– Csakhogy nem estél kutba! – sóhajtott fel boldogan kis
menyecske-testvére.

– Hát csuha hogy került rád? – kérdezte a sógor.

– Adjatok egy kupa bort, – nyögte Bódi elfulva, – és beszéljen a barát.

A barát?!… Nosza körülfogták a furcsa barátot, nagyokat kacagván rajta.

– Hát hogy vág a spencli, szent atya?…

A szentatya egy méltóságos gesztust kanyaritott a levegőben s ballábával
egy graciózus félkört rajzolván a padolatra, tiltakozott a megtisztelő
cim ellen.

– Bocsánat, nem vagyok én szent; attul igen távol vagyok.

(– Nono!…)

– Sőt még barát sem vagyok, – folytatta. – Ellenkezőleg.

(– Ellenkezőleg?…)

– Igenis, én éppen ellentéte vagyok a barátnak. – S szemét ég felé
emelvén, oda, a hova a Parnasszus képzelendő, kilökte jobbját a hegy
csúcsa felé: – Én szinész vagyok!

– Bravó, barát!…

A barát dühbe jött.

– Szent Gógó uccse, szinész vagyok!

– Sose restelje magát, – biztatták a vendégek, – mi nem áruljuk el.

Bódi elkacagta magát.

– Igazat mond… Azért jár barátcsuhába, – világositja fel a kételkedőket,
– mert másképpen nem kap alamizsnát az inséges kolostor számára.

Erre már mindenki kacagott. Az aktornak meglett az elégtétele: elhitték
neki, hogy az, a mi.

– Nohát! – mondta kevélyen a kacagók szemébe.

Aztán megkapta a maga pint borát és beszélnie kellett. Alig győzte
felelettel, annyi kérdés zudult a fejére: Hol fedezte fel Bódit? Miért
cseréltek ruhát? Nem-e lenne kedve elszavalni az őrültet?…

Böngérfi – igy hivták Thalia papját, – mindenekelőtt a maga kalandos
történetét mesélte el.

A nyiregyházi truppnak volt a bonvivánja, de el kellett onnan mennie,
mert összeveszett a hősszerelmessel az igazgató feleségén. Nem az
igazgató kergette el, szó sincs róla, ő igen meg volt elégedve vele,
hanem a hősszerelmes volt nagyon veszedelmes ember: őrült
féltékenységében háromszor is bele akarta lökni a spádéját; mert mindig
azzal járt, az utcán is, nemcsak a szinpadon. Hát nem birta el a
szervezete ezt a bizonytalan állapotot: megszökött a trupptól. És egy uj
társulatot szervezett: egy varieté-truppot. A varietének négy tagja volt
rajta kivül. Egy borbély, a ki verseket szavalt, illusztrációkkal, azaz
olyformán, hogy ha menydörgés volt a versben, tényleg menydörgött is, ha
gyilkolás volt benne, fogott egy mordélyt és – piff-puff! – elsütötte… A
szavaláshoz szüksgées szerszámok egy asztalra voltak kikészitve, hogy a
mikor ugy kivánta a vers szelleme, legott kéznél legyenek. A borbélyt
Kupinak hivták, nagy művész volt, megfonta még a lángostort is az
Őrültben, (egy bekátrányozott égő madzagból), a mi őrületes szenzációt
keltett mindenfelé.

A Böngérfi második művésze Bakcsi uram volt, a bagosi csizmadia-mester.
Ez már nem is a másokét szavalta, hanem extemporizált. Többnyire
szamárháton jelent meg a világot jelentő deszkákon és a hű állattal
játszott el egy bluettet. Ő volt az intrikus szerelmes, a szamár a
naiva.

A harmadik társulati tag Csóri Ferke volt, egy tizenötéves paraszt
siheder. Ennek az volt a specialitása, hogy békát nyelt és kuruttyolt
tőle. De lenyelte ő a csengetyüt is és csengetett tőle.

A negyedik művész végre csak kutya volt, de igen szellemes kutya. A
truppnak nem annyira a szinpadon tett szolgálatot, mint inkább a profán
életben. Ha ugyanis éhes volt a trupp, csak inteni kellett Bikficnek,
Bikfic már értette, alló, neki iramodott és egypár perc mulva meglett a
szükséges szalámi-rud. Nem volt a hazában még egy olyan zseniális
tolvaj, mint ez a Bikfic. Böngérfinek legkiváltképpen csak ő érte fájt a
szive.

Egy gyászos napon ugyanis roppant katasztrófa sujtott le szegényre.
Tudniillik egy fránya szolgabiró konfiskálta (a komoly hazai művészet
védelmének ürügye alatt) és széjjel toloncoltatta a truppját. S a mi a
legfőbb gyalázat, Bikficet magának tartotta meg…

Mit volt mit tennie, kénytelen volt előadó az igazgatóságról lemondani
és szólóban komédiázni próbálni. De hej, egy magános embernek egy egész
estét végigkomédiázni igen bajos… Egyszóval, belebukott a vállalatába,
azaz majd belehalt éhen. Egy kolduló barát már fel is akarta rá adni az
utolsó kenetet, a midőn szerencséjére éppen eme barát láttán egy kitünő
mentő ötlete kerekedett.

Nagyon hasonlitott hozzá a barát, hát gondolta, miért ne lehetne belőle
is az? Addig rimánkodott a szent embernek (hogy bünbánata jeléül
okvetlenül csuhában akar a mennyországba menni), mig megszánta végre és
odaadta neki fölös ünneplő csuháját. Akkor aztán természetes, már nem
volt bolond meghalni: mikor javában agonizált, uccu, megugrott a felette
imádkozó barát gála-csuhájában. Azóta vigan él, már disznót is kapott a
kolostora számára, de csirkét, sonkát, tojást töméntelent.

– Egyszóval okosan kell élni; – fejezte be önéletleirását a művész, –
most már hála Istennek urfi ruhám is vagyon. Mert hogy nem adom vissza,
az szent és bizonyos…

Az előadást hangos kacagás és taps-vihar követte. Telkessy jutalmul
odaadta a művésznek azt az ezüstveretü rézkupát is, a miből ivott, még
tiz márjást is lökött a kupába.

Böngérfi csupa készség és hála lett a _készpénztől_.

– Finom helyre tévedtem, – nyugtázta az ajándékot, – most már akár
elszavalhatom az Őrültet is.

– Halljuk! Halljuk! – zugott feléje a lelkes közkivánat.

És a művész szavalni kezdett…

De előbb széttolta a butorokat, mert egy őrültnek nagy hely kell. Aztán
csakugyan kiállott a placcra. Azonban mielőtt belefogott volna a
tulajdonképpeni tárgyba, még mimikai előgyakorlatokat végzett. Arca
skáláján lejátszotta az összes emberi érzelmeket a duhaj örömtől a vad
kétségbeesésig. Aztán visszafelé: a vad kétségbeeséstől a duhaj örömig.

Ezen művelet alatt ugy röpködött minden arcizma szájától a füléig,
állától a hajáig, hogy attól lehetett tartani: menten százfelé röpül az
egész ábrázatja. De nem, a végin csudálatosképpen visszamászott rendes
helyére valamennyi porca. A tulajdonképpi szavalatba már egész normális
emberi ábrázattal fogott bele. S azontul inkább végtagjainak juttatott
szerepet. Keze úgy járt, mint a cséphadaró, lába ellenben úgy, mintha
vitustáncot járna egy álló helyében.

Ám hiába, telhetetlen az emberfia, a vig szüreti népet még ennyi
rugkapálás sem elégítette ki. Recsky Bandi rákiáltott a vers közepén:

– Illusztráljon az ebadta! Ugy illusztráljon, mint a szabó.

Böngérfi készségesen engedett a felszólitásnak és azontul illusztrálva
szavalt. A „pitypalatty“ szónál pitypalattyolt; ennél a mondatnál: „Az
asszony vonzza magához a férfiakat“ – szélsebesen odavonzódott az éppen
belépő frájhoz és annak lába elé vetette magát.

[Illustration]

Hát ennek aztán már megvolt a hatása. A vendégsereg nem nyugodott addig,
mig meg nem ujrázta a nagy jelenetet. És másodszor – hiába visitott a
fráj, – Böngérfi vérszemet kapott a sikertől: nem lábai elé borult a
leánynak, hanem a nyakába.

Természetes, igy még jobban megtapsolták a passzust. Hát még a vers
végét, a mikor a művész „levegőbe röpitette a világot!“

Ezt ugy cselekedte meg, hogy kinézett magának egy garmada kártyát,
képzeletében megtette világnak és szerteszélylyel szórta a szoba minden
zugába.

Óriási hatás! Két nyurga lábánál fogva megfogták a művészt és –
fellökték a kályha tetejére. Onnan köszönte meg, kecsesen hajlongva, a
kitüntető tetszés-erupciót…

… Nem soká maradt Böngérfi a kályha tetején, ugyancsak lábánál fogva
hamarosan lerántották róla, hogy mesélné el most már a ruhacsere
történetét. Érezték az urak, hogy pikantéria rejlik a dologban, hát azt
a világért se hagyták volna benne. Ki vele!

Böngérfi igazitott kissé összecibált toalettján, letaposott sarkantyuját
helyrekalapálta egy harapófogóval, eresztett a nadrágszijján, beöntött
egy kancsó mádi tüzest, azán igy nekikészülve, belefogott a pikáns
kaland elbeszélésébe.

… Bódival Csőregen ismerkedett meg egy hamis menyecskénél, a kinél éppen
alamizsnát gyüjtött, Bódi ellenben éjjeli szállásért könyörgött. A
menyecskének igen féltékeny ura volt, nem bizott Bódiban, inkább őt
tartotta ott éjjeli szállásra. Szegény Bódi kénytelen volt egy kazalban
hálni… A vers vége: Bódinak igen fájt a szive a menyecske után, ő meg
két nap alatt végkép belefáradt. Ilyen viszonyok között nem ment nehezen
a megegyezés: két huszasért ruhát cserélt Bódival és ő ment a
szalmakazalba lakni. Bódi meg egy sötét estén beosont a házba. Hogy
valahogy meg ne csipje a férj, kikötötte, hogy se vacsorát, se világot
ne hozzanak a szobájába, sötétben kell imádkoznia. A házigazda nem
bánta. (Jól van, hagy koplaljon a barát.)

Egyszóval jól kezdődött a kaland. De elromlott a végén. Bódi ugyanis
igen mohó volt: a sötétben felrugott egy egész almáriumot, a mitől a
szomszéd szobában hortyogó gazdának fel kellett ébrednie. Mindenekelőtt
a menyecskéjét kereste. De az persze nem volt az ágyában… Be a barát
szobájába! – Bódi ki az ablakon! – A férj utána! – Szaladt Bódi
egyenesen a szalmakazalhoz. – Onnan aztán együtt szaladtak tovább. Meg
sem állottak Csorvásig. Nem volt rá idejük, mert a dühös férj folyton
puffogtatott… E miatt természetesen ruhájukat sem lehetett
visszacserélniök.

A balladaszerüen előadott történet nagy tetszést aratott. Egyedül Becsky
Bandi nem volt megelégedve – Bódival.

– Öcsém, – mondotta neki, – másszorra jegyezd meg magadnak, hogy
menyecskéhez ne nyulj, ha a férje nincs legalább százhatvanöt
lépésnyire.

– Miért _éppen_ százhatvanöt lépésnyire? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– Azt nem tudom, – vallotta be Bandi, – de ugy számitotta ki Horácius.

(Horácius?!) Egypár pillanatra elnémult mindenki: valamennyi fej a
Horácius számitási kulcsával bibelődött. Persze senki se fejtette meg.
Ergo abbahagyták a töprengést és folytatták, a hol elhagyták, az
italozást.

[Illustration]

A tiszteletest kivéve. Azt nem hagyta a Rákóczi-pipa gondja még inni se.
Inkább Bódiba szerette volna belediktálni a maga részét is, hogy annál
könnyebben boldogulhasson vele. Mert hogy az ő puszta kedvéért innen
másnap hazamenjen, arra józan észszel gondolni se lehetett.

Szerencséjére vele volt a Rákóczi szelleme. Bódi hajlott a szapora
ivásra, de különben is ugy ki volt merülve a nagy szaladástól, hogy
éjféltájban egy ültő helyében elaludt.

Nosza vitte Bacsák az ágyba. Dehogy eresztette volna ki a körmei közül.
Ott virrasztott felette és hajnali öt órakor ezzel a csábitó igével
ébresztette föl:

– Bódika, igen várja mán a Csigolyáné.

Bódi felugrott ágyából.

– A Csigolyáné? Engem?!

– Hászen hogyne. Ő tüle jövök.

– Micsoda? Ő küldte?

– Hát hiszen persze. Most már a mióta jogász lett, majd eleped az urfi
után.

– Akkor, – rikkantotta el magát Bódi s majd kiugrott a bőréből, – akkor
fogasson, papom, mert én is epedek.




VI.  A familia. A Bódi-lex. Filax és a kályhalyuk.

Bódi, mi türés-tagadás, kissé szurkolt a bricska tetejében az atyjával
való találkozás kilátásaitól. De apap – volt annyi esze, – kiverte
fejéből sötét gondolatait.

– Ej, – vigasztalta a fiut, – ne tessen a fejének fájni, a vége ugyis az
lesz, hogy összeölelik.

Igaza volt a tiszteletesnek. Ugyszólván még a fejmosás is elmaradt:
Boldizsár ur egyet bődült a viszontlátás örömére és keblére zárta
egyetlen fiát. Hát még a mama!…

Ezen a ponton tehát nem volt baj. A veszedelem más oldalról fenyegette
Bódit…

Az illusztris Fenessy-familiában ugyanis ősi szokás vala, hogy menten
összeverődött ifja-vénje családi tanácscsá, ha veszedelem fenyegette a
nemzetség _becsületét_. Sok kemény diót törtek meg ilyesformán egyesült
erővel, mert nemcsak szóval és tanácscsal győzték az öregek,
kinyitották, ha kellett, a bugyellárisukat is. Volt szivük, volt
bugyellárisuk.

Tehát hozzá voltak szokva a családi suskusokhoz a Fenessyek, de a Bódi
esete felülmult minden képzeletet: óriási izgalomba hozta a familiát.

Nem csuda, mert mire a bácsik és nénik füléig jutott, oly ijesztő
mérvben megnövekedett, hogy beillett volna rémregénynek is.

Csöbörre például, Fenessy Gáspárékhoz ilyen formában jutott el a fáma
szárnyán:

Bódi megszökött Eperjesről s egy svadronyosnéval a leleszi erdőbe vette
be magát. Onnan hazaküldte a menyecskéjét, maga meg beállott zsiványnak
a Sobri bandájába. És ott oly jól viselte magát, hogy harmadnap már a
banda társelnöke lett. Szerencsére hamarosan beleunt a haramia-életbe: a
leleszi barátokhoz szökött. Akkor aztán odacitálta a svadronyosnét is.
És a barátok mindjárt össze is adták vele. Ám a mézes életet is megunta
Bódi: megszökött Leleszről is, otthagyva menyecskéjét a barátok nyakán…

Természetes, rögtön pakkoltatott Gáspár ur és befogatott a családi
batárba. Abba belefértek mind a hatan: Gáspár ur, az élete párja, két
kamasz fia, hajadonszüz lánya és a fráj.

Hirt vévén a szörnyü suskusról, hasonlóképpen cselekedett a többi
Fenessy is. Nemcsak Fenessy, de mindama familiák, a melyek, akár
leányágon is, szorosabb atyafiságot tartottak a Fenessyekkel. Mert a
Bódi „közönséges“ házasságától, valahol csak egy csepp Fenessy-vér
folydogált az erekben, mind inficiálva lett. Azt pedig türni nem
lehetett.

Mire Gáspárék megérkeztek Fenesre, már két batár és egy urfikocsi
ásitozott az uriház udvarán, a mi azt jelentette, hogy a kocsiszin már
teli volt.

Csakugyan. Ott volt az egész familia. Tekintetes, nagyságos és
méltóságos urak. Ki bagariában, ki lakkos stibliben; a ki nem szerette a
nanking-nadrágot, az szőrposztót viselt. Óriási különbség volt az
asszonyok között is. Voltak közöttük selyempártás, feketeruhás
nagyasszonyok, a kik világéletükben sem csináltak egyebet, mint kemény
fiakat és szemérmetes hajadonokat szültek és neveltek – és kivágott
nyaku ösztövér „hoppdámák“, a kik szörnyen megvetették termékeny
rokonaikat.

A Fenessy-familia különben is kiadó volt minden tekintetben. Lányaik hol
grófokhoz mentek férjhez, hol esküdtekhez. A szivük szerint. A gróf
azért volt jó, mert uradalma volt, az esküdt, mert fényes, ősi nevet
viselt. Egyiket sem lehetett szégyelleni.

De nem szégyellték biz azok egymást sem. Zárday Muki gróf például (pedig
a legelevenebb szarkánál is szaporábban raccsolt) ugy csókolt kezet
Pünkösdy Bandi urabátyjának (hiába volt már huszéves kamasz), hogy majd
beleájult szagtalanitatlan pomádéval ápolt haja illatába és bicskával
tövig lenyesett körmeibe. Pünkösdy Laci ellenben, a Bandi ur kamasza,
egész bátran végigcsókolhatta atyafiságos jusson a Zárday konteszkák
pici száját, nem ütöttek érte a körmire, legfeljebb sápitoztak egy
kicsit:

– Ne olyan erősen, oh cousin!

Szép volt az akkor, a mikor még nem állitottak egymás közé korlátokat a
magyar nemzet történelemcsináló fiai!…

Kár, hogy olyan hamarosan megszünt ez a _demokrácia_, s egy másfajta
demokráciának adott helyet, egy olyannak, a melynek szellemében az
emberek lenézik egymást. Az ordós az ordótlant, a fiakkerező a
gyalogost. Akárha hetvenhét őse esett is volna el a mohácsi csatán s hét
uradalma ment volna rá a szabadságharcokra.

No de nem kell sirni, jó igy is. Legalább is olcsóbb és kényelmesebb.
Mióta a családi büszkeséget a privátgőg váltotta föl, nem kell az
embernek hét napig járó járatlan utakon családi tanácsba fáradni és
elköltheti Fislipucli gróf az egész százezer forint évi jövedelmét, nem
szükséges azon röstelkednie, hogy kedves huga, báró Suliguliné kankánt
táncol az orfeumban és börzeügynökökkel legyeskedik… Nincs többé
familia! Eltörölte az uj fiakker-arisztokrácia.

De az igazat megvallva, eltörölte volna ezelőtt ötven esztendővel, ha
tőle függött volna, Bódi is. Mert a sok néni és bácsi miatt nem
szaladhatott (szerencséjére a papnak) azon parázson a Csigolyáné epedő
karjaiba. Végig kellett kinlódnia a családi tanácsülés összes
gyötrelmeit. Szerencséjére csak extra muros. Ugyanis nem citálták be a
tárgyalásra ad audiendum verbum. A papot megtették a védőjének, annak
kellett helyette a szükséges fölvilágositásokat megadnia.

És kitünő lelkes védőnek bizonyult a tiszteletes. Igy kezdte
védőbeszédjét:

– A ki husz éves korában sem követ el bolondságokat, az akassza föl
magát idejekorán, mert előbb-utóbb ugyis lógni fog…

[Illustration]

Különben is megtudván, mennyire tulzott a fáma, meglehetősen elsimult a
Bódit fenyegető hangulat. Az atyafiak örömükben inkább humorosan, mint
tragikusan fogták föl az ártatlan „suskust“.

Mindössze Póli néni tett egy kegyetlen inditványt. Azt javasolta,
csukassék be Bódi a pincébe egy kerek félesztendőre és mindazonideig ne
ereszszenek hozzá leányt, hogy örökre leszokjék a csókolózásról.

Igaz, Gáspár ur javaslata még tulzóbb volt:

– Be kell adni Bódit a kartauzi barátok klastromába egy álló esztendőre.
Attól talán megijed és megjön az esze.

De valamint Póli nénit, Gazsi bácsit se vette senki komolyan.

Okosabb tanácsok kellettek.

Zárday grófnak, a Boldizsár ur sógorának már megszivlelték a javaslatát.

– Be kell soroztatni a frátert s a mig kapitány nem lesz belőle, nem
kell haza ereszteni. Akkor hazajöhet és megválaszthatják alispánnak.

Ám az agg Ubul, a család nesztora kifogásolta ezt a javaslatot is.

– Nem lehet, – mondta, – mert biztosan elcsábitja az ezredese feleségét
és akkor onnan is kicsapják, a mi már komoly baj lenne, mert az
ezredesnét csakugyan el kellene vennie.

– Igaz, – zugta rá a tanács, – az ezredesnék mind kokettek és szépek,
elcsábitanák a Bódit, egyebet kell kigondolniok.

Az Ubul öcscse, Gejza, alispánviselt ember volt, az ő eszében bizott
leginkább a familia. Hát ki is vágott Gejza nyolc pontozatban egy olyan
jóravaló lexet, a mihez mindenkinek hozzá lehetett járulnia.

Ime:

1. Pestre kell küldeni Bódit, mert a jogot mégis csak muszáj elvégeznie
s Pesten még sincsenek olyan ádáz lumpok, mint Eperjesen.

2. Egy kardos menyecskére kell rábizni Bódit, olyanra, a ki féltékeny
reá és kikaparja a szemét, ha lumpolni merészel.

3. Filaxot vissza kell keriteni, ha a pokolbul is, mert ő az egyedüli
ember Magyarországon, a ki Bódinak be tudja adni a tudományt.

4. Meg kell esketni a fiut, hogy tiz órakor lefekszik. A fölkelés nincs
terminushoz kötve, ha tetszik neki, fölkelhet akár öt órakor is.

5. A Komlóba és a Beleznayba járni tilos, mert ott ledér erkölcsök
divatoznak: a poéták pincérnőkkel ölelkeznek és _csunya_ verseket
deklamálnak.

6. A Nemzeti Szinházba eljárhat Bódi, de csak olyan darabba, a melyben a
szinésznők egészen föl vannak öltözködve.

7. Vizitázni csak az atyafiságos házakban szabad, kivéve Remekházy
Jenőéket, mert azok Bach-huszárok, tehát honárulók.

8. Ne kapjon Bódi készpénzben csak hat huszas havi gázsit, de kontót
csinálhat, a mennyit akar, mert egy Fenessynek reprezentálni muszáj.

A pontozatokat a tanács szine előtt fölolvastatták a becitált Bódinak.

Bódi vakon elfogadta valamennyit, neki tökéletesen mindegy volt,
akármilyenek a pontozatok. A lényeg az volt, hogy családi
tanácshatározattal el nem lehetett törölni a föld szinéről se Komlót, se
Beleznayt.

