Arcképek a zenevilágból by Viktor Papp

Ezeket a dolgozatokat az 1917/18-as zenei szezonban aktuálitásuk sorrendjében írtam és csaknem mind a «Virradat»-ban jelent meg. Ugyanebben a sorrendben következnek itt is.

Nagy szeretettel írtam valamennyit és felbuzdulva azon a nem remélt érdeklődésen, mellyel a zenét szeretők és azzal foglalkozók szerény írásaimat fogadták s mert azok olyan adatokat is tartalmaznak, melyeknek néha-néha utána böngészhet valaki és végül, mert régi tapasztalat, hogy újságban megjelent, munkámnál sokkal fontosabb és súlyosabb írások is elfelejtődnek vagy elkallódnak, – meg szeretném azokat hasonló sorstól menteni.

Ezekért adom dolgozataimat könyvben az olvasónak, kérve, ne bánjék velük olyan túl szigorúan, mint én egyik-másik portrém modeljével.

Legértékesebb orosz hadifoglyunk ez a nagy zongorázó. Nem katonaként kergette körünkbe a háború. A körülmények véletlene folytán van itt s mint orosz állampolgár, a központi hatalmak oldalán harcol a mindenkinek szent művészet birodalmáért.

Középnagyságú, jól felépített, vastagcsontú férfiú a zongorának ez a rendkívüli művésze és virtuóza. Mikor a háború első évében először jött hozzánk, kövér erőtől dúzzadott, atlétatermetű, erősnyakú volt, de Németországban most bizony lesoványodott. Pedig az a pregnáns erő, amely egyéniségét és zongorajátékát jellemzi, nemzetközi érték, kár a fogyatkozásáért. Feje csontos, széleshomlokú, keskenyállú, aránytalan keleti orra még sem dominálja, mert kicsi, szürkéskék, szelídségtől a dacig beszédes szeme a vezére ennek az arcnak. -8- Bronzbarna, sátorosan göndör haját mintha fésű sohasem járta volna. Keze és karja rendkívül erős, ujjai hosszúak, csontosak és nyugodtan mondhatjuk, a legbámulatosabb gyorsaságokra képesek ma minden emberi kéz között. Szelid, tartózkodó modorú, komoly arcvonásai csak nagy, őszinte melegségű tapsoknál derülnek mosolyra. Egész lénye mintha a Beethoven «nur sich separieren» híres mondása szerinti volna. Talán ebből a tulajdonságából ered egyéniségének zongora melletti lenyügöző hatása. Kiváló készültségű és lelkületű mesterekből hiányzik ez a szükséges szuggesztív erő. Lhevinne-nek hatalmában van ennek misztikus varázsa úgyannyira, hogy némely erre alkalmas piece előadásával nemcsak lenyügözni, de csaknem fanatizálni képes a hallgatót.

Lhevinne József most 42 éves, Moszkvában született, ahol atyja trombitás volt a cári zenekarban. Szegények voltak, sok testvére volt. A háznál a trombitán kívül akadt még egy hangszer: a dob. A kis Lhevinne természetesen nem bírta fújni a trombitát, de a dobbal öt éves korában játszadozni kezdett és rövid idő alatt egész dobolóművész lett. Élénk ritmusérzéke és rendkívüli kézügyessége feltűnt mindenkinek s ebből a dobolási tudományból -9- egyik érdekes kvalitását ma is érvényesíti a zongorán. Amint magántársaságban ezzel szerénykedve kérkedett, egyugyanazon zongorabillentyűt olyan páratlan gyorsasággal képes egyenletesen ütni, hogy az megszakítás nélküli egy hangnak hallszik. Ma mindenkit fölülmúló zongoratechnikájának egy másik természeti titka az is, hogy: balog, balkezes. Mondhatnók, hogy balkéztechnikája még fejlettebb, mint a jobbé, ha ugyan a tökéletességben lehet fokozás. Különösen a Mendelssohn és Weber «presto»-iban tapasztalhattuk ennek felülmulhatatlanságát. S játszott nekem egyszer egy Skrjabin-féle balkezes etüdöt, amely már nem is technika, egyenesen tünemény.