A Bódi-lex mindenkinek nagyobb fejtörést okozott, mint Bódinak. A
végrehajtása körül ugyanis óriási nehézségek merültek föl. Mert hol
vegyenek: 1. Egy olyan kardos asszonyt, a ki féltékeny Bódira? 2. Honnan
a pokolból keritsék elő Filaxot?… Azt ugyanis biztosra vette Boldizsár
ur, hogy ijedtében megszökött Eperjesről, sőt az sem lehetetlen, hogy
valamelyik fára fölakasztotta magát. Eperjes környékén igen sok a fa…

Az első nehézséget szerencsére hamarosan leküzdték. A pap sugott valamit
a Boldizsár ur fülébe, mire az ki se vette szájából a csibukot, ment
egyenesen Csigolyánéhoz. Tiz percig tárgyalt vele, aztán megegyeztek.
Csigolyáné elvállalta a Bódit.

Ez hát rendbejött. De nyélbeütötték a Filax dolgát is hamarosan.
Egyszerüen ráparancsoltak a papra, hogy szaladjon azonmód utána és
kajtassa föl. És ne merjen addig prédikálni se, mig helybe nem hozza.

Bacsák György protestált ugyan eleinte, de inkább csak
fináncpolitikából. És mint mindig, bevált a politikája: Boldizsár ur
kitüzte a jutalmat Filax fejére is. Egy rostára és egy vizhordó szamárra
becsülte őkigyelme fejét.

Hát ezért szivesen a nyakába vette a pap Magyarországot másodszor is.

Mint csinálta, annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy nyolc nap
lefolyása alatt meghozta Filaxot, igaz, megkötözve (mert félelmében
minduntalan meg akart szökni), de denikve megkerült Filax. Pedig hogy el
volt bujva! Bacsák György, a nagy detektiv-pap, a roszkosi kastély egyik
kályhalyukából huzta ki.




VII.  Utazás Pestre. Bódi fölvétele. A sógor.

Egy héttel eme nevezetes események után Boldizsár ur fölpakkoltatta
Bódit, az amnesztiát kapott Filaxot és Csigolyánét, „az uti
gazdasszonyt“ s ment be velük Pestre. Ő maga külön kocsin utazott
Csigolyáné miatt.

Az utazás vigan ment végbe, Bódi és Csigolyáné a hátulsó ülésen ültek;
Filaxnak a nyála folyt.

Pesten nagy nehézségek tornyosultak Boldizsár ur elé. Bonyodalmas sor a
kvártélykeresés is, de még bonyodalmasabb a professzorokkal való
értekezés sora.

A kvártélynak olyannak kellett lennie, hogy Bódi zavartalanul üzhesse
benne tanulmányait; a professzorokkal pedig szőrmentén kellett bánni,
hogy fölvegyék Bódit az almamaterba. Lejárván ugyanis a beiratkozás
törvényes ideje, kivételes favorért kellett volna Boldizsár urnak
könyörögnie. Az pedig fene félszeg egy dolog. Hogy holmi professzorral
szemben megalázza magát egy fenesi Fenessy!

Nohát azt nem is cselekedte meg Boldizsár ur, más módot eszelt ki.
Magához hivatta Stiller Mártont, a rektort, a _traktérba_, hogy egy
ezerforintos alapitványt akar kanyaritani a szegénysorsu diákok számára.

Stiller ur természetesen megérkezett husz perc alatt, nem is egyedül:
egy irnokkal és egy nótáriussal. És negyven perc alatt nyélbe lett ütve
az alapitvány-levél.

Ilyenformán Stiller volt az, a ki hajlongott és Boldizsár ur, a ki
diktált: a Fenessy-dignitáson nem esett semmiféle laesio.

[Illustration]

Mire a Bódi dolgára került a sor, már olyan lágy volt Stiller, hogy rá
lehetett volna kenni kenyérre vaj helyett.

Boldizsár ur rá is kente minden teketória nélkül.

– No professzorkám, – mondta, – én megtettem a magamét, most már magán a
sor.

– Kérem, domine spectabile ac illustrissime, – hajlongott a rektor, –
quoad rektori potestasom ac integritásom engedi: állok szolgálatára.

– Ne cifrázza, lelkem, hanem irjon egy dokumentumot, hogy fölvette a
fiamat a jogászok közé.

[Illustration]

Stillert szigoru szabályok láncolták a földhöz és egyetemhez, hát nem
csuda, hogy megijedt a vakmerő kéréstől. Hogy igy, hogy ugy, ő azt nem
teheti, mert kitekeri a nyakát az illetékes forum: a helytartótanács.

– Akkor – jelentette ki Boldizsár ur keményen, – visszaszivom az
alapitványt, széttépem az okmányt.

Ez imponált. Stiller megijedt és megirta a fölvételi bizonyitványt
sajátkezüleg. Erre Boldizsár ur kiszurta neki az ezer forintját és két
üveg aszut nyomott a markába, hogy azt is adja oda a szegény diákoknak.
S ezzel végérvényesen megpecsételtetett a Bódi fölvétele.

Mehetett Boldizsár ur kvártélyt keresni.

E célból mindenekelőtt elküldte Filaxot egyenesen a főpolgármesterhez,
azzal a kérelemmel, hogy bocsássanak a rendelkezésére valami hajduforma
embert, a ki kalauzolná őt, hogy el ne tévedjen a sok girbe-gurba utca
sorain.

Filax meghozta a városi baktert és Boldizsár ur azonmód utnak indult
vele. Megnéztek vagy husz kvártélyt, de a gondos apa tetszését egy sem
nyerte meg. Egyik a földszinten volt (ki lehetett ugrani az ablakon); a
másikkal szemközt hamis menyecske kandikált ki az ablakon (nem hagyta
volna tanulni a Bódit); a harmadiknak meg éppen a kiadója volt huncut
menyecske; a negyedik nem volt elég rangos; az ötödik messzire esett az
egyetemtől és így tovább.

Késő estére végre mégis megtalálta Boldizsár ur az igazit is.

Az Egyetem-utca sarkán terpeszkedett egy nagy emeletes sárga ház: a
Varhanek Ferenc tulajdona.

Varhanek Ferenc hangszergyáros volt, a felesége hegedümüvésznő, de igen
csunya. Olyan mint egy házi szifon-üveg: három gömb, a melyek közül a
legalsó hat akkora volt, mint a legfelső. Hát ilyen szifonnal enyelegni
már a térfogati viszonyok miatt sem lehetett.

De nem ez volt a ház legnagyobb előnye. Hanem az, hogy tiz órakor
belakatolta a hegedüművésznő a ház kapuját és reggeli öt óráig az
angyaloknak se nyitotta volna ki. Ez a házi törvény döntött. Boldizsár
úr kibérelte az elsőemeleti saroklakást: három szobát és konyhát, hogy
Csigolyánénak és Filaxnak is jusson külön szoba. Aztán kifiizette a
kifizetendőket, Filaxnál kétszáz forintot hagyott (a Bódi
nélkülözhetetlen kiadásainak fedezésére), Csigolyánénál százat a
konyhára. Azzal megtartotta az utolsó prédikációt. Filaxot leszidta a
sárga földig, hogy jól vigyázzon a fiára. Csigolyánénak megparancsolta,
hogy spóroljon a _hussal_, Bódinak megigérte, hogy fölakasztja, ha ismét
kicsapatja magát. Végül fölpakkolt Boldizsár úr, alig várta, hogy a lába
a hintóban legyen…

… Bódinak, eltünvén atyja batárja a sarkon, ez volt Filaxhoz az első
szava:

– Ide azzal a kétszáz forinttal, Filax, mert szomjas vagyok! – Filax
megrémült.

– Az Istenért, Bódika, ne kivánja a halálomat! Azt a pénzt a
nélkülözhetetlen kiadásokra kaptam, abból szivarra csak hat máriás
dukál.

– Hászen, – magyarázta Bódi, – nem is szivarra kell nekem a pénz, hanem
a legnélkülözhetetlenebbre: cigányra és borra. Esküszöm, hogy semmit a
világon nem nélkülözök annyira.

– Ha megtudja Csigolyáné, megirja a papának és…

– Azt bízza rám, – szakitotta félbe Bódi, – kipumpolom én az ő száz
forintját is, hogy ne kompromittálhassa magát.

– Jaj, miből élünk akkor!?

– Kontóból, szerencsétlen! Hát miből élne egy Fenessy?

– Nem, inkább felkötöm magamat…

De biz ő nem kötötte föl magát, ellenkezőleg, addig-addig dolgozta Bódi,
mig megpuhult végre s ha nem is az egész kétszáz forintot, de százat
kiizzadt neki.

Bódi ezzel a száz forinttal ment egyenesen a _sógorhoz_…

Hogy ki volt a sógor? – Egy fogalom. Az ősjogász fogalma. De inkarnálva
volt. Ismerte egész Pest. Csibay Lacinak hítták. Bódi Fenesen
ismerkedett meg vele, távoli atyjafia volt.

Még csak dél vala, midőn Bódi berontott a sógorhoz, tehát ágyban találta
természetesen.

– Szervusz, sógor!

– Te vagy az, sógor?

– Én, sógor. Tegnap jöttem fel Pestre jogásznak.

– Tyhü, akkor még megvan a tandijpénzed!…

– Az nincs meg, de van egyéb pénzem.

– Vivát, sógor!… Szőke-e, vagy barna?

– Barnám, az van, de murizni szeretnék.

– Akkor éljen a Komló és gróf Beleznay!

… És csaptak estére olyan murit, hogy reggelre nem maradt ép tükör se a
Komlóban, se a Beleznayban. De még pincérnő se.

Bódi ugy kitüntette magát ez alkalommal, hogy jogászpajtásai a _sógor_
inditványára azonmód megtették _böhöncnek_, a mi egy elsőéves jogászra
nézve nagy megtiszteltetés, mert mint olyant csak a _gólya_ cim illette
meg.

No de meg is hálálta Bódi cimborái jóindulatát. A muri végén (miután
egyik sem tudott a lábán állani) hazaexpediálta valamennyit. Kivéve
Szinay Jancsit, a ki olyan gömbölyü volt, hogy végérvényesen
belekapaszkodni nem lehetett. Ám még Jancsit sem hagyta Bódi egészen
cserben: föltolta valahogy egy billiárdasztalra és betakarta szépen a
kasszirfrajla alsószoknyájával. Csak aztán ment haza…

[Illustration]

Filax, mint egy őrült, hajadonfőt járkálva várta a Varhanek-udvaron.
Csigolyáné korhelylevest főzött neki, a minek a jutalma el nem maradt.
Csak aztán, rebus bene gestis, feküdt le a derék fiu.

Filax Argusként őrködött álma fölött. Elnem mozdult mellőle, hanem kapta
a római jogot és kimagolta belőle a servitusokat.




VIII.  Filax degradáltatik. A mauzi és a cica. A kutyusok és a pávián.

Hogy a Bódi jogászkodása idejében Filax volt Pesten a legszomorubb
ember: az természetes. Hiába tette föl magában az árva, hogy a vis
majorral szemben beszünteti lelkiismeretét: kötelességérzése erősebb
volt bölcseségénél: a Bódi megtéritésére irányuló szélmalomharcot egy
pillanatra sem adta föl. Természetesen mi foganatja se lett buzgó
igyekezetének: Bódi rá se hederitett szivhezszóló _kebelhangjaira_. Sőt
még neki állott följebb.

– Filax ur, drága preceptorom, – viszonozta Albert intéseit, – fogadja
meg a tanácsomat és hagyjon föl az erénynyel, mert az lesz a vége, hogy
bele fog bolondulni.

– Hát a kötelesség, a becsület! – kiáltott föl a szerencsétlen ember
magánkivül.

– Bolond maga, Filax! – eszelte Bódi. – Hát magán mulik, hogy a
kötelességét nem teljesitheti? Nem rajtam?… Nohát!… Olyan maga, amice, –
folytatta a bölcsek oktató, fölényes hangján, – mint ama bizonyos őrült
szélmalom, a melyik nem törődik vele, hogy üresen jár a garatja, váltig
kalimpál s buza helyett a kövét őrli meg.

A találó hasonlat, minden szivbeli keserüsége ellenére is bámulatra
ragadta a jámbor filozoptert.

– Micsoda ész maga, Bódika! – kiáltott föl lelkesen. – Istenem, Istenem,
mekkora ember lenne magából, ha kultiválná kitünő talentumát!

– Bizza rám, – nyugtatta meg Bódi, – nem marad az parlagon. Három napja
csak, hogy egy nótára tanitottam Patikárus Miskát és ma már minden
utcagyerek fütyüli.

– Hiszen ha attól az ember alispán lenne! – sóhajtott föl Filax busan. –
Ha a nóta tenné! De, hajh, nem a nóta teszi.

– Nem ért maga ahhoz, drága barátom, – tiltakozott Bódi fölénynyel, –
többet ér a megyei uraknak egy parázs kis nóta, mint akár egy véka
tudomány…

… Egyszóval minden disputából Bódi került ki győztesen. Filax, mit volt
mit tennie, szügyébe vágta bús fejét s magolt, mint egy bivalyos, jeles
tanitványa helyett is. És ha katalogust olvastak a professzorok, harsány
jelen-t süvitett az ifj. Fenessy Boldizsár neve után, magának pedig
(hogy valahogy ki ne süljön a turpissága), hősies önmegtagadással
abszenciát adatott.

Ez a jámbor csalás magyarázza meg azt a levelet, a mivel dr. Stiller
Márton Boldizsár urnak a Filax és fia szorgalma felőli tudakozódására
válaszolt.

„… Domine spectabile ac illustrissime! Kedves fia ura mindezideig
eminenter szorgalmas hallgatónak mutatkozék: egy absentiát se kapott,
azonban Filax, a praeceptor állandóan vágál, ha nem colloquál, vizsgára
nem bocsájtattatik.

Dr. _Stiller_, rect. magn.“

No lőn eme levél fölött Fenesen akkora emóció, a mekkorát negyvennyolc
óta nem élvezett Fenessy-fi.

Az öreg ur azonmód iróasztalhoz ült, a kiszáradt gubacstintát
föleresztette ecettel és megfaragta a ludtollat. Aztán irt volna, de még
se irt. E célból inkább elhivatta a papot és a következő episztólákat
diktálta a tollába:

„Édes fiam, Bódi!

Atyai büszkeséggel vegyes aggodalommal tekintek reád. Azt irja Stiller,
hogy szorgalmas vagy. Csak nagyon meg ne erőltesd az eszedet, nem
származik abból semmi jó.

Mi lelt, édes fiam, hogy igy megváltoztál?! Hiszen, nem mondom,
szeretem, hogy tanulsz, de tudós azért valahogy ne kivánkozz lenni, mert
abba bele nem egyezem, vicispánnak kell lenned!

Küldök háromszáz bankót mulatozásra, addig ne tanulj nekem, a mig ezt a
csekélységet el nem vered.

Szerető atyád, _Boldizsár_.“

A másik levél Filaxnak szólott:

„Filax!

Maga betyár! Hát igy vagyunk?! Mialatt az én szegény fiam öli magát a
dohos univerzitáson, maga jányok után csavarog? Semmirekellő!

Ezennel lecsapom a praeceptorságról; mától fogva nem lesz egyéb dolga,
mint a fiam egészségére vigyázni. Ebadta!

_Fenessy Boldissár_, s. k.“

Filax vévén a dorgatoriumot, elájult, Bódi ellenben vévén a 300 bankó
forintot, szörnyü nagy kedvében fölugrott az asztal tetejére és
elhatározta, hogy lehányja azt a csekély hámot is, a mi még a nyakán
lógott: nem csupa Csigolyáné a világ. Fiakkerbe vágta magát és alló, a
Semmelweis virágüzletébe!

A virágüzletben mindenekelőtt megcsókolta a virágkisasszonyt és egy
harmincforintos bukétát rendelt nála, aztán bejött a virágasszony, azt
is megcsókolta és egy huszforintos bukétát rendelt nála. Miglen a
bukétákat csinálták, elhajtatott a sógorhoz, értésére adandó, hogy a
donna Beritola tiszteletére ünnepséget ád… Az ünnepség a Nádorban lesz s
Patikárus Miska fogja huzni. Arra kérte a sógort: vegye át a rendezést,
mert neki estig még irtó sok dolga lesz.

Aztán megcsókolta a sógort is és elment a virágokért. Onnan egyenesen
föl a Várba, a hol donna Beritola, a Nemzeti Szinház prima ballerinája,
az ő titkos vágya, ambiciója lakott.

A ballerina cófája is meg lett csókolva természetesen, tiz percre rá
maga a nagy ballerina is.

Egy félóra mulva már ismét Pesten termett Bódi. Kuglerhez hajtatott,
mert ott kellett elhelyeznie a másik bukétáját: az Irmuska
cukroskisasszony lábaihoz. Egyszóval nagyon szaporán dolgozott a Bódi:
nem lopta a napot.

… A Beritola-estély különben fényesen sikerült. A donna igy bucsuzott
Bóditól:

– A viszontlátásra, mauzi!

Bódi ellenben a donnától igy:

[Illustration]

– Pá, cicus!

Azóta jóbarátok lettek. A mi, hej, kinos bonyodalmaknak lőn a szülője.
Először, mert Csigolyáné nem volt az az aszony, a ki hagyja magát;
másodszor, mert Beritola harmincforintos selyemharisnyát viselt;
harmodszor, mert időközben Filax is belegabalyodott a trióba, még pedig
– a szivénél fogva. A szerencsétlen filiszter ugyanis őrültül
beleszeretett a Csigolyáné bájaiba.

El lehet képzelni képzelőtehetség nélkül is, hogy ebből a kavarodásból
mekkora ramasszuri lett. A bonyodalom csudálatosképpen még ott
bogozódott ki legkönnyebben, a hol legvastagabbnak látszottak a csomók:
a Beritola selyemharisnyái körül.

Bódi nevezetesen, hogy eme ujonnan fölmerült költséges háztartási cikkre
fedezetet teremtsen, oly zseniális fináncmüveletekbe bocsátkozott, hogy
megirigyelhette volna Rothschild maga is.

Egyebek között ezerkétszáz tucat koppantót vásárolt hitelbe. De nem
adott ám tul az árun, hanem boltot árendált a koppantóknak és
elárusitónak felehaszonra Micikét, a Fillinger ünnepelt
kasszirkisasszonyát szerződtette bele.

És kitünően ment a koppantóüzlet. Micike igen értett a koppantáshoz: egy
ötven krajcáros szerszámért kikoppintott egy-egy vén kecske degez
bugvellárisából két forintot is.

… Igaz, hogy Bódinak nem minden üzlete vált be ilyen fényesen. Sokszor
kellett pénzért hazairnia. De az ő zsenialitására vallott az is, hogy
mindig megkapta a kért összeget. Pumpolási jogcimei ugyanis olyan
ötletesek voltak, hogy a legszigorubb apát is lépre csalták volna.

Egyizben például azt irta haza, hogy megrepedt a füle dobja a Varhanek
ur réztrombitáitól. Mert hogy Varhanek éppen a szobája alatt gyártja a
trombitáit és minduntalan beléjük reccsent… Hát most már össze kell
varratnia a füle dobját, különben éltefogytáig hóttsiket marad… Már
beszélt is Balassa doktorral, a ki is megigérte neki, hogy leszállitott
áron, azaz négyszáz bankóért összevarrja a fülét.

[Illustration]

Boldizsár ur eleinte táplált ugyan némi gyanut s ezen irányban meg is
interpellálta a papot:

– Hát – kérdezte tőle, – csakugyan előfordul, hogy valakinek megrepedjen
a füle?

De a papdiplomata, Bódi ifjusági csinytevéseinek humoros pártolója,
mindjárt tudta, honnan fuj a szél: eloszlatta a nagyur gyanuját:

– Hogy a ménkübe ne lehetne! – mondta. – Attól függ, mekkora az adta
trombitája. Hászen trombitától repedeztek meg Jerikó falai is.

– És lehet azt összevarrni? – aggódott most már Boldizsár ur.

A pap ciccentett a fogai közt:

– Hásze csak azt lehet bevarrni, a mi megrepedt, azt nem, a mi nem
repedt meg.

Egyszóval a vers vége megint az lett, hogy Boldizsár ur elküldte a kért
összeget, leteremtettézvén az ártatlan Filaxot, a miért nem jól
vigyázott a fia fülére.

… A financiákat tehát csak eligazitotta Bódi valahogy. Az, a minek
elintézése még neki sem sikerült: az asszonyok dolga volt.

Csigolyáné ugyanis megorrontván a Bódi elhidegülésétől, hogy idegen
rózsás kertben mászkál a fiu: kapta magát, egy szép napon kofának
öltözködött és utána osont.

A nyom természetesen rávezette Beritolára és a Bódi csapodárságára.

Más asszony, az ő helyén, alighanem a Bódi képét karmolászta volna meg,
de Csigolyáné praktikusabb vala. Ugy okoskodott, hogy abból neki semmi
haszna, ha elcsufitja Bódit, (magának csufitja el), az igazi haszon az
lenne, ha Beritolát csufitaná el a Bódi terhére.

Hát e szerint cselekedett. Fellökte az utját elálló cófát és berontott a
ballerina puha selymes fészkébe, hogy szélylyelrebbentse a jómadarakat.
Azaz állatkákat. Mert Bódi a Mauzi volt, Beritola meg a Cica.

Ezt mindjárt az első percben megtudta Csigolyáné. A cica éppen akkor
fogta volt meg az egeret – és játszott vele.

– Ach mauzi! – mondta a cica.

– Cica, cicuska! – mondta az egér.

Igy játszottak.

Csigolyáné természetesen azonmód véget vetett a kedves mulatságnak,
dühösen nekiment Beritolának, hogy magyar módra jól megtépje a haját. De
sajnos, nem sikerült a terve: olyan fürge volt a ballerina, mint egy
evetke, mielőtt mérges vetélytársa hozzáérhetett volna, felpattant a bal
lábujja hegyére és jobb lábával olyan őrületes piruett-forgatagot vágott
ki a megrémült falusi menyecske orra irányában, hogy menten a szőnyegre
szédült kurta kofaruhájában.

A szegény kifigurázott Csigolyáné, belátván, hogy keze gyorsasága nem
versenyezhet a ballerina lábáéval, megalázva, sanda bosszu után lihegve,
hagyta el a pacsulis küzdőteret. S még haza se ért, egy pokoli tervet
eszelt ki a megbosszulására.

Nem szólt Bódinak semmit. Bezárkózott szobájába, s másnap, midőn a fiu
békitési szándékkal bemerészkedett hozzá, még csak rossz képet se
vágott. Rekompenzációképpen mindössze azt kérte Bóditól, hogy vigye el
őt a Nemzeti Szinházba.

A váratlan kivánságra kissé zavarba jött ugyan az urfi, (mit szól majd
hozzá a ballerinája, a kinek ötször kellett megesküdnie, hogy semmi köze
az _őrült kofához?_), de utóvégre is be kellett látnia, hogy a történtek
után lovagias kötelessége az asszony eme aránylag csekély kivánságát
teljesiteni: lózsit bérelt neki és estére berukkolt vele a Nemzeti
Szinházba.

Csigolyáné módisan kiöltözködött. A frizérossal jobbról-balról hat
vuklit kanyarittatott hollóhajából és akkora krinolinnal vette magát
körül, hogy majd elrepült.

Bódinak igen tetszett a parádé, csak az volt előtte kissé gyanus, hogy
nem lebegett a krinolin, mint szokott, hanem mintha valami suly huzta
volna lefele. Nem is állotta meg szó nékül.

– Ennek a krinolinnak valami hibája van, kutyuska… (Tudnivaló, hogy
Csigolyáné és Bódi kölcsönösen kutyuskák voltak egymás között.)

– Nincs annak semmi baja, kutyuska, – jegyezte meg a parázs menyecske, –
csak lekötöttem egy kicsit, hogy föl ne fujja a szél.

Bódi megnyugodott a magyarázatban és gyanutlanul foglalt helyet a
lózsiban.

A Tündér Ilona cimü ballettet adták és Beritola volt benne az Ilona.

A Bódi helyzete kissé kényelmetlen volt, mert Csigolyáné, bár édesen
mosolygott, de Tündér Ilona annál zordonabb pillantásokat vetett rá a
szinpadról.

Hát még a mi ezután következett! Az következett, hogy a piéce de
resistance, a nagy szólótánc ellejtése után (a mi a háborgó olasz
asszonynak lelki állapotából kifolyólag csakugyan gyengén sikerült), a
közönség hatalmas hahotája között egy óriási hagymakoszoru repült a
ballerina lábai elé…

… Hát hagymakoszoru volt, a mi a Csigolyáné krinolinját lefelé huzta.

[Illustration]

Szegény Beritola természetesen menten elájult, Csigolyáné ellenben
kacagott, kacagott…

… Ezzel azonban még korántsem lett megoldva a gordiusi csomó.
Csigolyánénak sikerült ugyan a hagymakoszoru segitségével Bódinak
Beritola iránt táplált illuzióját megrontania, (hiába, ilyen gyarló a
férfiember!), de hátra volt még a feketeleves: a ballerina.

Filax, Bódi távollétében éppen egy kis szerelemért könyörgött
Csigolyánéhoz, midőn a cica szenvedélytől lihegve berugtatott a Bódi
lakására…

– Pávián! – utasitotta vissza Csigolyáné a Filax szerelmi ömlengéseit.

– Maladetto! Corpo di Bacco! – süvitette a cica a kutyus fejéhez és
nekiment, hogy képébe sülyessze hegyes karmait.

Szerencsére éppen akkor lépett be Bódi, a mauzi, és közbevetette magát…

Ilyenformán együtt voltak az állatkák, mind a négyen: a mauzi, a cica, a
kutyus és a pávián.

A cica karmolt, a kutyus csaholt, a pávián szörnyülködve tépte a haját
és a mauzi igen szükölt. Volt is miért, mert ő kapott mindent. Egy
karmolást az orrára, egy másikat a homlokára, a kutyus a haját tépte
meg, a pávián, a ki hüségesen ki akarta ragadni a veszedelemből, a
karját marjitotta ki. Szerencséjére, hogy behunyta a szemét: a szemét
nem tudta kikaparni senki se…

Hát igy végződött Bódi regénye: a Csigolyáné győzedelmével.

Azontul Bódi (jól spekulált a familia) nem mert más hölgyekkel cicázni,
Filax nagy keserüségére, (a ki éppen a Bódi csapodársága révén remélt
egy kis jóhoz hozzájutni).




IX.  Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz
műevő.

Ettől fogva Bódi kizárólag férfimulatságokra szentelte minden
talentumát. Cigányversenyeket rendezett a Komlóban és fiakkerversenyeket
a Rákos mezején. Még pedig olyformán, hogy a bandák közül nem az lett a
nyertes, a ki a legszebben huzta, hanem az, a ki a legkeservesebb
gyászindulót a leggyorsabb tempóban végezte ki; a fiakkeresek között
pedig az, a ki vágtában legutóljára ért a célhoz.

Egyáltalában arra igen ügyelt Bódi, hogy mindent másformán csináljon,
mint a többi hétköznapi ember. Ezt a problémát ugy oldotta meg
rövidesen, hogy mindent visszájára csinált.

A Kuglerhez omnibuszon járt, de ő hajtott a bakon, s a kocsis volt a
publikum. Páros napokon magyar spenclit viselt, de félrőfös pincset
ültetett a fejére, a páratlanokon ellenben _höherpéterbe_ vágta magát és
pörge kanászkalapot viselt.

Valami csudálatosan perverz föltünési vágy irányitotta minden
cselekedetét. Nem bánta, ha különcködéseit ki is nevetik az okos
emberek, csak az utca bámulja meg.

Nohát az utca meg is bámulta. A suszterinasok ugy ismerték, mint a
tenyerüket s hangos hujjahóval vették körül, midőn a Váci-utcán karéjba
hajlitott karral végigevezett, sarkig leemelt pincsével mély
komplimentumokat csapván a szembejövő puccos dámáknak s fellökvén minden
élőt, a ki nadrágot mert viselni s ki nem tért neki.

[Illustration]

Eme cifra mókái révén hovatovább oly népszerüségre tett szert Bódi, hogy
a merre csak járt, megállott az utca közönsége s boldog volt, a ki
kalaplevéve szemébe mosolyoghatott.

Bódi büszkén honorálta a megtiszteltetést.

– Szervusz! Csau! Puszi! – köszöngetett jobbra-balra, de ha jókedve és
pénze volt, nem érte be szóval: pénzt szórt a suszterinasoknak, a
leányoknak puszit, a kedélyes bácsiknak meg szivart nyomott az orruk
alá.

Budaiak, a kik évek óta nem jártak Pesten, átrándultak vasárnaponként,
hogy szemtül-szembe láthassák a hires tréfás gavallért és hű testőreit:
a sógort s a többi vállalkozó szellemü ősjogászt.

És Bódi erkölcsi kötelességének tekintette gondoskodni az ő hű bámulói
mulattatásáról. Ha egyebet nem tudott kieszelni, összegyüjtötte a köréje
csődült suszterinasokat és a promenádézók nagy gaudiumára cigánykereket
hányatott velük.

De ritkán volt szükség eme sovány pótlékra, – ötletekben Bódi nem vala
hiányos, – rendezett ő közkivánatra légi utazásokat is. Az még semmi,
hogy vastag abroncsos krinolinban kiugrott egy másodemeleti ablakból,
fölfelé irányuló légi kalandokról is gondoskodott. A Varhanek Ferencné
félfontos kis pincsét például zsebrevágta egy szép napon és
összevásárolván száz ökörhólyagot, összekötözte, belemadzagolán a
pincsit is. Akkor aztán eleresztette a komplikált léghajót s a publikum
ujjongása s a légutazó szörnyü visongása közt a mennyek felé szállitotta
a boldogtalan kiskutyát.

… Éppen eme kutyakaland alkalmából egy különös ismeretségre tett szert
Bódi.

Egy kurta emberke volt pipaszárlábon, de egyébként rendkivüli térfogati
viszonyok között. Olyan volt, mint egy pohos üst, a mibe folyton rotyog
valami. Valósággal dúlt benne az élet: váltig karatyolt, mint a szőri
szarka; ha nem karatyolt, rángatódzott, mint a megdelejezett békacomb;
ha nem rángatódzott, harsogott, mint a Varhanek trombitái. Egyszóval
minden ina-porcikája állandóan a legintenzivebb működésben volt.

Bódinak különösen a szája tetszett meg, a mi ferdén volt ráillesztve az
ábrázatjára s a jobb füle cimpájától a bal halántékáig ért. Ekkora
szájat csak a Bolond Miskában látott Bódi, azon a képen, a melyen a
nyurga Német Michel a kövér Magyar Miskát egy kortyintásra lenyeli…

Hát ez az alak a kiskutya mennybemenetelén oly harsogó kacajt robbantott
ki gégéje fejéből, hogy egy ideges, puccos dáma ijedtében menten a Bódi
karjaiba szédült.

Az ismeretség ezen hölgy alapján lőn megkötve. Olyformán, hogy Bódi,
(tekintettel a Csigolyáné félelmetes voltára), udvariasan megköszönvén
az elájult dámát, áthelyezte a békaember karjaiba. Csiklandozza
eszméletre az, a ki hóttrakacagta.

Az érdekes idegen készségesen vállalta a dolgot, még meg is köszönte
Bódinak.

– Tank sén, Herr von Bódi, – mondta és az első kapu alá cipelte a
finnyás dámát.

… Herr von Bódi!… Roppantul hizelgett a fiunak, hogy a nép már
keresztnevén szólitja, mint a fejedelmeket.

– Sógor! – adta ki a jelszót. – Ezt az embert ki nem eresztjük.
Csipjétek meg és hozzátok a Komlóba.

A fiuk pariroztak, csapatostul a kapu alá vonultak a békaember után.

A dáma már ébren volt akkor és a harisnyakötője után kiabált. Azt
állitotta, hogy lelopták a lábáról. Már pedig ő nem engedi a tulajdonát,
mivelhogy az kedves emléke neki. Ergó vagy adják vissza, vagy a
policájra megy.

Szorgos kutatás után megtalálták a fiuk a harisnyakötőt – (nagy betyár
lehetett a békaember: az ő zsebéből piszkálták ki), – aztán szélnek
eresztvén a dámát, hozzáfogtak a parancs végrehajtásához.

– Szervusz, bugris, mit iszol? – szólitotta meg a sógor a
harisnyakötőtolvajt.

A kis ember ujra elharsogta magát.

– Bor, ser, nafta, tinta, – sorolta elő s büszkén mellére csapott: –
Hablicsek Vencel mindent megiszik.

– De hercig neved van! – jegyezte meg Szinay Jancsi és hátbaveregette a
bemutatkozót.

– Hát német vagy? – kérdezte Bódi kicsinylőleg.

Hablicsek erélyesen tiltakozott: hogy német az a kiskutya, a ki a
mennyekbe ment, ő Csaszlauból való, jelenleg azonban magyar polgár és
csokoládégyáros a Vizivárosban.

Bódinak menten egy eszméje támadt. A pénze fogytán volt: hátha
csinálhatna a gyárossal egy kis kedvező hitelmüveletet.

– Mennyiért adja a csokoládé mázsáját? – kérdezte s gőgösen megcsapkodta
a szivét, a mi fölött lapos bugyellárisa dobogott.

– Kétszázhuszonöt a kurz, – válaszolt Hablicsek készségesen, –
készpénzfizetéssel két százalék rabatt.

– Akkor – szavalta Bódi kevélyen, – nem veszek készpénzen, nem kell
kegyelem, engedmény, – váltóra veszek.

A csokoládégyáros igen kulánsnak mutatkozott.

– Mennyit parancsol? – kérdezte s parolára nyujtotta kezét.

Bódi beléje csapott.

– Egyelőre tiz mázsát; ha jó a portéka, majd veszek többet is.

Megrázták egymás kezét és mentek a Fillingerbe. Hablicseket
jobbról-balról fogták a fiuk, hogy meg ne szaladjon a vásár elől. De,
ugy látszik, nem volt szükség az óvatosságra, Hablicsek a váltót és tiz
bankóforint foglalót (azt mégis kikötötte) igen jókedvüen fogadta el.

A Komlóba azonban már nem ment készségesen… Hogy sajtot visz a tizennégy
gyermekének, okvetlenül haza kell mennie, különben reggelre éhen halnak
étkes fiai.

De a fiuk nem eresztették! – Egyenek a gyerekek csokoládét, – mondták, –
jól lehet lakni attul is… Denikve becipelték Hablicseket a Komlóba.

Patikárus Miska villogó szemmel várta az ő kedvelt hiveit s a Bódi
láttán szilaj nyirettyüjével menten húrba kapott.

Az aranyjogászok elhelyezkedtek, jobban mondva elterpeszkedtek
törzsasztaluk körül, biztonság kedvéért jól falhoz ültetvén a csokoládés
csehet.

Az most már nem bánt semmit: végképp beletörődött a helyzetbe s
megelégedése jeléül aprókat kacagott. Sejtette, hogy jól fogják tartani
s ugy látszott, ez a kilátás kellemesen érintette.

[Illustration]

Evett is ugy, hogy a sógor bámulatában összecsapta kezét feje fölött.

– Ez az eleven lyukas hordó! – kiáltott föl elragadtatással. – Hová tér
ebbe ennyi elemózsia?

Volt oka a csudálkozásra, mert akkor már a hetedik tál ételnél tartott a
csokoládés és még mindig közvetlenül, azaz behunyt szemmel evett. Azt
mondta, hogy ő csak akkor szokta kinyitni a szemét, ha rájön az étel
ízére.

A fiuk érdekkel lesték: mikor következik be ez az érdekes állapot?

Sokára következett be. Egy sertéskaraj, egy borjuszelet, három adag
szilváslepény és egy gölödénynyel körülteremtettézett szószos pecsenye
után.

Nagy látványosság volt eme gölödények eltüntetése. Mert akkorák voltak,
mint egy kisebbfajta ágyugolyó és épp oly kemények.

Hablicsek eleinte kétfelé szelte a finom nemzeti ételt s egyszerre csak
egy felet nyelt be. Szinay Jancsi azonban, a legnagyobb gasztronóm a
társaságban, addig könyörgött neki, hogy próbálkozzék meg egy egész
knödlivel, mig egy palack Cliquot fejében beleegyezett a vállalkozásba.

De már ehhez a művelethez fölállott a cseh.

Eddig is sokan bámulták, de most feléje fordult az egész Komló figyelme.

Hablicsek mindenekelőtt fölrántotta a száját és kétszer-háromszor
megfenyegette a gombóccal. Aztán beleeresztette azt és hátravetette
fejét… Nyelési előgyakorlatokat tett, – nyelt egyet, egy irtózatosat… A
gölödény horpadozott, horpadozott, de nem csuszott le, megakadt a
torkán…

Minden ember azt hitte, hogy, no most mindjárt megful a kis ember… Szó
se volt róla. Bort öntött a gombóc hegyibe és a hátát mutogatta, hogy
puffantsanak rá.

Bódi megtette és – zsupsz! – lent volt a knödli.

Tapsvihar jutalmazta a hires nyelést. Megrendelték a Cliquot-t.

Bódi vérszemet kapott.

– Hallod-e, német, ha megeszel egy egész libát, tőlem is kapsz egy
palack pezsgőt.

– Libát! – ujongott Hablicsek. – Hol az a liba?

Elhozták a libát, Hablicsek megette még a csontjait is.

Ez már aztán felülmult minden képzeletet.

– Sógor, – jelentette ki Bódi lelkesen, – mától fogva ennek az asztalnak
állandó vendége vagy.

– Ihatok is? – kérdezte Hablicsek aggodalomteljes várakozással.

– A mennyi beléd fér. Mennyi fér beléd?

– Hujjé, – legyintett kezével Hablicsek, – aztat nem lehet kiszámitani.

– Öt liter bort! – rendelkezett a sógor.

Hozták az öt liter bort egy óriási kancsóban s letették Hablicsek elé.
Ez belekapaszkodott az edény két fülébe s tapasztalván, hogy a kvantumok
imponálnak a társaságnak, nagyhencegve Bódi felé fordult:

– Ed uj palack Cliquotért egyszerre megiszok, – jelentette ki s kevélyen
körülhordozta tekintetét.

– Megkapod! – vágta ki Bódi általános lelkesedés között.

Hablicsek mosolygott és szájához vitte a kancsót… Aztán elkezdett inni…
Négy percig ivott. Olyat szólt minden kortyantása, mint egy örvény
buffanása, mikor egy eleven lovat nyel el… Ezekre a hangokra a
jogászasztal köré gyülekezett az egész Komló… a cigány elhallgatott…
siri, várakozó csend köröskörül.

Hablicsek hosszukat nyelt, szabályos időközökben. Adámcsutkája egy
arasztot ugrott minden nyelés után. Az idősebb urak hovatovább
aggodalmaskodni kezdtek s be akarták szüntetni a rémitő ivást. De a
fiatalok nem engedtek: rajta, rajta!

Hablicsek helyeslőleg intett szemével és folytatta a tornát, a mig egy
csöpp bor akadt a kancsó fenekén. Csak akkor tette le a monstre-edényt.

A bámulat moraja zugott végig a vendégseregen. A kis cseh még csak el se
szédült: ugy állott a lábán, mint a cövek. Sőt még tósztozni is tudott.
Az egekig magasztalta Magyarországot és annak első gavallérját, a Herr
von Bódit. Azzal kapta az éppen frissiben fölbontott Cliquot és
nyomtatékul az öt literre, egy hajtásra leöntötte a büvös gégéjén.

… Általános hujjahó, vivátozás. A cigány tust huzott. Szinay Jancsi
bikanyaka közé kapta a nagy ivót és diadalmenetben körülcipelte az
összes éttermeken.

Magasra ágaskodott a jókedv… Bódi valami kolosszális bolondságon törte a
fejét… Ugy látszik kisütötte, mert egyszerre csak, észre se vették
cimborái, elillant…

… Egy félóra mulva hat fiakker robogott be a Komló udvarára. Az elsőn
Bódi ült.

[Illustration]

– Kifogni a lovakat! – rendelkezett a kocsisokkal.

A parancs teljesitve lett s Bódi belépett az ivóba.

– Fiuk! – hirdette ki harsány hangon, – tüntetést rendezünk uj cimboránk
tiszteletére. Lóra fiuk!

Az eszme óriási lelkesedést keltett. Egy pillanat alatt talpra kaptak a
magyarok.

Bódi rendelkezett:

– Hablicsek a legmagasabb lóra ül és négy csatlósa lészen: a Micike, a
Tinike, a Jucika és a Sárika… A facér fiakkerosok azonmód teremtsék elő
a csatlósokat… Szinay Jancsi párnán viszi az ötliteres kancsót az
ünnepelt után… Miska a jubiláns lova fülébe huzza a kufercest; a
nagybőgős és cimbalmos egy fiakker tetején fognak játszani.

Megtörténvén minden intézkedés, lóra kaptak a fiuk. Hablicsek alá,
miután panaszkodott lova csontos háta miatt, egy kockás dunyhát
keritettek valahonnan nyereg helyett.

Bódi a menet élére állott és a pikulás szerszámján megfujta az indulót.

A karaván elindult… Pokoli zsivaj és vivátozás… Az ablakok kinyiltak és
hálósapkás és főkötős alakok jelentek meg bennük. A sipkásokat
leabcugolta a díszmenet, a főkötősöket ellenben megéljenezte. Bódi egy
fehérnyaku menyecskének csókot hányt, a miért a férje hozzávágott egy
cserépedényt. Szerencsére tullőtt a célon.

A szerviták terén azonban már egy komoly akadályba ütközött a díszmenet:
egy policistába.

A policista belékapaszkodott Bódi vezérlova kantárába és halt-ot
parancsolt.

Egy pillanatig gondolkozott csak Bódi, de ez a pillanat elég volt
Hablicseknek arra, hogy a policájtól való veleszületett félelmében
leugorjon lováról és – uccu, vesd el magad!…

Ez dühbe hozta Bódit. Pikulájával rávágott a rendőr keze fejére, hogy
menten eleresztette a kantárszárat, aztán kiadta a parancsot:

– El kell fogni az árulót! Utána!

A menet megfordult és Hablicsek után ügetett. A rendőr markába huhókolt
és azt gondolta, hogy egy egész hadsereggel ugy sem boldogulhat egy
magános ember, hát egyelőre belenyugodott a díszmenetbe.

… Az uri-utcában szerencsésen elfogták az ünnepeltet és visszaültették a
dunnájára, akárhogy kapálódzott is.

– A Fillingerbe! – vezényelt Bódi és belefujt a pikulájába.

A hires kávéházból kiszaladtak az éjjeli vendégek és nagyon megörültek a
heccnek. Bódit különben is ismerte ott mindenki, a legjobb oldaláról,
azaz arról, hogy ő vesztett legtöbb pénzt az alagéren.

No de most nem alagérezni jött Bódi a Fillingerbe. Büntetni jött oda.
Megfogta – hiába állott vele üzleti összeköttetésben, – a
csokoládégyárost és kiteritette egy billiárdasztalra. Aztán a
legvastagabb dákóval sajátkezüleg rávágta a szabályszerü huszonötöt.

– Igy büntetik – mondta, – Magyarországon az árulást.

S hogy Hablicsek kiabálni merészelt, még ki is röpittette azonfelül. Az
ablakon dobta ki Szinay Jancsi, a vasgyuró, oly kiméletlenül, hogy a
feje volt elül.

[Illustration]

De már ettül Bódi is megijedt. Kinézett az ablakon: nem-e tört össze az
áldozat valamije.

Szó se volt róla. Talpra esett a gyáros, mint a macska és még csak nem
is haragudott. Ellenkezőleg, levette kalapját és illedelmesen
köszöntötte kegyetlen biráját.

– Herr von Bódi, – mondta kajánul, – habe die Ehre mich vorzustellen:
Jiritsek, Kunstfresser und Championsaufer aus Prag.

Azzal a cimborák nem kis megdöbbenésére úgy eltünt az éjjeli sötétben,
mint egy földi manó.

Bódi megvakarta füle tövét.

– Csuffá tett a gazember! A váltóm! A tizesem!…




X.  Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné
és a diván.

A negyven év előtti _policáj_ nem volt olyan finnyás, mint a mai
András-nemzedék, de némi idege volt azért neki is: ha pikulával a
körmére ütöttek, biz ő is megharagudott.

A Bódi-rendezte diadalmenet különben is akkora szenzációt kelett
városszerte, hogy napirendre térni fölötte nem lehetett…

Bódi még aludta az ártatlanok álmát, midőn, ugy tiz óra tájban
beköszöntött hozzá a rend embere. Kivirágzott orra alatt töméntelen
bajusz burjánzott, pocakos termetét fehér heveder övezte, különben nem
volt semmi baja. Azaz, hogy be volt csipve egy kicsit, de ezt ő már ugy
szokta. A snapszszal jött meg és azzal ment el az esze, tehát dukált
belé a snapsz.

Azonban tapintata már nem volt a neveletlennek: Bódit nem szóval, hanem
a lábánál fogva ébresztette föl.

– Bitt’ gfälligst! – nógatta és ráncigálta az ágyból kifelé.

Bódit, ha egyszer aludt, nem volt gyerekség fölébreszteni: morgott egyet
félálmában s a kötelességtudó férfiu felé rugott. Jól talált. A rend
embere fölhemperedett. Mindazonáltal nem csinált patáliát, hanem fogott
egy kancsó vizet és a makacs alvó nyaka közé zuditotta.