Első oktatója a zongorában lényegtelen zenész volt. Inkább ártott a nagytehetségű gyermeknek, mint használt. Folyton kottából játszatta őt. De ez nem tartott soká. 12 éves korában Szafonov, a kiváló zongoraművész, karmester és pedagógus veszi pártfogásába s rendszeresen tanítja. Gyönyörű a haladása. Tizennyolcéves korában megnyeri a Rubinstein-díjat. Szerencséje azonban nincs a fiatal művésznek, nem tud magának nevet teremteni, úgy hogy el kell mennie Tifliszbe konzervatóriumi tanárnak, ahol két évig működött. Meg is házasodott. Nem tud azonban -10- nyugodni. Az igazi művészek állandó nyugtalansága őt is hajtja. Nevet akar. Berlinbe megy. Reményei nem teljesülnek. Kénytelen két és három márkáért adni zeneleckéket, csakhogy megélhessen. Berlini nyomorgásai közben táviratot kap Szafonovtól, aki akkor Amerikában szimfónikus hangversenyeket rendezett, hogy jöjjön ki. Hajóra ül, de a tervezett koncertek vízbe estek s ő pénz nélkül áll Amerikában. Mit volt mit tennie, elment a newyorki híres Steinway és Fia zongoragyáros céghez, ahol kisebb hangversenyeket szoktak tartani, de a cég nem szerződtette. Egyszer csak megbetegszik az egyik nagy hangversenyre hirdetett zongorista s Lhevinne beugrik. Eljátssza Rubinsteinnak Es-dur zongoraversenyét és pedig olyan hatással, hogy másnap reggel lakásának szerény ajtaja előtt egymást lökdösték az amerikai hangversenyrendezők. Ez volt életének fordulója. Harmincéves koráig semmi sikere sem volt s most egyszerre megindul a név, pénz s dicsőség útján. Nagy nyomorúságok halmaza közepette is van mindíg a művész életében egy szerencsés alkalom vagy helyzet, melyet ha megragadni sikerült, – boldogulhat.

Tizenkét év alatt érte el mai nagy hírét. Aránylag rövid idő, de az eredménynek komoly, rendkívüli alapja van. Ma ő a zongorának , -11- – amellett, hogy művész is, – legnagyobb virtuóza . A Thalberg, Liszt, Chopin Taussig, Raff s közvetlenül Rubinstein méltó utódja. Speciális jellemzője a zongorájából kijövő, talán soha nem hallott erejű, tömör hang. Csaknem megszűnik a hangszer lényege csodálatos keze alatt s kiabáló, bömbölő, harsonás, óriási zenekarrá változik. De pianója is finom és csillogó. Leggyöngébb és legerősebb hangjának is húsa, vére, idege van. Váratlan és változatos játék közben. A megkapó hatásokat halmozza. Az pedig természetes, hogy muzsikalitása elsőrangú, zenei memóriája félelmetesen nagy, pedálhasználata pedig, mely zongorában a zenei intelligencia fokmérője, – tüneményes. Művészlelke érdekes berendezésű. A technikai egyszerűségeket nem szereti s az ilyen műveket – hibájául említve – sokszor el is ejti. Hanem ahol a fortélyok és technikai rendkívüliségek alkalmazásával akar melegíteni a szerző, – Lhevinne ott elemében van. A komplikált zenei beszédnek művésze ő, az egyszerűségekben elvész. Az is mutatja érdekes fajtájú művészegyéniségét, hogy némelyik nagy szerzőt nem tudja megfelelően játszani. Zongorázó egyénisége az óriási zongorairodalomnak nem minden szerzőjéhez idomul, így pl. az oroszlánvelejű Beethoven az -12- ő ujjai alatt nem eléggé meleg és nem eléggé fönséges, – míg Liszt, Rubinstein vagy Chopin, ahol bravuros, előadásában szikrázó. Játéka arany, ezüst és gyémánt csillogású, vérrubin, zöldsmaragd és háremi erős illatoktól párolgó kábultság. -13-

Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak volna. A tizenegyéves Korngold «Hóember» című zenés némajátékát pedig elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A tizennégyéves korában irott «Szimfoniettá»-t is. Sok tudás és nagy zenei hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz hiján sokkal értéktelenebbek, – előadhatták, -14- mert mégis érdekes, hogy egy tizennégyéves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a világ még mindég nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen és a híres, öreg zenekritikus, Korngold, tologatja a kuliszákat.

A «Violanta» már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy színpadokat. Tizennyolcéves korában komponálta Korngold a «Polikrates gyűrűje» című szintén egyfelvonásos operával együtt. A «Violantá»-nak szövegét egy Müller nevű nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának, tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának kuliszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel.

Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben bálványképén, Strauss Richárdon is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partiturának. A Strauss «Rózsalovag»-ját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A «Violanta» zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből -15- szőtték volna selyemszálak helyett ezt a «bécsi rongy»-ot.

Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, teleszájjal fecsegő s a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra különben figyelemreméltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert. Tango karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel. Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem költő. Amit mond, nem fontos, bár ahogyan mondja, az értékes. Nincs saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a diszítések meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de ebben az operájában eldalolt -16- szerelmi kettőse is mutatja, hogy megtisztulhat. A szinek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a melódiákat. A «Violanta» egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek zseniális öldöklése. -17-

A hegedűnek ma legkedvesebb és legkellemesebb művésze. A nagyok közül való. Zenekritikánk mostanság nem értékeli annyira, mint ennekelőtte, de annál inkább a közönségünk. Legnagyobb törzsközönsége neki van ma is, talán a Sauer Emilét kivéve.

1900-ban tartotta nálunk első hangversenyét a filharmónikusok meghívására. Kedvezőtlen időben jött, mert akkor volt itt fejlődőben a Kubelik-láz. A boszorkányosan bravuros cseh hegedüs nyolc-tíz koncertet adott rövid idő alatt a közönség rajongása közepette. Méltán is, hiszen akkor még birta játszani a Paganini előadhatatlannak hírelt angol néphimnusz feletti változatait. Burmester pedig – bár akkor már nagyhírű – szerényen Bachnak É-dur hegedűversenyével, a legmagasztosabb, de legkevésbé mutatós hegedűkoncertek egyikével állott elő. Ez a nemes, komoly hegedűhang megdöbbentette a Bazzini rondóinak -18- csillogásához szoktatott közönséget. A lenyügöző művészet hatalmára óriási taps riadt, mire Burmester Paganininek szikrázó «Boszorkánytánc»-át játszotta ráadásnak és pedig ezt a hegedűzsonglőrséget saját átiratában kápráztatta, csaknem lebirhatatlan virtuózkodással. A közönség nyomban, másnap a sajtó megállapította, hogy «egy csapásra legyőzte Kubeliket».

Burmester most közel ötven éves, de megjelenésre sokkal fiatalosabb. Szőke, angol sportférfi tipus. Hideg, inkább szigorú, szabályos, de nem kellemetlen arc. Rövidre nyirottan kopaszos. Nyulánk, elegáns kinézésű. Játéka teljesen pózmentes. Semmi rendkívüli sem érzik megjelenéséből s vonója mégis parancsoló. Hamburgban született, ahol először édesatyja tanította, később pedig a hegedűpedagógiának az utolsó félszázadban legnagyobb mesteréhez, Joachim Józsefhez kerül. A híres Bülow is volt mestere. Csodagyermek volt, de nem csodagyermekeskedett. Komolyan tanul s csak huszonnégy éves korában indul körútra nagy sikerekkel. Most állandóan Berlinben él, de minden évben megteszi szokott művészi körútját. Jómódu és előkelő társadalmi állásu, ő az egyetlen kegyelmes úr a hegedűművészek között. -19-

Ha a hegedűművészeket szokásosan játékbeli sajátságaik szerint a római, páduai, piemonti, német, mannheimi, bécsi, prágai és párizsi iskolának valamelyikébe osztjuk be, – úgy Burmester a kitünő Dittersdorf Károly által alapított bécsi iskolába tartozik. Ennek az iskolának egyik kiváló mestere a magyar származásu Böhm József volt, kinek világhírű tanítványai közül Joachimot, Halirt, Ernst Vilmost, Reményi Edét s közvetve a Joachim révén: Burmestert említhetjük. Burmester legtöbbet a nagy Joachimtól tanult. Játékának főjellemzője a tökéletességig tiszta és szép hang . Első gondja mindég a legkifogástalanabb hangképzés , amit tökéletes jobbkéz technikájával ér el. Minden hangja lágy, finom és gömbölyű, tehát játékának tónusa eszményi. A tónusnak sajátszerűen finom képzését sem a természettől ajándékba kapni, sem a tanítómestertől megtanulni nem lehet. Egy harmadik tényezőnek, a művészi tapasztalat alapján álló utánzási ösztönnek műve ez. A hangképzés finomságát az előadó művészek valamennyien az énekestől lesik el. Mert az emberi hang minden hangszert megelőzött, a hangszeren játszók idővel utánozták a hangképzésnek azt a lágyságát, amellyel az énekes képes intonálni. Hasonló módon lopják meg egymást a hangszerek -20- is, egyik utánozza a másiknak effektusait. A zongorán orgonázunk, hárfát játszunk, a hegedün fuvolát. Igy fosztogatják egymást a művészetek is. A nagy Bériot is említi, hogy a hangképzés puhaságára nejének, Garcia-Malibran asszonynak éneke tanította meg őt.