Ebből természetesen egy hatalmas pof származott, de még ezt se vette
zokon Bach embere. Kihuzta derékszijából a rendőrfőnök idéző parancsát
és Bódi orra elé vágta.

Az álmos fiu csak erre eszmélt föl végképpen.

– Mi a menydörgős menykőt keres maga itt? – rivalt rá a rendőrre.

– Bitt gfälligst, itt van az irásban…

Bódi elolvasta az irást. Az volt benne, hogy letartóztatandó. Hát ennek
már a fele sem volt tréfa. Mi türés-tagadás, kissé megszeppent a
Fenessy-gyerek. De a humora nem hagyta el.

– Jőjjön barátom délután, – mondta egy kiutasító mozdulattal, – ilyenkor
még alszik a becsületes ember.

A rendőr a parancsoló gesztusból mindjárt kiérezte, hogy urral van
dolga, nem okvetetlenkedett Bódival. Lakájsorból került a rendőrségre,
tehát értett az illemhez is. Mélyen meghajolt a kevély gyerek előtt, ugy
mondta egész alázatosan:

– Bitt gfälligst, nem jöhetek délután, mert délelőttre szól a parancs.

– Hát ki parancsol magának, há?

– A policájchef ur.

– Muszáj neki engedelmeskedni? – kérdezte Bódi, mint a körbe szorult
róka, s egyben törte a fejét, mint kellene kiszabadulni a váratlan
kutyaszoritóból.

Persze nem sütött ki semmi okosat. A helyzet nagyon uj volt, a
perspektiva nagyon sötét: cserbehagyta az eleven esze. Csak nézdelt
jobbra-balra és rágta a bajuszkáját. Tekintete a rendőr orrára tévedt,
onnan egy mázslásos palackra, a mi a szekrény tetején ékeskedett. Az
orrot viszonylatba hozta a mázslással s miután ugy találta, hogy jól
viszonylott hozzá, vállára csapott a policájnak, mondván:

– No csak barátom, fogja azt a palackot és huzza meg.

A kötelességtudó férfiu rápislogott a finom italra és félrehuzta száját.

– Nem szabad ám, – mondta s tantalusi kínjában egy nagyot nyögött.

– Ne okoskodjék, – rivalt rá Bódi, – igyék.

A volt lakáj nem tudott a parancsnak ellentállani, szétfente torzonborz
bajuszát és ivott. Aztán letérdelt Bódi elé, ugy kérte, ne árulja el,
különben kicsapják és éhen hal a kilenc gyermeke.

Bódi őszintén megsajnálta a lelkiismeretes férfiut s a snapszon felül
még egy pengő forintot is adott neki. Aztán végtére is hozzá fogott az
öltözködéshez. Csizmáját nem találta sehol.

– Biztosan az ágy alá vágtam a csizmámat, – szólt oda a rendőrnek, – no
csak, barátom, kaparja ki.

A pocakos férfiu szuszogva, de készségesen lehasalt az ágy alá. A csizma
csakugyan ott volt. Bódi fölhuzta. A rendőr segitett neki az
öltözködésnél, sőt még a keresztcsontját is megtaposta. Aztán a Bódi
parancsára egy kocsiért szaladt. Bódi szokásához hiven maga hajtott, a
rendőr és a kocsis a fiakkerben ültek. Igy vonultak föl a városházára…

Egy szürkehaju policájráth fogadta Bódit. Jó képe volt az öregnek s igen
biztató volt, hogy ingujjban körmölt. A termete is biztató volt:
söröshordó formáju. Már pedig a ki sörön hizott föl, veszedelmes ember
nem lehet.

[Illustration]

Bódit, bár majd kitört bele a nyelve, magyarul hallgatta ki.

– Hogy a neve?

A Fenessy-gyerek előrecsapta jobb lábát és hátrafeszitette fejét:

– Enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsárnak.

A hatás el nem maradt: a cseh rendőrtiszt fölállott és meghajtotta magát
a három prédikátum előtt.

– Hány éves?

– Husz.

– Micsoda nacionalitás?

Bódi erre a különös kérdésre sértődve lépett hátra és nem válaszolt.

– Felelje, – unszolta a cseh.

Hát, gondolta Bódi, a milyen a kérdés, olyan lesz a felelet.

– Francia, – vágta ki szemtelenül.

Bach hive nagyot nézett.

– Ne hazudja, – utasitotta rendre Bódit, – maga magyar van.

– Hát, ha tudja, miért kérdezi?

– Hallgassa!… Respekttel viselkedje… Nős?

– Néha, néha, – válaszolt Bódi ártatlan képpel.

– Ne tréfálja, mert mekpüntetik… Foglalkozása?…

– Böhönc vónék, de van egy koppantó-üzletem is.

– Mi az a böhönc?

– Jogtudós-jelölt.

A tiszt bediktálta a protokollumba: böhönc (egale:
Rechtsgelehrter-praktikant) und Grosshändler. Aztán folytatta a
kihallgatást.

– Volt már büntetve meg?

– Voltam, – ismerte be Bódi felséges őszinteséggel.

– Hányszor és mikor meg? – érdeklődött a kis cseh a részletek iránt.

– Vagy kétszázszor gyermekkoromban és többnyire azért, mert nem
engedelmeskedtem.

Látszott a kis tiszten, hogy jobb szeretett volna nevetni, mint
mérgelődni, de hát a hivatala ugy hozta magával: rárivallt Bódira:

– Mondtam, hod ne tréfálja, mert pecsukatok… Maga csinálta szombat écaka
az a porzasztó skandál? – folytatta dühösen.

– Én hát, – válaszolt Bódi önérzetesen.

– Minek csinálta?

– Egy barátom tiszteletére.

– Kicsoda a barát?

– Hablitsek, műevő és dijivó.

– Kik voltak benne?

– Két rostélyos, egy snicli, egy zaftbradli, tiz szilvásgombóc.

– Megpüntetek 2 forint, – vágta el a tiszt Bódi szavát. – Azt kérdezem
kik voltak a lumperajban benne?

Bódi kiszurta a rendbirságot s egyben kijelentette, hogy appellál
ellene, mert ő igazat mondott: a kérdésre felelt.

A tiszt rá se hederitett, tovább faggatta.

– Kik voltak a lumperajban benne?

– A Tinike, a Jucika, a Micike…

– Már megint tréfálja?!…

– Becsületemre mondom, hogy ugy hítták őket.

– A családnevek kérdem…

– Csak annyit tudok, hogy a L...t Rézi mama lánya valamennyi…

– A Rézi mama?!

A kis cseh sörös kedélye nem állotta tovább a komolyságot: elkacagta
magát.

– Sie, Spassvogel, Sie!…

Megtörvén a jég, ezentul nagyon kedélyesen folyt a tárgyalás. Vallott
Bódi, mint a záporeső. Olyan tényeket is, a miket el nem követett,
csakhogy több zamatja legyen a stiklijének. Gondolta magában: ugyis
megbüntetik vagy tiz forintra, tiz forinttal több vagy kevesebb: nem
zseniroz egy magyar nemest.

Bezzeg elhült benne a vér, midőn kihirdették előtte a kemény itéletet,
melynek értelmében ifj. enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsár ur,
jelenleg pesti tartózkodásu _böhönc_ pénzbirságra át nem változtatható
három napi elzárásra itéltetett… Ilyet még nem látott a világ. Egy
Fenessy a kóterben! Csirkefogók között!!

– Appellálok, – sziszegte foga közül.

– Nixnux, nem lehet, – mondta a kis cseh, – kikérjük a rektor
magnifikustól és pecsukjuk…

– Engem?!

– Nixnux három praedikát, – erősitette a tiszt.

Bódi támolyogva távozott a tárgyalási teremből. A világ tótágast állott
vele, az esze is a fejében, de annál jobban megfeszültek az izmai.
Irtózatos verekedhetnékje kerekedett. A lépcsőházban egy jámbor
dijnokkal találkozott. Megállitotta.

– Ki az apád?!

[Illustration]

A dijnok ugy megijedt a különös kérdéstől, hogy elejtette a hóna alá
csapott iratcsomót.

– Kepernek aus Prag, – mondta szepegve és a falhoz lapult.

– Tiszteltetem, – üzente Bódi és ugy vágta kupán az ártatlan embert,
hogy menten fölhemperedett.

Azzal rohant haza.

Csigolyáné éppen lencsét szemelt és Filax éppen térdepelt Csigolyáné
előtt.

– Filax!

A szerelmes filozopter ugy megijedt, hogy nem tudott fölállani. Azt
hitte, menten agyoncsapják.

– Ke-ke-kegyelem, – dadogta, – még nem történt semmi se…

Csigolyánét nem hagyta el a lélekjelenléte.

– Ugy köll neki, – biztatta Bódit, – tanitsa meg…

De bánta is most Bódi a szerelmet. Még csak meg se haragudott a Filax
alattomossága miatt.

– Filax, – ismételte, – szedje össze magát, mert nagy baj van.

– Mi?!

– Becsuknak!

Filax ugy fölpattant, mintha rugó lökte volna föl.

– Mi?!

– El vagyok itélve!

– I-i-i…

– Jöjjön a szobámba…

Bementek a Bódi szobájába.

Filax reszketett mint a nyárfalevél.

– Mi történt?

– Diadalmenetet rendeztem és becsuknak… Szerencsétlen ember, igy
vigyázott reám!

De már erre dühbe jött Filax is. Belekapott dús szőke hajzatába és egy
jókora tincset gyökerestől kitépvén belőle, a földhöz vágta mérgiben.

– Hátha hétfejü sárkányok repülnének le az égből, meg birnák őrizni
magát! – fakadt ki keservesen.

[Illustration]

Bódi e kifakadásra legott a helyzet magaslatára pattant.

– Micsoda?! Még maga beszél! Hűtlen csábitó!…

Filax legott lesüpedt a nulla alá.

– Bo-bo-bocsánat, tessen velem parancsolni.

– Találjon ki valamit.

– Kérem, kitalálok…

– Csinálja ki, hogy be ne csukjanak.

– Hát mit csinált, per amorem Dei?

– Diadalmenetet. Süket maga?

– Nem, de… milyen volt a diadalmenet?

– Megvertem a policájt…

– Jaj!

– Most már békitse ki a policájt!

– Én?

– Hát ki? Én nem tudok békiteni. És nem én vagyok magamért felelős,
hanem maga…

Filaxnak ezt be kellett látnia. Kinos izgalmában le s föl járt a
szobában, olyan rohammal, hogy miként egy bús bak, általugrotta a
közbeeső székeket…

– Mit csináljak, mit csináljak? Óh, Bódika, miért is rendezett
diadalmenetet?

– Azt most ne firtassuk, – dühöngött Bódi, – azon törje a fejét, hogy
visszaszivják az itéletet.

– Appellálunk…

– Nem lehet. Olyan ez a kutya német törvény, – egyszóval nem lehet.

– Akkor én fölakasztom magamat!

Oly kétségbeejtő képet vágott Filax, hogy Bódinak megesett rajta a
szive. S egyben egy ötlete kerekedett.

– Kár volna magáért, – mondta s megölelte hű nevelőjét, – inkább
csukassa be helyettem magát…

Filax elvben még csak egy pillanatig sem nehézményezte a javaslatot.
Csak tárgyi kifogásai voltak ellene.

– Igen ám, – mondta, – de akkor ki teszi le a vizsgálatot maga helyett?

Bódi erre már végképp elérzékenyedett.

– Hát hiszen a vizsgálatot is leteheti azért.

– Csakhogy, – ellenvetett Filax, – ha becsuknak, ki is csapnak ám.

– Ki, Filaxot, – eszelte Bódi, – de nem Fenessyt.

– De Fenessyt, – világositotta föl Filax, – mert engem az egyetemen a
kiskutya is Fenessynek ismer, a rendőrségen meg magát ismerik
Fenessynek, hiába ülök helyette akár hét esztendeig.

Bódi összeszedte eszét és belátta, hogy Filaxnak igaza van.

– Filaxkám, lelkem, – fogta könyörgőre a dolgot, – nem bánom akárhogy,
de az egyszer még mentsen ki a slamasztikából. Maga jól érti a logikát.

– A slamasztika nincs benne a logikában, – tiltakozott Filax, – én csak
az egyik pácból tudom kirántani… Vizsgázni magának fog kelleni.

– Hát ülni fog?

– Ülök, de csak egy föltétel alatt. Ha tanulni fog.

– Esküszöm!

– Akkor jól van. Megyek a rendőrségre és jelentkezem…

– Angyal!…

… A ki azt hiszi, hogy Filax a rendőrségre ment, csalódik. Ravasz volt
Filax, mint egy kopó. Nem a rendőrségre ment, hanem a Csigolyáné
szobájába.

– Ténsasszony!

– No!

– Elitélték a Bódiját három esztendőre, most már rántsa ki.

[Illustration]

– Jesszusom! – visitott Csigolyáné. – Elájulok…

– Ne ájuljon el, – támadt rá Filax, – hanem vegye a krinolinját és
menjen a rendőrfőnökhöz.

– A rendőrfőnökhöz! Én? Minek?

– Csábitsa el! Engesztelje ki.

A parázs menyecske nem igen volt szégyellős, de erre az inzultusra még
neki is vérbe szaladt az arca.

– Hát kiféle vagyok én, hogy ilyet mer nekem ajánlani? Pávián!

– Akkor felkötik a Bódit, – üvöltötte Filax, – a maga lelkin szárad az
élete!

– Irgalmazz Isten, hát mit csinált?!

– Megverte a rendőrfőnököt…

Csigolyáné elhalványodott. Aztán mártirtekintetet vetvén az égre:
megadta magát.

– Megmentem, – susogta, – ha lehet.

És felöltvén krinolinját, parádéba vágta magát.

Három óráig időzött a városházán, de legalább nem lopta a napot.

Estére szégyellős, de diadalmas arccal jelentette Filaxnak:

– Megsemmisitették az itéletet.

– Angyal! – lelkesedett Filax. – Hogy csinálta?

– Hát, – magyarázta Csigolyáné, – a divánhoz vágtam a rendőrfőnököt.

– A divánhoz?

– Hát persze, hogy a divánhoz. Mihez vágtam volna?

– És maga, – érdeklődött Filax dülledt szemmel, – hol volt akkor?

– Hát, – válaszolt Csigolyáné fülig elpirulva, – én is a divánon voltam.

A Filax arca elborult, mint a zord éjszaka.

– Megálljon, ténsasszony, engem sohse vágott a divánhoz… Óh, Csigolyáné,
mily boldogtalan vagyok is én!…




XI.  Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint
nevelő és Filax, mint tanitvány.

Filax féltékeny szivében annyi mindenféle ellentétes érzelem torlódott
össze, hogy összezavarodott az esze is. Első gondolata az volt, hogy
csuffá teszi a rendőrfőnököt: nekimegy a pókhasának és megdögönyözi. Nem
származhatik abból semminemü veszedelem, mert hiszen sulyos visszaélést
követett el az ipse: csókkal megvesztegette magát.

Ámde hamarosan meggondolta a dolgot: ezzel az eljárással az ő Bódija
alatt vágná a fát… Márcsak inkább megalkuszik valahogy Csigolyánéval…
Egy pokoli ötlete kerekedett… Elárulja Bódinak a szivtelen asszony
hütlenségét. Igaz, hogy maga tanácsolta neki, de az mindegy. A ki célt
akar érni a szerelem terén, ne válogassa meg az eszközöket.

Berontott Csigolyánéhoz.

– Téns asszony!

– No!

– Tudja-e, hogy a markomban van?

A hamis menyecske csipőjére tette kezét.

– Ugy kisodorintom, hogy a lába se éri a földet!

– Én meg, – vágta vissza Filax kajánul, – elárulom az urfinak.

– Micsodát!…

– Megmondom neki, hogy megvesztegette a rendőrfőnököt.

De már ez sok volt Csigolyánénak.

– Erre, amarra, hát nem maga kényszeritett rá?! A ki angyala van
magának, mindjárt kikaparom a szemét…

Filax óriási fölénye érzetében pimaszkodni kezdett.

– Magát pedig elcsapja a Bódika… Azt hiszi kérem, hogy egy olyan ur,
mint ő, mutyizni fog egy cseh pimaszszal? Attul orra foghagymás!

Csigolyáné nekivágott Filaxnak és előljáróban belemarkolt a fürtös
hajába.

Bánta is Filax. Sőt. Fölsrófolta fantáziáját és egyszerüen szerelmi
viszonya bevezetésének minősitette megtépásztatását.

– Óh, ténsasszony, – rebegte, – én vagyok a halandók legboldogabbika!

– Hát ha ilyen a gusztusa, itt van magának egy pof is, – mondta
Csigolyáné és menten beváltotta igéretét.

Filax uszott a gyönyörben. A pofot – vélte egész helyesen, – a csóktól
már csak két lépés választja el. Az egyiket neki kell megtennie, a
másikat szerelme tárgyának.

Nohát, ő megteszi a magáét, ha belehal is.

– Téns asszony, – jelentette ki megátalkodott határozottsággal, – ha nem
csókol meg rögvest, még ebben az áldott órában leleplezem.

A fene menyecske egész zavarba jött ettől az égbekiáltó szemtelenségtől.

– Ilyet még nem hallottam! – kiáltott föl. – Most kapta a pofontot és
csókra van gusztusa!

– Óh! – sóhajtott föl a jelleméből kivetkőzött filozopter, – oh,
ténsasszony, maga ahhoz nem ért: a haragos asszony csókjánál nincs a
világon édesebb dolog…

Határozottan perverz jellem volt ez a Filax. Valamelyik görög ükapjától
örökölhette a természetét, különben honnan tudta volna, hogy mi a jó.
Még a klasszikusok sem irták meg, legföljebb Horacius ad e tekintetben
némi fölvilágositást…

Filax, a jámbor, naiv Filax, egy negyedórával a pof után olyan hetykén
járkált a szerelem labirintusában, mint akár Napoleon dicsőséges ezredei
között egy nyert csata után…

… Csigolyánétól nem egy, de – három csókot kapott.

Baj az, hogy nincs rózsa tövis nélkül: a harmadik csókon rajtavesztett a
szerencsétlen Filax. Bódi rajtacsipte ugyanis.

Csigolyáné sirvafakadt és azt állitotta, hogy tévedés forog fönn. Filax
elájult és meg akart halni. Bódi csak ennyit mondott:

– Megbosszulom a hagymakoszorut.

És rohant Beritolához…

Csigolyáné föllocsolta az ájult Filaxot, aztán maga ájult el.

Ha egy olyan kemény kötésü ténsasszony, mint Csigolyáné, elájul, az nem
kicsi dolog. Az becsületes elájulás.

Hiába dörzsölte Filax ecettel, tormaszeszszel, a kétségbeesett menyecske
még csak nem is rángatózott tőle.

[Illustration]

Filax sirt és orvosért szaladt. Az orvos se ért semmit. Azt mondta, hogy
ilyen makacs ájuláson csak a természet segit. Rá kell bizni.

Bódi, az igazat megvallva, nem igen bánta a dolgot, mert unta már a
Csigolyáné hüséges ragaszkodását, de viszont nem esett a feje lágyára,
hogy ki ne aknázza a kedvező helyzetet. Maga elé citálta Filaxot és
ráncbaszedte szemöldökét.

– Alávaló csábitó! – dörögte a képébe. – Igy hálálja meg az apám
jóságát?! Szeretőt tart magának és vele fizetteti? Hát kicsoda maga?

– Jaj!…

– Semmi jaj… Most már vagy leteszi a vizsgálatot helyettem, vagy
kicsapatom a levéltárnokságból.

– Leteszem a vizsgálatot, csak ne tessen szólni…

– De kitüntetéssel ám, különben…

– Ne tessen félni, bevágom még a jegyzeteket is…

Bódi akaratlanul elnevette magát. Barackot nyomott a Filax fejére, aztán
engesztelésül megölelte a bünbe esett férfiut.

– Akkor, – mondta, – kvitt a tapló, Filaxkám, szervusz.

– Hogy értsem? – dadogta a filozopter boldogan.

– Hát ugy, – válaszolt Bódi, – hogy ezentul per te-s-tu cimborák
leszünk.

Filax fülig pirult.

– Én – egy ilyen nagyurral?…

– Letetted az exament, ur vagy magad is.

– Agyonüt a tekintetes ur…

– Semmi okoskodás… a pajtásom vagy és jösz velem a Beleznayba.

A jámbor filozopter szörnyen megijedt…

– Az istenért, ne csábitson el…

Bódi ujra elkacagta magát.

– Micsoda? Még te beszélsz csábitásról?!

Filax belátta, hogy a történtek után ehhez csakugyan nincs joga.
Szorongó szivvel követte tanitványát a Beleznayba a fenegverekek közé.
Eleinte csak foghegygyel szítta a pezsgőt, később azonban rájött az
ízére és egész passzióval itta. Éjfélkor már billiárdozni is tudott, sőt
reggel felé már kárt is csinált: egy jámbor bugrisnak beverte a pincsét.
Egyszóval, urrá vedlett egy tanulmányos éjszaka alatt.

A fiuk gyönyörködve nézték szárnyra kerekedését.

– Jó pipa! – jegyezte meg Szinay Jancsi.

– Vigyázzatok fiuk, – mondta a sógor jóshangon, – egy hónap mulva
mindnyájunkat az asztal alá fog inni.

Filax büszkén emelgette fejét.

– Micsoda? – vágta ki merészen, – asztal alá iszlak én benneteket ma is.

Hát ez nyilt provokálás volt. A fiuk nem térhettek ki előle. Hajrá,
megkezdődött a nagy versenyivás.

Mi türés-tagadás, Filax belebukott. Fényes nappal egy talicskán tolták
haza. A böhöncök gyászdalokat énekeltek felette. Csigolyáné hűségesen
ápolta és korhelylevest főzött neki.

Ezentul nem kellett Filaxnak a kávé, azt mondta:

– Tej van benne, macskának való.




XII.  Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt
hoz.

Nem hiába tartotta magát Filax élete harminckettedik esztendejéig
jégbehütve: hogy a parázsba lökték Bódiék, menten vizzé vált és esze
ágába se jött visszamászni a jeges vederbe. Kisült, hogy a tüz volt az ő
igazi eleme, a tüz, a mi lángol és emészt. Teli tüdővel szivta magába az
élet örömeit. Valamiként a juhhusos kását a Fenessy-kurián, ugy
habzsolta Pesten az élvezeteket.

Szerencsére annyi őserő rejtőzött Filaxban, hogy gyomrát se juhhusos
kása, se dőzsölés nem volt képes elrontani. Rengeteg kvalitásai voltak.
Munkabirás tekintetében lefőzte magát Bódit is.

… Éjjel együtt lumpolt a cimborákkal, de reggel nyolc órakor már ott
volt az egyetemen. Délben megevett két kondásra valót, ebéd után
Csigolyánéval foglalkozott, este magolt. Egy héttel urrátétele után már
megcsalta Csigolyánét: Beritolához névtelen szerelmes verseket irt; két
héttel rá sikerült meggyőznie Koppantós Micikét, hogy az ő szivében
terem a szerelem igazi rózsája. Hovatovább iktatókönyvet kellett
vezetnie találkáiról.

Emez uri passziók természetesen pénzbe kerültek. De már a pénzkérdés sem
igen alterálta Filaxot. Szimpliciter adósságból élt, mint a többi urak.
S csodálatos, mennél többet költött, annál jobban nőtt a hitele.

Az összes filozopter-erények közül egyedül a kötelességérzés maradt meg
benne magnak. Igaz, igen szükre szabta kötelességei körét. Azt tartotta:
nem azért fogadták meg praceceptornak Bódi mellé, hogy szentet csináljon
belőle, hanem csupán csak azért, hogy elvégeztesse vele a jogot. Hát azt
majd elvégzi Bódi fényesen…

Elérkezvén a vizsgálatok ideje, terminusért folyamodott és olyan fényes
exament csapott, hogy megtapsolták Wenzel professzor s társai.

Bódi ott volt inkognitó a hallgatók sorában és büszkeségtől dagadt a
keble, midőn kihirdették az eredményt:

– Ifj. fenesi Fenessy Boldizsár ur az első alapvizsgálaton kitüntetéssel
képesitettnek itéltetett…

Estére természetesen megitták rá az áldomást, de mivel a dolog
természeténél fogva a jogcimet még a cimborák előtt is el kellett
hallgatniok, meghamisitották a titulust. Azt mondták: a Csigolyáné
huszonhetedik születésnapját ülik meg szük családi körben, azaz otthon.

A szük családi kör ezen alkalommal kilenc jogászból állott és két
hölgyből. Mert (o tempora, o mores!) eljött ám a Beritola is. Nemhogy,
de táncolt is az asztal közepén. Sőt ittak is a papucsából az akkori
divat szerint. Csak Filax nem mert belőle inni, ő a Csigolyáné
topánkájából ivott…

[Illustration]

… Stiller rektor ur a Filax fényes vizsgája után a következő episztolát
menesztette Fenesre:

„Domine spect. ac. illustrissime!

Szivem egész melegével gratulálok Tekintetességednek ahhoz a fényes
sikerhez, a melylyel tisztelt fia urának, az első alapvizsgát letenni
méltóztatott. A kitünő fi minden bizonynyal diszére váland nemzetének és
praenobilis családjának.

Melyek után vagyok Kegyességednek humillimis szolgája

_S. Martinus_, rector.“

Vévén e levelet, Boldizsár ur szájából kiesett a pipa, sőt a szék is
kicsuszott alóla valahogy.

A még mindig szép mama, hallattán fia dicsőségének, elkezdett sirni,
mint a záporeső. De még annál is jobban átkozta a professzorokat: hogy
agyonkinozták az ő drágalátos szép fiát, bizonyára csupa csont és bőr
lesz, hogy még ő se fog ráismerni… Óh jaj, micsoda bolondság is az a
tudomány!

Boldizsár ur alig tudta megvigasztalni.

– Nono, – mondta, – magam is sokallom a dolgot, de majd csak helyrejön a
fiu… Egy vakkantást se szabad az egész vakáció alatt tanulnia.

Azzal fogatott és az egyszer saját nagyuri személyében ment a paphoz.

– Fogja a pennát, az ebugatta és irjon, – rivallt rá harsányan minden
bevezetés nélkül.

– Baj van? – rémüldözött a hipokrita pap.

– Az ördögbe baj!

– Akkor mért szid a tekintetes ur?

– Szidja magát a mádi csoda, nem én. Hát nem látja, hogy örülök?

– Bocsánat, eltévesztettem, – mondá Bacsák és tentába vágta a kalamusa
orrát. – Hát mit irjak?

– Azt, hogy jöjjön haza a gyerek azonnal. Filax ugy vigyázzon rá, hogy
megnyuzatom Csucsival, ha baja esik.

A pap lecsapta a tollat.

– Egy alázatos kérdésem lenne, ha meg nem sérteném a tekintetes urat?

– Ki vele!

– Hát letette az exament a tekintetes urfi?

Fenessy egész megneheztelt ezért a _bárgyu_ kérdésért.

– Hogy a menykőbe ne tette volna le! Hát nem ismeri maga az én fiamat?

A pap összejuhászodott és irt, a mint diktáltak. Csak akkor szólalt meg
ujra, mikor a levél végére értek.

– Egy instánciám lenne, – mondta olyan fontoskodással, mintha el akarta
volna kérni a Fenessy-uradalom felét.

– Mi?

– Kifelejtettünk a levélből valamit.

– Mit?

– Azt, a mi a legfontosabb: a bélést.

– A bélést?!

Boldizsár ur helyeslőleg rázogatta tipikus nagy fejét.

– Persze, persze a bélést! – mondta keményen összeráncolva homlokát. –
Hát, – folytatta, – miféle véleményen van maga a bélést illetőleg?

– A mondó volnék, – válaszolt Bacsák, – hogy mentül vastagabb legyen,
mert olyan vastag, hogy elég vastag legyen, ugy se lehet.

– Mit szól egy ezreshez?

– Vékonylom a Bódi urfinak.

– Hát kettőhöz?

– Azt, hogy három több a kettőnél.

Boldizsár ur gyanakodólag lógatta a fejét.

– Hallja-e, Bacsák, nem igért magának a fiam percenteket?

– Esküszöm, hogy ártatlan vagyok.

– Akkor mit szíjja az én pénzemet?

– Nem szíjom én, csak kispekuláltam, hogy a Bódikának körülbelül ennyi
adóssága lehet.

– Hogy spekulálta ki?

– Azt sugja a májam.

– A mája? Megbolondult maga?!

– Nem, kérem. Az én sejtéseim a májamban vannak. Az után akadtam rá
Bódikára, meg Filaxra is annak idején.

– Hát ilyet még nem hallottam! – csudálkozott Boldizsár ur; azonban nem
sokat okvetetlenkedett: fölpakkolta a papot és vitte magával haza.

– Annyi pénzt, – mondta neki, – nem bizok a postára, elviszi a fiunak
személyesen.

A pap, bár majd kiugrott a bőréből, kétségbeesett képet vágott.

– Nem lehet ám, mert vasárnap prédikálni kell.

De erre már dühbe gurult Boldizsár ur.

– Prédikáljon a kántor, az ebugatta! Mit okoskodik, mikor én
parancsolok?

De csak okoskodott a sunyi pap.

– Nem szólnék instállom, ha egyéb baj nem lenne, de van egyéb baj is.

– Mi a menydörgős ménykü?

[Illustration]

– Az ünneplő csizmámat megrágta az egér, az átillámat meg a moly.

Boldizsár ur elkacagta magát.

– Imposztor! – mondta s majd kicsordult a könnye, – a zsákot sohase
felejti el.

A pap fölhasználta a kedvező derüs alkalmat, levetette álarcát, ugy
kérdezte meg minden szégyenkezés nélkül.

– Mi lesz a zsákban?

– Mi kéne bele?

– Ha meg nem sérteném, egy brummer (rugós kocsi) kéne bele.

– Meglesz, – igérte Boldizsár ur s mivelhogy éppen az udvarba érkeztek,
azonmód mentek a kocsiszinbe és kiválasztották a kért jármüvet.

Aztán bepólyázták a háromezer pengő forintot uj házi vászonba, s az
aként keletkezett csomagot belevarrták a pap atillájának a bélésébe…

Bódi és Filax éppen financiáik rendezésével voltak elfoglalva, midőn
Bacsák a lakásukba toppant…

A financiák rendezése abból állott, hogy összehivták hitelezőiket s
összeadták fölmutatott számláikat.

A végösszeg 4700 forintra rugott, a miből Bódira 4000 forint esett. Ezt
azért kellett külön kiszámitani, mert Filax átvette Bóditól a koppantó
üzletet Micikéstül s egy vén kecske, (miután összevásárolt vagy
nyolcszáz koppantót), alkudozott vele Micikére bótostul. Hát tudnia
kellett, mennyi az adóssága, hogy a vételárat a szerint szabja meg. Ugy
eszelte ki, hogy ezer forinttal kér többet az üzletért, mint a mennyi
adóssága van.

A vén kecske jelen volt a tárgyaláson és behunyt szemmel fizetett.

Filax zsebrevágta az ezrest, miután kifizette hitelezőit. Ez hát rendben
voit. Most már csak a Bódi dolgát kellett eligazitani. No, de ez nem
igen okozott a hitelezőknek fejfájást, egyhangulag megszavaztak Bódinak
egyévi haladékot; még váltót se követeltek tőle, csak a becsületszavát.

[Illustration]

Bódi éppen a kért becsületszót szavalta, midőn belépett a pap.

– Pénzt hoztam! – ez volt az üdvözlete.

Hat a bomba is, hat a száraz menykő is, ha lecsap a tömeg közé, de a
Bacsák megjelenése bombánál, menykőnél is jobban hatott. És sokkal
kellemesebben.

Bódi menten nyakába ugrott és összeölelte családja hű tanácsosát. Filax
vigyorgott és szepegett. Vigyorgott, mert örült a pénznek, de szepegett,
mert mit mond majd róla a pap Fenesen. Éppen a legnyalkább Kramer-féle
habitusában volt és olyan lakkos stibli nyikorgott a lábán, mint
Esterházy hercegnek.

No, meg is bámulta Bacsák uram érdeme szerint.

– Ijnye, az áldóját, de kivakarodott, a mióta nem láttam, édes öcsém
uram!

– Bocsánat! – hebegte Filax, kinos zavarban.

De a jólelkü pap legott szétoszlatta aggályait.

– Ugy van az jól, öcskös, – mondta s megveregette a filozopter-jogász
vállát, – bolond az, a ki nem ur, ha teheti.

Aztán körülnézvén, a hitelezőkhöz fordult:

– Kik légyenek az urak?

Bódi sorra bemutatta őket…

– Ez itt Fillinger ur, a hires; igen becsületes ember, kerek ezer
forinttal tartozom neki…

Bacsák megrázta a Fillinger ur kezét.

– Tisztelem az ilyen derék, jóravaló embert, a ki tudja, mivel tartozik
egy fenesi Fenessy urfinak.

Fillinger ur mekegett és hajlongott. A többi hitelező se különben. (Mert
valamennyit megdicsérte Bacsák.) Nem láttak ők még soha ilyen papot.

Bezzeg leesett az álluk, mikor a fizetésre került a sor. Mert ezen a
ponton már egy csöppet sem volt Bacsák uram kuláns. Mindjárt ki is
jelentette, hogy szigoruan át fogja nézni a listát, mert becsapatni
magát nem engedi. Azzal nekidült a számlák jegyzékének és megvizsgált
minden egyes tételt töviről-hegyire.

És nem hiába dolgozott, kisült, hogy kerek ezer forintocskával
_tévedtek_ a hitelező urak…

Denique helyes volt a fránya pap sejtelme, a midőn a Bódi adósságát
háromezer forintra taksálta. Ki is fizette legott az egész összeget,
miután bicskával fölfejtette a kabátja bélését.

A hitelezők hajlongva távoztak… Magukra maradtak a fenesiek. Egy ideig
szótlanul bámultak az egymás képébe; a pap szólalt meg először, a
helyzet ura:

– Ihatnám! – sóhajtott föl epedve. – Merre van itt legközelebb egy
jóravaló korcsma?

Filax elősorolta a környék valamennyi korcsmáját, azok előnyeit és
hátrányait. Legjobban dicsérte a Kéményseprőhöz cimzett csárdát, a hol
piaristabort mérnek s öt krajcárért finom zaftos virstli kapható.

– Akkor ne pocsékoljuk a drága időt, – mondta a pap, – menjünk.

Bódi eleinte tiltakozott, hogy ő holmi lebujba nem teszi be a lábát, de
addig könyörgött neki Bacsák, hogy végre megadta magát.

A Kéményseprő egy szurtos kis boltives helyiség volt, a hol boron és
virstlin kivül egyebet kapni nem lehetett. A vendégeket hopkáló bóbitás
pincérleányok szolgálták ki, a mi a papot _éhomra_ egy kissé
feszélyezte. Nem mintha nőgyülölő lett volna, hanem éppen, mert nem volt
nőgyülölő. Féltette a papi dignitását. Kacsintani szeretett volna és le
kellett sütnie a szemét. A szemérmetest kellett játszania, holott egy
csöppet sem volt szemérmetes.

A helyzet félszegségét öregbitette a leányok csintalankodása. A szemébe
mosolyogtak Bacsáknak, áthajoltak a vállán: ugy tették eléje a bort. A
hamisabbja Bódi gyönyörüségére még azt is megcselekedte, hogy
megérintette kezét vagy boglyas fejét, (mintha véletlenül esett volna
meg), összekoccantotta a Bacsák üstökével.

Nagy kinban volt a pap. Kinjában nyakalta a bort, mint a gödény s ugy
hányta magába a virstlit, hogy se szeri, se száma. Ezenközben izzadt és
néma volt, mint a csuka.

Filax sunyin mosolygott, roppantul élvezte a pap zavarát.

– Hát, ugy-e, hogy pompás egy kis hely ez? – kérdezte finom maliciával.

Bacsák dühös pillantást vetett reá:

– Pompás, egye meg Tantaluszszal egy tálból.

Bódi nem állhatta meg, elkacagta magát:

– Sose kinlódjék, édes papom, – mondta, – nézzen bátran a kisértés
szemébe, hiszen nem tudják meg Fenesen.

Bacsák nem is igen tiltakozott a tanács ellen.

– Hásze csak ne lenne rajtam ez a hosszu papi áttilla, – jegyezte meg és
szinte megvetéssel nézte le az alkalmatlan ruhadarabot.

– Oda se neki! – biztatta Filax is. – Esküszünk, hogy nem szólunk otthon
senkinek.

Bacsák izgett-mozgott, melegedni kezdett a füle töve, hátrább tolta
székét és kinyujtotta lábát az asztal alatt. Aztán egyet pödört bajuszán
és kihivóan fölvetette fejét.

– Bort ide, fruskák! – rikkantotta el magát, – friss bort, szaporán!

Ettől a pillanattól fogva teljesen átlényegült a pap. Maga alá türte
hosszu kabátját és megeredt a szava. Csak ugy ontotta a jóizü falusi
tréfákat. S hogy gyérülni kezdett a vendégsereg, köréje csődültek a
korcsmai tündérek, hovatovább le is ültek melléje.

Bacsák már azt se bánta. Kutya kedve kerekedett. Mikor eltávozott az
utolsó vendég is, (hopp Sári sarokra!) derékon kapott egy szőke
törleszkedő cicát s elropta vele a kállai kettőst, annak rendje-módja
szerint kikopogván csizmája sarkával a csárdás minden cifraságát…

Estére járt az idő, midőn végre a szabad levegőre kerültek. Kemény
legények voltak mind a hárman, fenesiek: egyiküknek sem ártott meg a
bor. Csak a tánc ártott meg a papnak, azt mondta: oldalszurást kapott. S
erővel azt követelte Csigolyánétól, hogy kenje meg. De ezt a kivánságát
Filax kikérte magának. Inkább kerittetett neki hamarjában egy
kenőasszonyt, a ki azonban olyan rut vala, hogy a papnak ijedtében
legott elmult az oldalszurása.




XIII.  Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása.

Másnap már kora reggel megfujta Bacsák a takarodót. Csigolyánét
feldörömbölte, Filaxot kihuzta az ágyából a lábánál fogva.

– Pakkolni, öcskös, – mondta neki, – mert tiz órakor indulunk.

– De hátha Bódika nem akar még menni! – ellenveté Filax.

– Muszáj, – világositotta föl Bacsák, – mert két órára Vácott vár ránk a
tekintetes ur.

Hü, ez ellen már nem lehetett ellenvetés. Hozzáfogtak a csomagoláshoz: a
pap, Csigolyáné és Filax. Teligyürték a hatalmas bőröndöket. Ki
térdelve, ki guggolva dolgozott.

Filaxot munkaközben szörnyü skrupulusok szállották meg.

– Tiszteletes ur!

– Tessék? – kérdezte a megszólitott egy bőrönd összeszijjazásával
kinlódván éppen.

– Én, – mondta Filax szivére tevén kezét, – teljesitettem
kötelességemet.

– Látszik, – válaszolt Bacsák s egy kétértelmü mosoly vonult el ajakán.

Ez a mosoly sehogy sem tetszett Filaxnak.

[Illustration]

– Miért nevet, kérem, szivesen? Az ember elvégre sincs fából, ki kell,
hogy rugjon a hámfából.

– Persze, hogy persze.

Filaxot idegessé tette a pap szemtelen flegmája.

– Maga se jobb, – fakadt ki, – a deákné vásznánál.

– Egy csöppel se, – hagyta rá Bacsák és ráhasalt a bőröndre, hogy
becsatolja végre.

Filax látván, hogy elvétette a taktikát, nekiment a papnak minden
taktika nélkül.

– Hallja, tiszteletes ur, ha csak egy szót is szól az itten
tapasztaltakról, a váltóról, a lakkos csizmámról, miegymás, juhászkutya
legyek, ha el nem mondom a tiszteletes asszonynak, hogy mit csinált a
tegnapi szőkével?

Bacsák fölállott erre és farkasszemet nézett Filax-szal.

– Mit csináltam én a tegnapi szőkével? Halljuk hát.

– Megölelgette.

– Hát aztán?

– Megcsókolta a haját!

– Mit még?

– Egyszóval elcsábitotta, – rikoltotta Filax türelméből kijöve.

Bezzeg nem jött ki ősi flegmájából Bacsák.

– Mind való igaz, a mit mondott, öcsém, – ismerte be s hamiskásan
hunyorgatott hozzá, – az is bizonyos, – folytatta, – hogy megcibál az
asszony, ha megtudja a valót… De még annál is bizonyosabb, hogy föl nem
akaszt, hanem megbékél harmadnapra, annyival is inkább, hogy nem ez az
első eset: öleltem én, egye meg a macska a rossz természetemet, nemcsak
szőkéket, barnákat is.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte elhülve Filax.

– Hát csak azt, – felelte a pap, – hogy nekem semmi különösebb bajom nem
származhatik abból, ha félreprédikálok… Ellenben öcsémnek alighanem a
szűre bánja, ha kitudódik a miskulanciája.

– A miskulanciám? Mit ért miskulancia alatt?

– Azt, – vágta ki Bacsák kiméletlenül, – hogy ugy iszik, mint a
szűrszabó; azt, hogy huszpengős lakkos stiblit és hetvenforintos gálát
visel a nyolc pengő hónapi fizetéséből; azt, hogy elcsábitotta
Csigolyánét a Bódikától, szegénynek másutt kellett kereskednie; azt,
hogy…

Nem folytathatta Bacsák a létániát, Filax mint egy dühös hörcsög a
szavába vágott:

– Honnan tudja, hogy elcsábitottam Csigolyánét? És mi köze hozzá?

– Nekem semmi, – mondta a pap szörnyü flegmával, – de a tekintetes urnak
alighanem lesz hozzá némi kis köze. Mert, – magyarázta ide-oda
billegetvén bütykös mutatóujját, – az én tudomásom szerint
villámháritónak szegődtették a ténsasszonyt az urfi mellé, már pedig
hogy háritson a villámháritó villámot, mikor öcsém a tetejébe ül.

Filax elsápadt a sujtó logika hatása alatt.

– Az Istenért, hát tönkre akar tenni? – nyögte kinos-fájdalmasan.

Csak azt akarta a ravaszdi pap, hogy végkép meghódoljon az ellenfele.
Mindenha olyan volt a magyar természet: nem reagált a megfélemlitésre,
de a legyőzöttel szemben nagylelkü volt: annak semmi kérését nem tagadta
meg. Hát Bacsák sem. Odalépett a legyürt Filaxhoz és vállára tette
kezét.

– Ne féljen, öcsém, – biztatta. – Én csak azt akartam megmutatni, hogy
az ördögtől sem félek, de most már, hogy beadta a kulcsot, egész
nyugodtan ihatik: én nem árulom el.

Filax hálát rebegett. Boldog meghatottságban kezet csókolt Csigolyánénak
és kisubickolta a Bódi cipőjét. Föltette magában, hogy a fenesiekre való
tekintettel visszakapál régi filozopteri erényeihez. Nem csuda, hogy a
hosszas urizálás után kissé elvetette a sulykot s ott kezdte, a hol még
a sárospataki kollégyiomban hagyta el: a subickoláson.

… A pap által jelzett időre különben minden elvégeztetett. A bőröndök
összecsatolva, a konyhaedények elzárva, a butorok letakarva. A kocsik is
előállottak Bacsák rendelkezésére: a hazai bricska és egy pakkos. Most
már csak Bódi kikészitése volt hátra. A pap tervezte ugy, hogy ez a
csimbók utoljára maradjon. Hogy eszmélni se legyen ideje Bódinak.
Különben egyet gondol és megköti magát.

A kényes ügy elintézését természetesen magának tartotta fönn Bacsák.
Felköltötte Bódit.

– Bódika! Bódika!… Tessen felöltözködni, mert már igen várja a
tekintetes ur!

Bódi megdörgölte szemét.

– Hol?

– Vácott.

– Vácott?

– Ott.

– És hol vagyunk most?

– Most még csak Pesten vagyunk, de két órakor már Vácon kell lennünk.

– Ki mondja?

– A tekintetes ur. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok az idén kommenciót,
ha az urfit haza nem hozom.

– Oda se neki, jótállok a kommenciójáért.

– Az ám, – ellenveté a pap, – de még egyebet is igért.

– Mit?

– Azt, hogy elcsapja Filaxot. És Filax akkor, a mint én őt ismerem,
világgá bujdosik.

Filax éppen belépett s a pap állitását esküvel erősitette meg.

Ez hatott. Bódi dünnyögve bár, felöltözködött.

A pap Bódival a bricskába ült. Filax a bakon foglalt helyet. Csigolyáné
a málhás szekéren telepedett le, mert valakinek a podgyászra is
vigyáznia kellett.

Az utazás különben nem volt éppen vig. Filaxot a lelkiismerete furkálta,
de Bódinak is megmozdult a szive. Soha nem sejtett érzések fakadtak ki
belőle egyszeribe. Mintha igen bántotta volna valami. Bár maga sem tudta
határozottan, mi. Csak ugy érezte, hogy nem fog merni az apja szemébe
nézni… Mentül jobban közeledtek Váchoz, antul busabbak lettek Bódi és
Filax.

De a papnak sem volt meg a szokásos jókedve, szótlanul pipált és
gondteljes ráncokba szedte homlokát.

Végre is Bódi törte meg az apathiát.

– Hát magának mi baja, papom?

A pap láthatólag megörült a kérdésnek.

– A lelkemet nyomja valami, – mondta bünbánó képet vágván.

– Az a kis tánc? – fitymálódott Bódi.

– Nem az a kis tánc, – vallotta be Bacsák, – azt én nem bántam meg,
egvebet bántam meg.

– Ki vele!

– Nem haragszik meg, Bódika?

– Nem.

– Maga ellen vétettem.

– Akkor sem.

– Hát akkor, – gyónta meg a pap megkönnyebbülve, – szégyenkezve bár, de
bevallom, hogy fillentettem.

– Mit fillentett? – kérdezte Bódi könnyedén.

– A tekintetes ur nem vár bennünket Vácott…

Bódi elnevette magát.

– Attól félt, – kérdezte, – hogy e jámbor fillentés nélkül nem vasal ki
Pestrül?

– Eltalálta, Bódika. A maga helyébe képzeltem magamat…

– Hej, – sóhajtott föl Bódi, visszaesve előbbi melankóliájába, – nem
igen rózsás most az én helyem…

Vácott stációt tartottak a Kuriában. Ebéd ideje volt, de csak a pap
evett. Filax csak ivott. Bódi még inni se tudott.

A pap sehogysem értette meg a kedveknek ilyetén lehangoltságát.
Orrontotta ugyan, hogy némi turpisság esett a Bódi vizsgálata körül
(attul fáj az ifjak feje), de hogy miben állott a turpisság, még csak
nem is sejtette. Már-már arra gondolt, hogy hamisitvány volt a rektor
levele s Bódi egyáltalában nem vizsgázott. S ez a gyanuja, bármily
kuláns is volt az ethikája, fájdalmat okozott neki. Elhatározta, hogy
kezébe veszi az ügyet s helyrevágja, ha lehet, a Bódi eme könnyelmü
ballépését. Félreszólitotta a busuló fiut és kezét kezébe vette, ugy
nézett a szeme közé.

– Bódika, szeret-e engem?

– Szeretem, papom.

[Illustration]

– És bizik-e bennem?

– Mint az édesapámban.

– Akkor, – kérte a pap s ellágyult különben érces hangja, – öntse ki a
szivét. Meg akarom könnyiteni.

Bódi lesütötte szemét. A pap folytatta:

– Ugy-e, hogy nem tette le a vizsgálatot? Nincs testimonium?

– Van testimonium, – válaszolt Bódi őszintén, – de a vizsgálatot nem
tettem le.

Bacsák nagyot nézett.

– Hogy lehet az?… Hamisitvány a testimonium is?!…

– Nem hamisitvány a testimonium. A vizsgálatot Filax tette le helyettem.

A pap fejbecsapta magát.

– Óh, én ökör! – kiáltott föl. – Ezt ugyan kitalálhattam volna!

S azon való örömében, hogy a jellemekben nem esett nagyobb hiba, –
(zseniális stiklinek minősitette a Filax leleményességét,) – ugy
összeölelgette Bódit, hogy szinte ropogott bele.

– Ha csak ez! – kiáltott föl boldogan, – akkor kutyabaj, Bódika!

Bódi mélyen elszégyelte magát a pap örömétől.

– Mit hitt?

A pap kivágta kálomistásan, minden kertelés nélkül:

– Biz én azt hittem, hogy meghamisitották a testimoniumot.

Bódinak minden vére arcába szökött. Ellökte magától Bacsákot s égő arcát
kezébe temette. Majd megbánta hevességét s változékony lobbanó szive
egész hevével a pap keblére vetette magát.

– Bocsásson meg, jó papom, megérdemeltem ezt a gyanusitást is. Igy is
hamisitvány, hazugság a testimonium.

Óh de szivesen megbocsátott Bacsák. Nemhogy, még mentegette is a Bódi
_picike stiklijét_, Filaxra kenvén annak minden odiumát.

De Bódi visszautasitott minden mentegetést, vigasztalást. Elementáris
erővel törtek ki szivéből családjának vérébe fogant antik erényei: azok
nem türtek elnézést, megalkuvást.

– Hazudtam, csaltam, – válaszolt Bacsák vigasztalására, – de
kiköszörülöm a csorbát, engem ugy segéljen!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Az emberi lélek változásának megvannak a maga törvényei. De ezek a
törvények nem mindig számithatók ki, az egyéni jellemek szerint
változók. Sokszor a legnagyobb csapás is nyomtalanul viharzik el az
emberi sziv fölött, néha pedig egy átfutó hangulat, borongós sejtelem,
egy köny, egy fonnyadt virág is elég ahhoz, hogy szeliddé simuljon a
legszilajabb kedv, a legháborgóbb indulat. Az átmenet ilyenkor oly
gyors, annyira kiszámithatatlan, hogy az átlényegülés kutforrása és
folyamata emberi elmével ki nem nyomozható…

Nem csuda, hogy se Filax, se a különben éleslátásu pap még csak meg se
közelitették a Bódi lelkivilágában hirtelen fölkavarodott érzéseket.
Távolfekvő okokban kerestek rá magyarázatot, a minélfogva a való
megoldáshoz nem juthattak el.

Hogy is!… Mily alapon képzelhette volna Filax, hogy Bódit a
bizonyitványa miatti lelkifurdalása renditette meg? Hiszen ő maga
kivánta s még csak egy-két nappal ezelőtt is nagy gyönyörüsége telt a
„virtuóz-stikliben“. A csinytevés volt életeleme: Filaxnak még csak
eszébe se botlott, hogy a buzavetésben keresse a konkolyt… Holott a
konkoly ott terem.

… Az a levegő, a melyben Bódi közel egy évig élt, részegitő elem: tele
mikrobával, a mi megszállja az agyat és megtéveszti annak itéletét. A
nagyváros zürzavarában cinikus erkölcsök teremnek, a miknek érintésétől
lepattog a lélekről a zománc. A szilaj életkedv kicsapongásaiban sincs
annyi kártékony elem, mint a tömegközöny tespedt nyugalmában. Itt
fölismerhetetlenekké válnak az emberi erények, a sziv értékei, a tiszta
erkölcsök erősségei.

Bódi itélőképességét, duhaj egyéniségének egyensulyát itt: a nagyvárosi
élet élvezetei között vesztette el. Öntudatlanul. Átlépte azokat a
határokat, a miket veleszületett nemes kvalitásai hóbortjai elé szabtak.
Csalt. És azon a ponton volt, hogy eme csalásának gyümölcsét is
megszedje, hogy szemébe hazudjon apjának, ártatlan lelkü édesmamájának…

Soha!… A mint kijutott a főváros megtévesztő légköréből: legott tudatára
ébredt annak, hogy hiba esett jellemén.

Jellem! Nagy szent szó volt ez a Fenessy-családban. Örök tradició.
Vallás, hit.

Mennél közelebb jutott az atyai házhoz: annál intenzivebben fogta el
szivét annak tiszta puritán szelleme. Mindjobban marta, égette lelkét az
önvád tisztitó tüze. Föltette magában keményen, férfiasan, hogy azonnal
leleplezi magát. Csak azon vivódott még, szóljon-e szándékáról Filaxnak,
a kit természetesen igen közelről érintett emez elhatározása.

Nem szólt neki. És ezen a ponton talán helytelenül cselekedett. Igaz,
nem számithatta ki hallgatásának megdöbbentő következményeit… Általános
nagy vonásokban ismerte apját: az öreg nemes lelki tisztaságát, nagy
elnéző szivét, nem gondolhatta, hogy van egy olyan sarkpont is a
világon, a melyen az a nagy sziv könyörtelenné válik, a keresztyéni
irgalmat nem veszi be…

Bódi elsőnek édesanyját látta meg Fenesen. A fehér asszony a kert
végiben várt édes magzatjára. Fehér ruhában állt ki oda lesbe: ugy
vágyta órákig lázasan epedve, mint egy szerelmes leány. S hogy feltünt a
kocsi a látóhatáron, tárt karokkal eléje szaladt, átugorva bokrot,
árkot, kőkupacot: fönséges szárnyak vitték, az anyai szeretet szárnyai.

Bódinak érzelgésre nem hajlott a természete, mélyek, de nyugodtak voltak
az érzései. De az egyszer kivetette nyugalmából lelke krizise. Meg sem
állott kocsija, kiugrott belőle és már messziről zokogva szaladt anyja
elé. Keblére vetette magát és nem tudott tőle megválni: sirt, folyton
sirt, mint egy kis gyermek…

Kart-karba öltve gyalog mentek a parkon át. A pap orrát fujta
meghatottságában, Filaxra rájött a csuklás.

Öreg Fenessy Boldizsár a halastónál pipázgatott, midőn meglátta fiát.
Mióta embernyi ember lett, nem tett az öreg egyetlenegy siető lépést s
most elhajitotta kalapját, pipáját: ugy sietett fia elé. Keblére akarta
ölelni…

Egy sulyos, nagy pillanat következett… Bódi elsápadt, mint a halál és
elháritotta magától atyja ölelését. Kezére hajolt, csókolta görcsösen s
ujból megeredtek a könnyei.

A vén szittyát megdöbbentette fiának ez a szokatlan megindultsága.
Valami ismeretlen veszedelmet sejtett ki belőle. Izgalomtól remegve
kérdezte:

– Mi lelt, fiam?

Bódi hátralépett és most már elszántan makacsul nézett atyja szemébe:
ugy válaszolt.

– Nem ölelhetlek meg édesatyám, mert foltot ejtettem becsületemen.

Az apa, mintha meglökték volna, eltántorodott.

– Beszélj!…

– Nem vizsgáztam, a bizonyitványom csalás…

Fenesi Fenessy Boldizsár a fejéhez kapott. Elszédült. De menten
összeszedte magát.

– Akkor csakugyan nincs kit megöleljek, – mondta tompán, – nem vagy a
fiam.

Az édesanya, a végtelen szeretet, a nagy irgalom földi angyala,
szivettépő sikolylyal borult ura keblére.

– Boldizsár, ne kisértsd Istent, ne vétkezz fiad ellen! Vond vissza,
vond vissza!…

A kemény férfi ellökte magáról hüséges hitvesét.

– Nem vonom vissza, – mondta s egy elutasitó kézmozdulattal elkergette
fiát a szeme elől.

Bódi tántorogva szelte át a parkot. Mint egy álomkóros. Észre se vette
körülötte bugva repeső anyját. Se a papot, a ki sarkában járt és váltig
vigasztalta, erősitette:

– Bátorság Bódika, nincs semmi baj; Isten uccse, nem lesz semmi baj…

… Filax ott maradt az öreggel és némi ájulások között meggyónta neki a
bizonyitvány történetét. Magára vett minden ódiumot, önfeláldozással,
becsületesen. Csakhogy kimentse Bódit.

[Illustration]

Az öregnek láthatólag megkönnyebbült a lelke. De fiát azért nem mentette
föl. Mindössze Filaxra háramlott keserüségének a nagyobbik része. S
annak menten kifejezést is adott.

– Maga ezentul nem maradhat az én becsületes házamban, mert megrontotta
a fiamat. Ötezer forintot kap a szolgálatáért, aztán – elkergetem.

– Megérdemlem, – ismerte be Filax. – További szava belefult hangos
csuklásaiba.




XIV.  Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő.

A fenesi kuria mintha gyászba borult volna… Boldizsár ur elszomorodott,
mint egy gazdátlan komondor, hitvese nem találta helyét, bujkált a
könnyeitől.

Az apai szigor nagy terhet mért a Bódi lelkére: az asztaltól
eltiltatott, nem volt szabad atyja szine elé se kerülnie…

Filax kiüzetvén a paradicsomból, fogta a vándorbotot, de egyelőre nem
ment vele a világ, csak a falu végére. Ott lakott Csigolyáné. Filax
legjobb szeretett volna örökre ott maradni, de ez természetesen
lehetetlen volt a pletyka miatt. Keserves könnyhullatások között el
kellett bucsuznia. Mikor kitette lábát a fenesi határból, oly
meghatottság vett rajta erőt, hogy elszédült bele. Tántorogva támolygott
egy utszéli kőszenthez s nem törődve az arra járókelőkkel, leborult
előtte s zokogva ölelgette lábait…

A közhangulat sötétségébe csak Bacsák, a pap volt képes néha-néha egy
fénysugarat ereszteni. Érezte a hű barát, hogy emez érzelmi válságban
nagy szükség van rá a fenesi kurián, hát nem sokat okoskodott, otthagyta
az eklézsiát és egyszerüen betelepedett az urikastélyba. Különösen Bódi
végett tette, a kit ugy szeretett, mint a saját fiát.

S valóban nagy szüksége volt a fiunak egy résztvevő kebelre, mert nagyon
elővette atyja néma megvetése, még fizikailag is. Életerőtől duzzadó
hatalmas fiatal teste megvánnyadt, ragyogó szemének tüze kialudt s
lecsuklott büszke tartásu szép feje. Váltig azon töprengett, mivel
tehetné jóvá megtévelyedését. De itélőképességét is fölemésztette a
bánata.

Mily jól esett neki, hogy ott állott a pap, oldalán, esze nyugalmával,
becsületes szeretetével, tanácsaival.

– A bizonyitványt semmisnek kell tekinteni és le kell vizsgázni, –
javasolta neki ez mindenekelőtt.

És Bódi megfogadta tanácsát: nekidült könyveinek és szinte falta a
tudományt. Oly kitartó, szinte fanatikus buzgalommal, a milyenre csak a
legerősebb jellemek képesek.

Meg sem nyilt az uj tanév, tökéletesen elkészült a tananyaggal. Szót se
szólt róla még édesanyjának sem, tervét csak Bacsáknak árulta el. Az
volt a szándéka, hogy a kész bizonyitványnyal kezében kéri ki atyja
bocsánatát. Megirta kérvényét: határnapot kért a vizsgálatra a jogi
dekanatustól. Egy hét mulva visszajött a kérvény azzal a végzéssel, hogy
nem érthető, mert az alma maternek csak egy Fenessy Boldizsár nevü tagja
van, az pedig már levizsgázott, még pedig fényesen.

A végzés, bár el lehetett volna rá készülve, meglepte Bódit. Most már
mittévő legyen? Leleplezze magát a tanári kar előtt? Mily szégyen, mily
megalázkodás!

Nem sokáig lázongott önbecsérzete: legyőzte magát. Elhatározta, hogy
nyiltan szembeszáll álszemérmével: mindent elmond Stiller Mártonnak, a
lelépő rektor magnifikusnak s ügyét az ő kegyeibe fogja ajánlani.
Aképpen cselekedett. A pap társaságában fölutazott Pestre és a jó öreg
professzor csakugyan eligazitotta a baját. Egész lelkesedéssel
cselekedte: imponált neki az ifju őszinte megtérése.

Bódi vizsgálatát kitüntetéssel tette le. Mérhetetlen boldogság járta át
szivét, midőn kitünő bizonyitványával atyja elé lépett s annak sujtó
kezére borult. Pedig tudta, érezte, hogy ezzel még nem nyeri el teljes
bocsánatát.

Nem is. A vén Kátó nem vonta el ugyan kezét a fiától, de hallgatag
maradt. Csak éppen a szeme villant meg egy pillanatra. Mintha egy
könnycsepp égett volna benne. A másik pillanatban elfordult és lehajtott
gondolkozó fővel ellépett fiától… Igen kemény ember volt az öreg nemes.

Azonban a Bódi helyzete ettől fogva mégis nagyot fordult. Édesanyja még
aznap közölte vele, hogy atyja megbocsátott neki, ezentul az asztalnál
étkezhetik.

Eleinte bizony kinos volt Bódira nézve ez az együttérzés, mert atyja nem
beszélt vele s ennek folytán feszélyezve volt az anyjával s a pappal
való társalgásban is. Ám lassacskán megtört a jégburok, a mi az öreg ur
szivét körülvette, fia komolysága s tapintatossága megtette hatását.
Midőn Bódi tanulmányainak folytatására került a szó, megszólalt végre.

– Mikor kell Pestre menned? – kérdezte igen szárazon.

Bódi válaszolt s azóta esett itt-ott szó közöttük. Sőt midőn Bódinak el
kellett utaznia, hosszu, komoly beszédbe ereszkedett vele.

– Fiam, – mondta egyebek között, – jól tartsd eszedben, hogy annak
fejében, a mit őseid a hazáért cselekedtek, egy Fenessynek sok minden
szabad. Jogod van ahhoz, hogy fennhord a fejedet s apáid véradója
fejében megköveteld másoktól a kegyeletadót, – bizonyára nem akad
magyar, a ki ezt megtagadja tőled mindaddig, a mig méltó vagy reá, – de
egy dologhoz nincs jogod: hogy elpocsékold azt a nagy erkölcsi tőkét, a
miből nemzetségünk ereje kisarjadazott. Örökre megsziveld a
Fenessy-család hagyományos törvényeit: _hazudni_ és _félni_ nem szabad.

Belerezgett az öreg nemes hangja a szive szavába és megreszkettette a
Bódi szivét is.

– Megszivelem, – felelte sápadtan, – hiszen megbünhődtem érte
keservesen…

Még folytatni akarta, de éppen belépett a pap s tapasztalván az ünnepies
hangulatot, kikapta szájából a Rákóczi-pipát.

– Itt maradhatok? – kérdezte bátortalanul.

Boldizsár ur felelt:

– Maradhat, papom, már _végeztem_ a fiammal.

Bacsák először az apa szemébe mélyesztette tekintetét, aztán a Bódi
lelkét kutatta ki. S menten tisztába jött a dolgok állásával. És miután
a helyzet csöppet sem elégitette ki, elhatározta, hogy nem hagyja
annyiban.

– Ha szabad tudnom, – kérdezte, – mit végzett vele a tekintetes ur?

– A mit kellett, – mondta szinte elutasitólag Fenessy.

Ám a papot nem oly könnyü volt elutasitani. Nekidurálta kemény kálomista
fejét, hogy most már azért is kikezd a földesurával.

– Kötve hiszem, – mondta olyan kategórikusan, hogy Boldizsár urnak
leesett az álla.

– Mit lafatyol a levegőbe?

– Semmit sem lafatyolok a levegőbe. Tudom, a mit tudok.

– Mit tud maga?

– Azt, – vágta ki Bacsák villogó szemmel, elszántan, – hogy még most sem
bocsátott meg Bódikának igaz szivből, ugy, hogy végképp levette volna
lelkéről gyermekes tévedése terhét, – azt…

Az öreg ur kiegyenesedett.

– Bacsák, maga ahhoz nem ért…

Ám ez egyszer nem használt a büszkélkedése semmit. A pap elementumában
volt.

– Mit? – kiabált a Rákóczi-pipával hadonászva, – hogy nem értek hozzá? A
keresztényi szeretethez nem értek?! Hát akkor mihez értek, instállom?
Tessen megmondani.

– A mi törvényeinket maga nem ismeri…

Egyéb se kellett Bacsáknak. A nagyur gőgös megjegyzésére olyan templomi
prédikációt penderitett ki egyálltó helyében, az ebédlő közepén, hogy
beleszédült az öreg Fenessy. Szava pattogott, mint az ostor, az _ige_
ugy ömlött szájából, mint ég csatornájából a záporeső. Halántékere
kidagadt, szikrát szórt a szeme… Hej, most ugyan nem mókázott a pap! Nem
lehetett ráismerni a pompás adomázó atyafira: csupa méltóság volt, csupa
lélek, Isten kedve szerint való pásztora nyájának.

[Illustration]

Boldizsár ur csak hallgatta, ámulva, merőn. Soha se hallott ő ilyen ékes
orációt. Se annyi igazságot, se oly kemény itéletet. Nem volt
hozzászokva, hát eleinte alig tudta tájékozni magát. Hovatovább azonban
megmozdultak szivében az elnézés szelidebb érzései s maga se tudta, hogy
történhetett meg: kitárta karját, hogy keblére ölelje fiát.

Maga Bacsák se remélt ekkora hatást a szavaitól. Büszke is volt reá
egész holta napjáig. Egy hétig egyébről sem beszélt, mint erről a
„győzelméről, a mit a tekintetes uron aratott.“

– Megadtam neki! – mondogatta. – Az egész Magyarországon én vagyok az
egyedüli ember, a ki szemébe merte mondani az igazat.

A nyakas nemes megtörésének természetesen főképpen Bódi miatt örült a
derék pap. Roppant fájt neki az eleven izzóvérü fiu buslakodása s tudta,
hogy mindaddig, a mig ki nem fakad a makacs nagyúr erőszakosan elfojtott
atyai szeretete: vissza nem tér régi ragyogó életkedve, szikrázó humora,
a mibe neki annyi gyönyörüsége telt.

Hálás is volt érte a fiu.

– Papocskám, bácsikám, – mondotta s összeölelgette lelkes védőjét, – ezt
én magának sohasem felejtem el.

– Nono, – háritotta el Bacsák a hálálkodást, – nem magáért tettem, hanem
magamért. Teli volt vele a torkom, megfultam volna bele, ha ki nem adom…

Kemény magyar ember nehezen enged, de ha egyszer kiengedett,
keserüséget, salakot nem hagy a szivében. Boldizsár urnak oly őszinte
volt a fiával való kibékülése, hogy szinte elfelejtette ugy az ő
tévedését, mint a saját bánatát eme tévedés miatt. De Filaxnak nem
tudott megbocsátani. Most már egyedül reá háritotta azt a bünt, a mit
Bódi elkövetett. Ő tévesztette meg fia egyenes lelkét, vélte, bizonyitja
a fiu magábatérése, őszinte megbánása…

Arról tehát szó sem lehetett, hogy ujra Filaxot szerződtesse Bódi mellé…
Másképpen állt a dolog Csigolyánéval. A gondos apa, tekintettel ama
veszedelmekre, a mik egy fiatal fiut a nagyvárosi ledér nők részéről
fenyegetik, ragaszkodott hozzá, hogy ismét Csigolyáné vezesse a Bódi
háztartását.

Azonban Csigolyáné csudálatosképpen megbicsakolta magát. Hogy ő nem megy
a félvilágért sem, mert hogy ő tisztességes asszony, nem engedheti a
becsületét.

Boldizsár ur nem igen értette a hires menyecske eme hirtelen megtérését.

– Mi lelte magát, lelkem?

Csigolyáné nem akart vallani.

– Nem megyek, – hajtogatta egyre. Egyebet nem mondott.

Boldizsár ur végre is fiától akarta megtudni a valót.

– Összevesztetek Csigolyánével?

Bódi, egy pillanatig sem habozott, megmondta az igazat.

– Én vagyok a hibás, apám, elhanyagoltam, Filax meg igen is kultiválta,
hát most ő iránta érzi hűségre kötelesnek magát.

Az apa megcsóválta fejét.

– Hát most már kit keritsek neked?… Se nevelőd, se gazdasszonyod.

Bódi eloszlatta atyja aggodalmát.

– Nevelőre most már nincs szükségem, édes apám, gazdasszony meg akad
Pesten is.

Denikve Bódi egyedül utazott föl Pestre. Tehát egész más alapon kellett
berendezkednie, mint az előző évben. A maga erejéből és izlése szerint,
tanácsadó, támasz nélkül. És ez a tudat jól esett a fiunak. Eddig
ugyszólván egy lépést se tett az életben magától, még gondolkozni is más
gondolkozott helyette. Hát most már másképpen lesz. És megmutatja, hogy
tud a lábán járni s nem fog megbotlani.

Régi lakását megtartotta ugyan, de nem otthon étkezett. Ebédre,
vacsorára a Tigris-be járt. A Tigris elsőrendü szálló volt akkoriban.
Duhajkodni biz ott nem lehetett. Eleinte nem is igen tetszett Bódinak az
ott divatozó komoly tónus, egész lelke visszarítt a Komlóba, de
dicséretére váljék, megemberelte magát. Elgondolta, hogy ezentul már
saját maga felelős minden tettéért, hát inkább nem jár el olyan helyre,
a hol könnyen elragadhatja a vére.

Ez a lemondás különben sem igen esett nehezére, mert szinte végképpen
szétszóródott tavalyi vig kompániája. A sógort, az ősjogoncot otthon
fogták szülei s rövid uton megházasitották; Szinay Jancsi azonképpen
járt, azzal a különbséggel, hogy ő a saját szakállára házasodott. Egy
vidéki primadonnát vett el szülei tiltakozása ellenére. Hát most avval
élt és maga is szinésznek csapott föl: a kedélyes apaság a szerepköre.
Azután Csiba Feri is elkallódott valahová, de nem tudni hová… Egyszóval
a régi cimborák közül egyedül Sághy Tóni jött vissza jogásznak, az is
úgy, hogy sehogyse. Egy tanárhoz dugták be teljes ellátásra s havi
költőpénz fejében nem kapott csak három bankóforintot. Tehát cimborának
szegény Sághy Tóni se számithatott.

Bódinak, hogy agyon ne únja magát, uj ismeretség után kellett néznie. A
Tigris-ben nem igen étkeztek jogászok, többnyire csak katonatisztek és
előkelő vidéki urak, hát kénytelen volt körülnézni az egyetemen. Eleinte
csak a folyosókon ődöngött, de később unalomból betért egy tanterembe
is. Az öreg Wenzel (mindig öreg volt) tartott ott előadást a magyar
jogtörténetből, cseh létére oly magyaros tüzzel, szinte fanatikus
hévvel, hogy megkapta a Bódi szivét. Ezentul egyet sem mulasztott el
Wenzel előadásai közül. Rájött a tudomány ízére s ha nem is éppen törte
magát érte, naponkint egy-egy órát elolvasgatott. Egyszóval elérkezett a
Bódi érési ideje. Anélkül, hogy csappant volna életkedve, abba hagyta a
régi komédiákat, a magábaszállás egy-egy csendes órájában szinte pirult
tavalyi idétlen csinjai miatt.

Föltette magában, hogy ezentul komolyabb, lehetőleg nálánál idősebb
emberek társaságát keresi föl, olyanokét, a kiknek szaván okulva,
lelkesedni lehet. Szive szükségét érezte valami eszménynek
ösztönszerüleg, öntudatlanul.

Hamarosan megtalálta ezt az eszményt. Megragadta lelkét mindnyájunk
édeskinos aggodalma, szivárványos álma, gyönyörteljes reménye: a haza
nagysága…

Fiatal költők és publicisták társaságába vetődött. Afféle titkos
társaság volt ez, mert akkoriban nem igen lehetett a hazáról szabad szót
ejteni. A festők allegóriákban öntötték ki honfiui bánatukat, a
regényirók régi dicsőségről zengettek: a faji erő önbizalmát csak
ilyenformán lehetett ápolniok és szitaniok. Lélekemelő munka volt ez,
rengeteg szivjóság, naiv reménykedés, hit kellett hozzá: olyan
kvalitások, a milyenek ma már aligha teremnek meg a magyar lélekben. Ma
már a számitó rideg ész dominál az érzések fölött, a hatalmi suly
opportunisztikus kérdése az eszményi szabadság és népboldogság fölött…
Idegen szelek fujdogálnak… A saját portáján való hajdanti kiskirály
otthagyja szabad birodalmát, s egy idegen hatalom szolgálatába
csatlósnak áll… Mily dőreség!… A nagyzás vak, a nagyzás bukni szokott!…

Bódi fájdalmasan érezte inferioritását a lánglelkü szellemi munkások
társaságában. Azok agyából szinte pattogtak az eszmék, alakot öltöttek,
s meghóditották a kishitü kételkedőt. A nemzeti sötétség hadvezérei
voltak ők… És ő semmi közöttük! Ő a honfoglaló Fenessyek utódja, a
hadvezérek sarja egyszerü szürke közkatona, a kinek semminemü szerep se
jutott… Csak legalább odavághatna valahová!… Oda, a hol legjobban fáj a
németnek. Azt sem bánta volna, ha agyonütik érte…

Teljesült a Bódi kivánsága. Betört hat német koponyát. És nem ütötték
érte agyon, mert nem hagyta magát. Csak becsukták egy kicsit… De
csakhamar jött a hajnal hasadása és megnyilt börtöne ajtaja.




XV.  Bódi csatája. A vitéz kapitány.

… A Tigrisben történt, farsang idején. Bunkó huzta, a kuruc melódiák
nagymestere. Könybefutó szemmel, vad keserüséggel. Vádolt a hegedüje
hurja, sirt és jajgatott…

A Cinka Panna nótájának szivfacsaró kezdő akkordjaira néma csend támadt
a zsufolt étteremben. Menyecskék arca kigyult, férfiak ökle görcscsé
szorult az asztal alatt.

A napos rendőrtisztviselő ott ült hivatalos sarkában, s kaján
gyülölettel szemlélte a magyar faji láng föllobbanását. De nem volt
hatalma a szivek fölött. Rákóczi sirból kikelő szellemének lázitását
szótlanul kellett eltürnie. Az áriának nincs szövege: a zsarnok sem
kapaszkodhatik belé.

Bódi magányosan ült egy asztalnál: barátait várta. Előtte gyöngyöző
francia _sampányer_, de nem ivott belőle. Keserü ize volt a torkának
befelé sirt könyeitől. Végigkönyökölt az asztalon és a hajába markolt.
Ugy hallgatott, ugy szenvedett…

Szemben vele a katonatisztek törzsasztalánál némi kelletlen feszengés
volt észlelhető, de az érzelmek hullámzását megzavarni vagy kigunyolni
nem merte senki fia se. Vagy talán nem is akarta. Lehet, hogy
megmozdultak titokban azok a fakó kerékbetört katonaszivek is, a
melyekben akkor csak egy eszmény termett meg: a császári járom
szimboluma.

Ám a hatalmas szellemidéző ábránd elhangzása után egyszerre megváltozott
a katonák hangulata. Mintha röstelték volna a magyar zene varázsának
való meghódolásukat: hangos, frivolan fesztelen társalgásba csaptak át,
mintegy profanizálni akarván a közönség fájdalmas-édes, némán borongó
érzéseit.

[Illustration]

Bódinak minden vére fejébe szaladt. Megfeszültek az izmai. Lábát maga
alá rántotta és öntudatlan mozdulattal megmarkolta, pezsgős palackja
nyakát: ugy nézett a tisztekre égő szemmel, kihivó daccal.

Hát persze azok öten voltak és kard lógott a szögön a fejük fölött. Nem
ijedtek meg a Bódi tekintetétől a derék legények, hanem a szemébe
kacagtak nagy bátorságosan.

Bódinak vérbeszaladt a szeme. Nemzetségének ősi faji jegye: a
kérlelhetetlen, romboló, fanatikus Fenessy-gőg egyszeribe urrá lett
esze, minden porcikája fölött. Ugy fölpattant székéről, mintha pokolgép
lökte volna föl és mint a bomba, ott termett a tisztek előtt.

– Ki mer vigyorogni? – üvöltötte a képükbe rekedt, szinte állatias
hangon.

A nagy teremben általános megdöbbenés. Egy pillanatra megfagy a szó,
megful a hang a várakozó kiváncsiság feszült atmoszférájában… Mi lesz?!…

A tisztek, ugylátszik, erősen fegyelmezett gentlemanek, nem reagálnak a
támadásra a maguk esze és érzése szerint, ülve maradnak és legmagasabb
rangjukbeli társuktól várják a kezdeményezést. Az ő parancsát lesik.

Csakhogy az nem szól, nem mozdul ám. Elsápad és összecsikoritja fogát:
ugy néz farkasszemet Bódival.

Az izzóvérü fiu nem állja ezt a fagyos tekintetet, mint a hogy a
fékevesztett vihar nem áll meg a tölgynek, kicsavarja, ha dacol vele.

– Bitangok, hazátlan kutyák! – szakadt ki a káromlás összeszorult
torkából s egyben olyat vágott öklével a tiszti asztal sarkára, hogy
fölbuktak rajta a poharak. A bor szétfolyt az abroszon, de kapott a
tisztek ruhája is. A sápadt pléhgalléros törzstisztnek éppen a szeme
közé is fröcscsent valahogy.

Ezzel aztán be is telt a vasfegyelem mértéke: nem vártak többé jeladást:
fölugráltak a katonák és kardjukhoz kaptak.

A közönség mint zaklatott tábor a vészjelre megmozdult és a helyzet
bizonytalansága fölötti zavarában ideges csoportokká tömörült. A
gyengébb hölgyecskék sikongtak és ájuldoztak, a bátrabbak kipirulva,
nedves szemmel csüngtek Bódin, a mint az a tisztek fenyegető magatartása
első pillanatában hátraszökött és önvédelmi állásba helyezkedett.
Jobbjával egy gazdátlan széket markolt föl és magasra emelte a feje
fölé. Baljában teli pezsgős üvege. Ugy várta a támadást.

Leghamarább egy gyerkőc hadnagy kapta le kardját a fogasról s nem várva
be bajtársait, vak önbizalommal Bódira rohant.

A veszély tudata menten helyreállitotta a Fenessy-gyerek szenvedélytől
megbillent lelki egyensulyát. Válságos pillanatokban legélesebb a bátrak
esze: Bódi higgadt elmével, nyugodt szivvel vette birálat alá a
helyzetet… Mindenekelőtt (még mielőtt a többi tiszt megtámadhatta volna)
a hősködő kis hadnagyot tette el láb alól. A székkel kiütötte kezéből a
kardot s fejéhez vágta a pezsgős üveget.

Az apró katona lába elé bukott. Zuhanó teste egy pillanatra
föltartóztatta a rárohanó többi négy tisztet.

Bódi ezt a pillanatot ugy használta föl, hogy fölforditott egy elhagyott
asztalt és maga elé rántotta barrikádnak… Ideje volt. Már ott villogott
az öt kard egy suhintásnyira a feje fölött. Egy pillanatnyi késedelem s
a katonák bizonyára fölkoncolják vele a vakmerő fiut. Igy azonban
hátrahökkentek a lábuk elé rántott zuhanó asztaltól: kardjuk csapása
Bódit nem érte el.

Ekkor az egyik tiszt, egy vörös pofaszakállas dragonyos, eldobta kardját
és megragadta az asztalt, hogy megtisztitsa tőle a teret. Vesztére. Bódi
ugy tarkójára vágott a székével, hogy menten összeesett a vörös
dragonyos.

Vér! Vér!… A közönség döbbenetét kéjes izgalom váltotta föl: a harckedv
vad gyönyöre. Miként töltés közé szoritott árzuhatag a gátat: ugy törték
át az önkényuralom alatt elfojtott érzések hullámai a közrend
korlátjait. A megtorlás, a bosszu részegsége megszállotta az agyvelőket
és megfeszitette az izmokat. A sebesültek vérbefuló nyögése beleveszett
a közönség frenetikus örömriadásába. De a lárma most már nem elégitette
ki a szenvedélyeket, tettre vágyott a magyar, minden lélek verekedni
akart.

Nem került rá a sor. Megtette Bódi egymagában is. Miután sikerült még
egy harmadik tisztet is leütnie a székkel, már csak két németje maradt.
Hát kettő már nem öt.

Igen ám, csakhogy az utolsó tisztnek igen kemény lehetett a koponyája,
mert, habár betört is, de a szék is összetört a Bódi kezében… Mivel
folytassa a csatát?… Kitalálta hamarosan. Magát az asztalt csikarta meg
s mint egy pajzsot fölemelvén, nekifeszitette fejét. Nem védelemből ám.
Öklelni akart vele. Falhoz akarta lapitani a tiszteket.

Csak az egyikkel sikerült a müvelet. A másik az utolsó pillanatban
észrevette magát és alábukott. Átkarolta a Bódi lábát és asztalostul
földre rántotta a kemény fiut.

Csak ez kellett neki. Egyszerre husz harcszomjas alak rohant a maradék
katona felé s a milyen izzók voltak a szenvedelmek, bizton agyonütik
vala, ha az időközben talpraugrott Bódi meg nem oltalmazza a tömeg
erőszaka ellen.

– Ne bántsák, uraim! – harsogta tul az általános zugó zsivajt, – ez is
az én emberem.

Azzal fölkapta a földről az egyik sebesült tiszt kardját s ellenfelének
nekirontott vele. Már szinte lecsapott rá, midőn észrevette, hogy az meg
se moccan, nem védekezik. Lovagias ösztöne sugallatára hirtelen
visszakapta kardját.

– Miért nem védi magát?

A tiszt lassan Bódira emelte nyugodt tekintetét s egy fanyar, szinte
fájó mosolylyal igy felelt:

– Mert nincs mivel.

Csak akkor vette észre Bódi, hogy nincs kard a kezében. De észrevette
egyben azt a különös mosolyt is, a mi ajkán vonaglott. És azt a
nyugalmat is, a melylyel csapását várta. S önkénytelenül némi
tiszteletet kezdett iránta érezni. Talán rokonszenvet is. Könnyedén
meghajtotta magát.

– Kapitány ur, fogja a kardját és védje magát.

A kapitány körülnézett, hogy hol is a kardja. Hamarosan ráakadt,
fölmarkolta és általános meglepetésre tisztelgett vele Bódinak.

A közönséget némi szimpatiára ragadta ez a lovagias nyugodt
magaviseletet.

Bódi viszonozta a fegyveres tisztelgést és angárdba helyezkedett…

Látta, érezte mindenki, hogy egy szabályszerü párbaj készül itt most
száz tanu előtt. Nem verekedés többé: két előkelő ur lovagias mérkőzése,
olyan két uré, a ki becsüli egymást, de kénytelen kardot mérni, mert ugy
diktálja a helyzet, a konvenció.

Csakugyan. Egy szép, minden izében secundum leges artis megvivott párbaj
folyt le a kapitány és Bódi között. Bódi tüzesebb és erősebb volt, de
mindjárt az első pillanatban meglátszott, hogy a mi a vivás művészetet
illeti, a kapitány volt fölényben. Sőt némelyek olyasmit is véltek
észrevenni, mintha kimélte volna Bódit! Legalább eleinte. A mig Bódi egy
könnyü sebet nem ejtett a kezefején.

Lehetett benne valami, mert megsebesülése után már egész másképpen
forgatta fegyverét a kapitány. Előbb, mintha játszott volna, mozdulatai,
vágásai finomak, elegánsak voltak s nyugodt volt a szeme. Most elkezdett
szikrázni s kardja szinte suhogott a kezében; kemények, kurták voltak a
csapásai.

Bódi mint jó vivó azonnal észrevette, hogy mesterére akadt. De
önbizalmát azért nem vesztette el. Nyers erejében bizakodott, hogy azzal
majd kifárasztja, letöri ellenfelét!

Hiába! A müvészettel szemben gyenge az erő is: öt percnyi tusakodás után
átszurta Bódi karját a kapitány pengéje. És ezzel harcképtelenné lett a
hős Fenessy-fiu, nagy szomoruságára a mellette szurkoló közönségnek.

Azonban (nemes ellenféllel szemben lojális a pártos tömeg is,)
győzelméért nem érte bántódás a győztest; még csak egy disszonans hang
sem emelkedett föl ellene. Mindössze, hogy tudni akarták: mi a neve. Ki
fia győzte le a vitéz magyar fiut?

[Illustration]

A kapitány nem kérette magát, menten kielégitette a zugó tömeg
kiváncsiságát. Meghajtotta magát szerényen, előkelőn és bemutatkozott
Bódinak:

– Gróf Breda vagyok, – mondta, – és sajnálom a történteket.

Bódinak e név hallatára menten eloszlott legyőzetése miatti levertsége.
Az vigasztalta, hogy nem némettől szenvedett vereséget: lengyel ember
győzte le. Még pedig micsoda lengyel!… Mindenki ismerte a Breda nevet.
Az ármádia elismert, legjobb vivója volt a kapitány.

… Bódi összecsapta bokáját a kapitány előtt s miután átszurt jobb karját
nem tudta megmozditani, balját nyujtotta feléje.

– Fenessy Boldizsár vagyok.

A gróf megragadta a feléje nyujtott kezet s megrázta kordiálisan,
melegen. Azzal fölcsatolta kardját s szalutálván, eltávozott.

A tömeg néma tisztelettel tért ki az utjából…

… A vendéglős gondoskodásából két orvos lépett az étterembe és ápolás
alá vette a sebesülteket. A mig az egyik össze nem kötözte a Bódi
karját, senki sem távozott az étteremből. Ki-ki tudni akarta: nem
veszélyes-e a hős fiu sebe. Az orvos megnyugtató kijelentése után
azonban egy perc alatt szétszéledt a lelkes tömeg. Többen hazakisérték
Bódit… A tisztekkel nem törődött senki se…

Alig hogy kiürült a Tigris, megjelent a napos rendőrtisztviselő egy
konstáblercsapat élén. Elkésett. Karhatalomra nem volt itt többé
szükség. Ilyenformán a vendéglő személyzetének kihallgatására
szoritkozott a Schmerling-huszár. Összefirkált vagy hat árkus
jegyzőkönyvet, aztán hajnal felé ő is távozott.




XVI.  Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi
letartóztatása.

Bódi könnyen türte a sebével járó fájdalmakat. Igen egészséges volt a
vére: még csak lázt sem kapott. Hogy még se hunyta le szemét, annak nem
annyira a testi fájdalom, mint inkább a lelki izgalom volt az oka… Mi
lesz vele?… Azt tudta, hogy virtuskodása nem marad megtorlatlanul. Csak
a büntetése mértékével nem volt tisztában… Ha cibilekkel esett volna meg
a verekedése: bizonyára kiszabadul egy sulyos pénzbirság árán, ám a
katona megcsufolása más beszámitás alá esik. Ez már nem vétség, – bün.
Majdnem, hogy felségsértés. Mert a császár is azt a portupét viseli, a
mit a tisztjei. Egy szimbolum ez. Olyan, mint a zászló. És ő sárba
taposta ezt a szimbolumot.

Nem félt Bódi, – a félelem érzését nem ismerte ő, – csak lázongott ama
homályos eshetőség ellen, hogy esetleg több évre bebörtönözik. Mivé lesz
akkor az ő nyugtalan vérével, intenziv tetterejével négy fal között?
Irtózott a nyugalomtól, utálta a szenvedést… Már-már arra gondolt, hogy
megszökik. Elrejtőzik valahová. De ezt a gondolatot hamarosan kiverte
fejéből. Rájött, hogy gyávaság lenne… Mit csináljon?!…

Eleinte zavaros töprengéseibe később némi rendszert vitt bele. Föltette
magának a kérdést: vajjon mit csinálna más az ő helyén? Egy igazi férfi
természetesen, például az atyja?

Erre a kérdésre már könnyü volt felelnie. Egy igazi férfi türne az ő
helyén, büszkén viselné vakmerő tette következményeit… Hát a mártirok,
az eszmékért halók?… Hol vagyon az megirva, hogy az élet neki csupa
örömmel adós?… Szenvedtek már nálánál százszorta különb emberek is. És
gyönyörrel szenvedtek, néma megadással, fönségesen… Hát miért legyen ő
másnál hitványabb, kishitübb? Éppen ő: egy Fenessy, a kinek elődei
tizével véreztek el a szabadságharcokban?!…

Addig vivódott magával, mig reggel felé végre megedzették gyermekszivét
lélekemelő gondolatai… Elaludt. És gyönyörteljes volt az álma… Teste egy
érckoporsóban pihent, fején babérkoszoru. Körülötte a népek ezrei…
Zugott a himnusz egetverő búgással… És a himnusz magasztos hangjainál
fölszállott lelke a dicsőséges magsságba: oda, a hol a magvarok Istene
lakik… És körülvették csillogó szárnyu fehér angyalok… És levették
fejéről a babért s egy dicsfényt varázsoltak helyébe…

Mire fölébredt Bódi, mintha ujjászületett volna, egész uj embernek
érezte magát. Maga se ismert magára. Érezte, hogy valami nagy dolog
történt vele, azt is sejtette, hogy átváltozása tegnapi vakmerőségének
volt a következménye, csak azt nem tudta magának megmagyarázni, mínt
lehetnek alapjában kicsi okoknak egy emberre nézve oly végtelen
horderejü okozatai. Ime tegnap még gyermek volt, élvvágyó, gondtalan
fickó, a kinek nem volt egyéb gondja, mint a saját öröme; még nemesebb
indulatai, hazaszeretete is az önzés, a dicsvágy jegyében fakadtak ki
lelkéből – és ma… ma már mindenre kész, béketürő, komoly férfiunak érzi
magát… Csodálatos!…

Egy csöppet sem volt a dolog csodálatos. Férfivá érett Bódi: ennyi. A
tényben benn van a magyarázat. Annak a magyarázata is, hogy Bódi
átváltozásának okait nem értette meg. A nagy erények gyakran
öntudatlanul sarjadzanak ki az emberi lélekből. Minden gyakorlat nélkül.
Az erény megtanulható, de sokszor már benne van a vérben. Ott lappang
egy ideig, aztán egyszerre csak kitör minden nagyobb krizis nélkül… A
nemes fajbeli ember kiváltsága ez. Isten kegyelméből.

… Bódi most már egész nyugodtan, méltósággal várta a történendőket.
Nyugtalanságot mindössze szülei miatt érzett. Hogy fogják azok elbirálni
az ő vakmerő tettét? Meg fogja-e atyja érteni, hogy nem puszta
virtuskodásból, hanem szive parancsára ütött széjjel a tisztek között.
Hogy az neki szent kötelessége volt, a miért kicsufolni merészelték a
magyar lélek fájó bánatát?… Csak be fogja látni, hogy ezt egy Fenessy
nem türhette el?…

Mindenesetre értesiteni akarta a fiu szüleit a történtekről.
Kiméletesen, de körülményesen.

Baj volt, hogy irni nem tudott a fájó karja miatt… Hát majd diktálni
fog. Csengetett. Háziasszonya, egy tisztes öreg nő, azonmód belépett.

– Rimocziné, lelkem, – rendelkezett vele Bódi, – küldjön valakit
Reviczky urért: kéretem, látogasson meg azonnal, igen fontos beszédem
van vele.

[Illustration]

Rimócziné intett, hogy érti, egyben jelentette, hogy a vizit-szobában
egy ur várja fölébredését; már jó egy órája várja.

Bódit meglepte a dolog.

– Miért nem ébresztett föl?

– Nem engedte… Azt mondta, pihenésre van szüksége a tekintetes urfinak.

– Kicsoda az az ur?…

– Gróf Bredának mondta magát.

Bódinak, maga se tudta volna igaz okát adni, de kimondhatatlanul jól
esett a kapitány nemes figyelme. Hiába: a lengyel! Ha katona is, nem
válik szükszivü soldatenkinddé, megtartja egyéniségét: azt becsüli meg,
nem pedig a szoldateszka ócska cafrangjait. Lám, számba se vette
bajtársai kudarcát, a mit a Militärgeist értelmében kötelessége lett
volna neki is megvetéssel megtorolnia: eljött hozzá bizonyságot tenni,
hogy méltó tettnek tartja az ő tettét, hiába esett folt négy
selyemportopén.

– Vezesse be a kapitány urat…

Rimoczyné távozott. A kapitány belépett. Polgári ruhában volt. Már az
ajtónál nyujtotta kezét Bódi felé. Finom ajkán kedves lebilincselő
mosoly.

Bódi felült ágyában és mohón megragadta a lengyel gróf kezét.

– Köszönöm, kapitány ur, köszönöm, – mondta kipirulva, szinte nedves
szemmel, – igen jól esik nekem, hogy meglátogatott.

A kapitány, mintha régesrégi barátja lett volna, leült a Bódi ágya
szélére és kezét nem eresztette el.

– Megtettem volna, – mondta, – ha a kardomba kerül is.

– Minek köszönhetem ezt a rokonszenvet? – kérdezte Bódi pirulva.

– A hősiességének… Fiatal barátom, ön egy igazi race… Az antik vitézek
hősi tipusa.

Bódi még jobban elpirult, dadogva szabadkozott.

– Kitört belőlem… nem tehetek róla… Ne merje senki megcsufolni a magyart
szent érzéseiben.

– Én értem önt…

Most egy pillantnyi csend következett. A kapitány törte meg.

– A lengyel könnyen megérti a magyart…

És egy könycsepp gördült ki szeméből és a Bódi kezére esett…

A másik pillanatban már egymás keblén zokogott magyar és lengyel…

… Csakugyan: könnyen megértik egymást az elnyomott nemzetek fiai…

A lengyel igy bucsuzott Bóditól:

– Gondolj rám, testvér. Én el nem felejtelek.

– Én se, testvér, soha, soha!…

Alig távozott a kapitány, már is egy uj látogatót jelentett be
Rimócziné:

– Egy ritkaszakállu, sovány ur, ugy tesz, mintha félne.

– Vezesse be.

… Az uj látogató belépett és habozva állt meg az ajtónál.

– Filax!

Bódi nem törődve felkötött karjával, kiugrott ágyából és hű nevelője
keblére vetette magát.

– Filaxkám, pajtikám, az Isten hozott!… Hol bujkáltál ilyen sokáig?…
Miért nem kerestél föl hamarább?

Filaxnak sirásra ferdült a szája, alig birt szólni érzelmeitől.

– Féltem, – dadogta, – hogy agyoncsap a tekintetes ur… De most már nem
bánom, ha agyoncsap is… Nem hagyhatlak magadra, mikor bajban vagy.

– Tudod?…

– Mindent tudok. Teli vannak az ujságok vele.

És menten kipakkolt öblös zsebéből vagy tizenkét lapot.

– Mit irnak a lapok? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– A lapokkal meg lehetsz elégedve, – válaszolt Filax, s fölragyogott
apró szürke szeme, – megtettek téged nemzeti hősnek.

– És a cenzura türte?

– Csuda történt: türte.

– Alig érthető…

Filax hosszu orrára tette mutatóujját.

– Én azt hiszem: pedzem.

– Nos?

– Hát szoritják az ármádiát a poroszok.

– Abból semmi sem következik.

– Dehogy nem, – sunyitott Filax, – ha elfenekelik a hires ármádiát, nem
mernek többet hencegni. Félni fognak, hogy a tetejibe mászik a magyar
is.

– Gondolod?

– Nemcsak gondolom, de tudom… Most már csak azért drukkolok, hogy még
idején kikapjanak.

– Idején?

– Persze, még mielőtt érkezésük lenne kimondani rád az itéletet.

Bódi elnevette magát és megragadta a hű Filax kezét.

– Mi befolyása lehetne a háboru kimenetelének az itéletre?

Hát erre is felelt Filax:

– Az, hogy más biróság kezébe kerülsz, ha Schmerling bukik. Már pedig az
ármádiával együtt buknia kell Schmerlingnek is. És akkor egy
liberálisabb éra fog következni, mert megfenyitett zsarnoknak se
hatalma, se mersze…

Nem folytathatták a politizálást… Egy csupasz képü, cseh forma ember
lépett a szobába minden bejelentés nélkül.

– Fenessy Boldizsár urat keresem.

– Itt vagyok.

A jövevény meghajtotta magát.

– Én, – szavalta komikus méltósággal, – a rendőrség kiküldöttje vagyok
és a törvény nevében letartóztatom önt. Kövessen!

A Filax lelkére ólomsulylyal nehezedtek rá a kevély szavak. De Bódi csak
nevetett rajtuk. Szinte kedve szottyant egy kis tréfálkozásra:

– Mennék, barátom, – válaszolt a rendőrnek mosolyogva, – de nem tudom
fölhúzni a kabátomat.

– Muszáj!

– Hiába muszáj, ha nem lehet.

A polgári rendőr ráncba szedte széles, hivatalos képét.

– Miért nem lehet?

– Mert megdagadt a karom…

A hivatalnok meg akarta tapogatni a Bódi karját, de ez ellen már
tiltakozott a büszke fiu:

– Drei Schritt von Leib!… Követni fogom kabát nélkül.

A cseh ajkába harapott, de nem szólhatott. Kezet vetni arra, a ki követi
parancsát, nem volt joga. Mit volt mit tennie, megvárta, a mig Bódi a
Filax segitségével felöltözködött…

[Illustration]

Bódi, mielőtt elbucsuzott volna, lelkére kötötte Filaxnak, hogy, ha maga
nem akarja, bármi uton-módon tudassa szüleivel a vele történteket.
Különösen arra kérte, hogy kisérje figyelemmel az ezután történendőket,
a mikről a lapok esetleg nem is vehetnek tudomást. Legyenek mindenről
értesülve édes szülei, hogy legalább fölösleges aggodalmakkal ne
gyötörjék miatta magukat.

Filax könyezve igért meg mindent.

Bódi követte a rendőrt. Ingujjban. Mindössze egy plaidet vetett a
vállára.

*

… A Bódi ügye nem maradt a rendőrség kezében. Illetékességi szempontból
a katonai főparancsnoksághoz tették át a Schmerling-rendszer emberei.
Onnan visszaküldték holmi pótlások végett, meg visszakérték. A vers vége
az lett, hogy Bódi két évi börtönre itéltetett: szándékos emberölés
kisérlete, az államhatalom méltósága ellen elkövetett erőszak és egyéb,
még cifrább titulusu bünök miatt…

Teljesedett hát a lelkes fiu hő ágya: ha nem is szeleme erejével, –
lelke tüzével, vére hullatásával szolgált a hazának. Öklével vágta a
gunyolódók képébe: ne bántsd a magyart! S a legszentebb oltárra
legszentebb jogát: szabadságát tette föl áldozatul.




XVII.  Fenessy Boldizsár Budapesten. Bódi alispán lesz.

A Bódi hősies bravurja óriási örömet keltett mindenfelé. Nemcsak Pesten,
az egész országban egyszeribe ismertté lőn a neve. Ezekben a naiv,
aggodalmas időkben üdvös épülésére szolgált az elnyomott magyar lelkének
a faji erő minden, bárha nyers és hasznot nem hajtó kitörése is. A
csüggedő önbizalmat fokozta, szitotta a jobb jövő reményét.

Hovatovább ugy emlegették a Bódi nevét szerte a hazában, mint a
Kinizsiét. Ragyogó szemmel, dagadó kebellel, egész legendákat meséltek
tüneményes erejéről, vakmerőségéről. Ha kifáradt a lelkesedés, a
fantázia kapta dicsőségét szárnyaira. Akkora hőstetteket követtettek el
vele képzeletben, hogy diszére vált volna magának Achillesnek is.

De untig elég volt az is, a mit az ujságok irtak a tigrisbeli
„vérfürdőről“. A rideg tényállásnál mindenesetre legalább is kétszerte
több vala…

Boldizsár ur először éppen egy ilyen költészetkedvelő ujság utján vett
tudomást a fia „hőstettéről“. Hogy milyen érzések szakadtak föl akkor az
öreg nemes szivéből: azt aligha lehet leirni. Legföljebb, a mit mondott
rája.

– Örömmel halok meg akár ebben a percben, mert él a Fenessy-vér.

Persze a következő napon már egészen más érzéseket váltott ki benne az
ujság hiradása. Mikor megtudta belőle, hogy letartóztatták az ő egyetlen
fiát: éktelen dühre fakadt.

– Hazátlan bitangok! Hogy mertek kezet vetni egy Fenessyre?!…

Hát még a mikor megtudta, hogy két évi börtönre itélték el az ő vére
vérét. Akkor kezdte csak igazában érezni, hogy „nincs többé haza!“
Idegenek uralkodnak fölötte: honszerző elődök méltó ivadékát gyáva
bérencek megbosszulására börtönbe vetik… Hát ezért folyt annyi hősi vér
egy álló évezreden át?!…

Konzervativ, oligarchikus világnézetének sötétjéből a népek
jogfejlődésének törvényszerüségét nem látta be. Mindent dogmatizált.
Dogma: mindamaz eszmény, a mi bármi időben is nagygyá tette a magyart.
Dogma: a hazaszeretet, a vitézség, a hüség; dogma: a kegyelet, a
hagyomány, nemesi kiváltság – dogma, amihez szentségtelen kézzel
hozzányulni nem szabad.

A Bódi elitéltetésében sem látott semmi egyebet, mint hogy bitor
pribékek, kiknek a hazához semmi közük, lábbal tiporják eme szent
dogmákat… Elbődült fájdalmában. De csakhamar erőt vett magán.
Pakkoltatott és küldött a papért, hogy fölutazzék vele Pestre… Majd
megmutatja ő, hogy ki az ur ebben az országban! Az-e, a ki vérrel
szerezte a földjét, vagy az, a ki pogány kézzel fosztogatja oltárjait…

Másnap már Pesten voltak Fenessy és Bacsák.

Mindenekelőtt azt kajtatták, hogy hol van elzárva Bódi, s ki itélte el.
Megtudták, hogy Budán hüsöl egy ideiglenes kaszárnyabörtönben s hogy
szigoru büntetését főképpen gr. Gy....-nak, a fő Commandierender
Generalisnak köszönheti.

Hát ez egyelőre elég volt Boldizsár urnak. Befogatott és föl a várba!
Egyenesen a generális szine elé.

Eleinte nem igen akarták beereszteni. Hogy ő excellenciája csak másnap
ad kihallgatást, ma hivatalos teendőit kell végeznie. De nem hagyta ám
Boldizsár ur magát. Rárivallt az akadékoskodó segédtisztre, akárcsak
otthon a kocsisára.

– Nem kérek én _kihallgatást_. Engem _kihallgatni_ csak a magyar
királynak van joga. Én _beszélni_ akarok a tábornok urral, mert sorom
van vele.

A segédtisztnek, ugylátszik, imponált a merész gőg (vagy hogy kerülni
akarta a skandalumot), bejelentette a nyakas nemest.

Egy perc mulva már ott állott a parancsnok előtt. Jobb lábát előrecsapta
s megszegte derekát. Semmi tisztelgés, semmi cerimónia. Megrázta büszkén
fölvetett fejét s mindjárt a tárgyba kapott.

– Tábornok ur, ön elzáratta fiamat!…

A tábornok-gróf hatalma tudatában, gőggel akarta visszautasitani a
magyar ur erőszakos fölépését. De nem használt az erőlködése semmit.
Mint pincsi kutya a komondor mellett: ugy eltörpült a Fenessy-gőggel
szemben. Csak gorombáskodnia sikerült.

– Mit akar az ur? A fiát elitélte a törvényszék. Punktum, mehet!

[Illustration]

Nohát, ha kellett, gorombáskodni tudott ám Fenessy is.

– Nem azt kérdezem, hogy mehetek-e, majd megyek ha akarok, azt kérdezem,
mi jogcimen merték elitélni a fiamat?!

A generálisnak szinte megfagyott a vére.

– Hogy mer velem ilyen hangon beszélni?

– Hogy mer engem vallatni?

A két férfi farkasszemet nézett egy ideig. Aztán, mikor már nem állta a
vén szittya kemény tekintetét, csengetett a tábornok.

A segédtiszt beugrott s feszesen, mint a cövek, parancsra várt…

– Kisérje ki ezt az urat.

Fenessy ugy tett, mintha nem róla volna szó. Összeszoritotta fogát és a
sarokba nézett.

Ekkor hozzálépett a segédtiszt és udvariasan meghajtotta magát.

– Sziveskedjék követni.

Fenessy megvetéssel nézett le a kis tisztre.

A tábornok felelt helyette.

– Vagy ki, vagy be: a hol a fia van.

De már erre kitört a Fenessy elfojtott dühe.

– A ki hozzám mer nyulni, leütöm, ha a császár inasa is, – kiáltotta, a
hogy csak kifért a torkán…

Ezzel aztán be is adott magának. A segédtiszt egy jeladására hat
szuronyos katona lépett a terembe és körülvette a kevély nemest… Öt perc
mulva már börtöne ajtaját döngette tehetetlen dühében, mindaddig, a mig
le nem vette lábáról a kimerülés. Akkor elbőgte magát kínos fájdalmasan:

– Hazátlan a magyar!

*

Öreg Fenessyt még aznap kieresztették börtönéből. A generalisszizmus
humorosan fogta föl a _kirohanását_, nem csinált belőle casust.

Bódi azonban még hosszu időkig nyomta a kínpadot. Nem mondhatni: nem
bántak vele rosszul. Félig-meddig politikai fogolynak tekintették, a mi
elég becsületes eljárás volt, mert hiszen rászolgált ő a büntetésre
politika nélkül is. Ha nem is két évre, egypár hónapra mindenesetre
elitélték volna a legszabadelvübb jogállamban is. Négy betört koponya
élvezete sehol a világon ingyenbe nem mehet…

Egyszóval, tisztességesen bántak Bódival. Élhetett a maga kosztján és
pipázhatott is. Sőt azt is megengedték neki, hogy vendégeket fogadhasson
minden csütörtökön.

Öreg Fenessy természetesen mindjárt az első csütörtökön fölkereste fiát.

Megható volt a viszontlátás jelenete. A vén szedátus nemes örömkönyeket
sirva ölelte át fiát, mintha tiz éve nem látta volna: ismergette,
simogatta viruló szép arcát, sehogy se birt betelni vele.

Bódi végtelenül elérzékenyedett. Ez az érzékenység aztán ráragadt az
öregre is s szivében menten bánattá komorodott.

– Mit ér a te lánglelked, fiam, mit az erőd, mikor nincs hazád!…

A honfibú tovább kitörésének egy szürke jelenés vetett véget: Filax.
Isten tudja, hogy jött, mint jött, egyszerre csak ott állott a
börtönszoba sarkában lehorgasztott fejjel, mint az eleven bünbánat maga.

– Bocsásson meg a tekintetes ur, – rebegte, – vagy csapjon agyon.

Hát nem csapta agyon az öreg nemes. Nem volt ő olyan veszedelmes ember,
mint a milyennek mutatkozott. Szánalom ébredt szivében a bünbánó férfiu
iránt: megbocsátott neki.

– Nem haragszom, Filax.

… Filax ezentul minden csütörtökön becsukatta magát Bódihoz. Már reggeli
hét órakor ott csavargott a börtönajtó körül, pedig csak nyolc órakor
eresztette be a profósz, az volt a regula…

… A fogházban töltött idejét Bódi nem pazarolta el lelketölő
buslakodásra. Elővette jogi könyveit és tanult. Mohó szorgalommal,
tudományvágygyal. Három hónap alatt teljesen elkészült a másodévi
tananyaggal, de nem állott meg itt: neki feküdt a harmadik éven kötelező
tantárgyaknak. További három hónap alatt bevette ezt az anyagot is. A
börtön magányában rengeteget lehet tanulni: elzáratásának évfordulóján
bevégezte összes jogi tanulmányait. És a végzett munkával való
megelégedésének végtelen gyönyörüsége elfelejtette vele a fogház
gyötrelmeit. Csak az lebegett szeme előtt, hogy most már, ha majdan
kiszabadul, nem kell tudatlanul kilépnie az élet küzdterére, szolgálni
fog a hazának nemcsak öklével, a fejével is.

Nem sokáig váratott magára az alkalom… Megjött a várva várt nagy hir s
végigzugott az egész országon, reményt fakasztva, jogot követelőn:
szétverte a porosz az osztrák ármádiát…

És jól spekulált Filax. A _császár_ kijelentette: adassék meg a
magyarnak, a mit kiván. Valamelyik okos hazafi fogalmazza meg, hogy mi
légyen ez a kivánság. Ha készen lesz vele, terjeszsze elő.

És kilépett a porondra a tekintetes urak legnagyobbika, Deák Ferenc, s
klasszikus paragrafusokban törvénybeszedte a magyarok kivánságait… És
megkezdődött a nagy tárgyalás nemzet és uralkodó között…

… A többit tudjuk. A többi történelem. Még az is történelem, hogy a
königgräci nagy vereség után bőséggel áradt a magyarra a fölfüggesztett
fejedelmi kegy… Ez a kegy nyitotta föl a Bódi börtönének ajtaját is, tiz
hónappal büntetésének lejárta előtt…

Bódi természetesen azonnal utazott Fenesre, hogy keblére ölelje szüleit.
Ám nem ment az utazása akadályok nélkül. A redivivus, jogaiba
visszahelyezett megye elfogta a székhelyen való átutaztában és rendezett
mellette egy olyan tüntetést, hogy diszévé vált volna egy diadalmas
hadvezérnek is. A fölszabadulás kitörő öröme lángot szitott volna akkor
a kihaló szikrából is…

… Bódi rövid ideig pihent a szülei házban a szeretet ölén. Sarkalta a
tettvágy és kötelességérzés. Beállott a megyéhez. A főispán kinevezte
tiszteletbeli főjegyzőnek. A tisztujitó közgyülésen pedig „a haza körül
szerzett érdemei révén“ központi szolgabirónak kiáltotta ki a megye
közönsége.

Innen már csak egy lépés az alispánságig. És megtette Bódi ezt a lépést
rövid négy év alatt. Csak huszonhat éves volt még akkor, de mit törődött
azzal a megye. Bódi verekedett, ült a hazáért a keserves időkben,
azonkivül négyezer hold föld nézett reá s kitünő erőnek bizonyult mint
szolgabiró: hát mit teketóriázzanak a kora miatt. Ur a megye, mutassa
meg, hogy meg tudja jutalmazni az érdemet.

*

… Igy teljesedett be a büszke Fenessy-nemzetség vágya, reménysége.
Győzelemre segitették a kor mai szelleme, a viszonyok játéka.

De az már tisztán a Bódi egyéni érdeme volt, hogy hiven és méltósággal
töltötte be azt a kiváltságos állást, a melyre őt nem egyéni
rátermettsége, de a hazafiui enthuziazmus emelte föl. Nem követelt semmi
fölösleges cafrangot, de a kiszabott kereten belül vasmarokkal vezette
az adminisztrációt. És volt rend a megyén… És a megye büszke volt hires
fiatal alispánjára.

[Illustration]

Kár, hogy az öreg Boldizsár fia dicsőségének nem tudott igazában, szive
szerint örülni.

– Mit ér a’ fiam, – mondogatta a makacs tuhudun, – a mikor nem az igazi
megye ez a mostani. A haza sem az, a mi volt…

És hiába beszélt neki Bódi korszellemről, jogfejlődésről, haladásról:
makacsul megmaradt az ő antikveretü dogmáinál.

– Hajahaj, fiam, a régi virtus teszi a magyart s a régi virtus kihalt…

Holta napjáig igy borongott öreg Fenessy. Hovatovább mit sem törődött a
közügyekkel, a végén már nem igen érdekelte a fia szereplése sem. Örök
bánat rágta a vén mohikán szivét…

… Elfogódott szivvel gondolunk a kivesző állatóriásra: a bölényre is,
hogyne siratnánk hát meg a Fenessy Boldizsárok klasszikusan merev, tömör
tipusának kipusztulását a nemzet testéből?!

Sirassuk meg, de ne irigyeljük, ne utánozzuk őt. Erővesztő a bánat,
holott dolgoznunk kell.

Dolgozzunk, dolgozzunk!…

*

Filax professzor D....ben. De most már nem sovány, kövér, mint a duda.
És pompásan szolgálja a hazát. Hat kemény fia van. Szakasztott olyanok,
mint az apjuk. Pedig, hej, az anyjuk valamikor!… Nevezetesen Csigolyáné
az anyjuk…




TARTALOM.

  Filax, Boldizsár úr és Bódi.  5
  Béka a kontyban. A rákok. A második konjugáció. Borongás. A mókus.  13
  Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi kicsapatik. 23
  Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit
    mond a geográffia?  31
  A csuhás úrfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a
    barát és a menyecske.  43
  A familia. A Bódi-lex. Filax és a kályhalyuk.  54
  Utazás Pestre. Bódi fölvétele. A sógor.  63
  Filax degradáltatik. A mauzi és a cica. A kutyusok és a pávián.  71
  Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz
    műevő.  83
  Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné
    és a diván.  98
  Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint
    nevelő és Filax, mint tanítvány.  113
  Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt
    hoz.  119
  Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása.  132
  Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő.  146
  Bódi csatája. A vitéz kapitány.  157
  Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi
    letartóztatása.  166
  Az öreg Fenessey Budapesten Bódi alispán lesz.  176






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ALISPÁN ÚR ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.