Néhány nagy elődjével s kortársával nagyjából összevetve Burmestert, – ő a hegedűnek legeszményibb énekese . Joachimnak epikai szélessége és tárgyilagossága, Ysaye dialektikája, Wilhelmj érdekes felfogása, Sarasate kitörő és elragadó indulata, Wieniawsky sokszínű beszéde, a fiatal Hubay Jenő lirai ereje s a Huberman csodálatosan gazdag lelkülete mellett Burmester a legszebben daloló művész. A Csokonai finoman érzékeny lelke szerint elképzelt «kedvesség, kellem és báj» költője.

Van nehány szerzeménye is, gondolom, három régebbi és három újabb. Apró hangversenypiece-ek. Igen jelentéktelenek. Csinosak, de üresek. Egészen különös, hogy egy ilyen gazdaglelkű művésznek ne akadjon valami nagy, saját mondanivalója is. Hegedűirodalmilag jelentős hegedűátiratainak formai utánérzései ez a hat szerzemény. Mindig a mások szellemét játszotta bele saját lelkén keresztül a világba s ezért hagyta parlagon ősművészi érzéseit. Igy a nagy szerzők hatóereje belepte a lelkét. -21-

Ma két nagy hegedűátirónk van: Burmester és a kiváló Kreisler Frigyes. Rég elavult, századokkal előbb élt nagy mestereknek szerény, szellemes, gazdagszavú remekműveit szedte elő Burmester. A szerencsés kezű kertész gondosságával s minden árnyalatot megérző lelke melegével ültette át a hegedűnek mai húrjaira ezeket a patinás kincseket. Pergolesi, Rameau, Field, Kuhlau, Gossec, Dittersdorf, Dussek Hummel, még igen sokan s Haydn, Mozart, Beethoven, a klasszikus oszlopok, a legnagyobb kegyeletben élnek újra, vagy tovább az ő átirataiban. És ahogyan ezeket előadja, – utólérhetetlen. -22-

Korunk legnagyobb zeneköltője, Claude Debussy, ötvenhat éves korában Párisban 1918 március 27-én meghalt. A modern zene első nagy úttörője s legjelentősebb oszlopa volt. Wagner óta a legeredetibbet és legújabbat ő adta a zeneművészetnek. Nincs ugyan határ a művészi fejlődésben, mindig újabb és újabb kísérletek kerülnek felszínre s olykor éppen a szélsőségek adnak friss ideákat, – de úgy látszott, hogy Wagner után bizonyos kimerültségben vesztegel a zeneművészet, amikor Debussy zenei impresszionista rendszerével új, komoly értékeket hozott.

A zenei műformák már a romantikusoknál elvesztették elvi jelentőségüket, amennyiben szétestek és az apró kis műforma-részeknek jutott a főszerep. Amint ez az irányzat tért hódított s a modern élet lázas, gyors tevékenységével átitatódott, odavezetett, hogy az emberi kedélyhangulat pillanatnyi változásait is -23- meg akarta rögzíteni csakúgy, mint a természetben a fény és árny rendkívül finom színfoltjai pillanatnyilag váltakoznak. Egy ilyen pillanat hangulatképének zenei megrögzítése, vagy egy hirtelen felbukkanó gondolatnak zenei megérzékítése: a zenei impresszionizmus. A zene azonban ellensége az ilyen szervetlen összefüggésnek. Szükséges volt tehát felhasználni a technikai készültségnek minden fegyverét, hogy az olykor csekély tartalmi értéket födjék a raffinált külső hatások. A hangszerek színeiben való tobzódás s a különféle ritmusképletek és bonyolult akkord-kombinációk váltak erre hatásos eszközökké. A tonalitás, mely a régebbi zeneművészetnek egyik szerkezeti kelléke volt, ezzel természetesen csaknem teljesen megszűnik s helyébe egymástól független hangzattömegek sorakoznak és adják a színfoltos, mintegy festészeti hatást. Nem egyetlen hang ellenében születik meg egy másik, hanem egy akkord lesz egy másikkal szemben ellenpont. Az impresszionista zene szivesen használ kevésbé szokásos ritmusalakokat s primitiv, exotikus vagy régi, középkori hangsorokat. Egy kis zenei ékítés már önmagában elég ahhoz, hogy valamelyes impressziót vagy lelki diszpoziciót elénk tárjon. A klasszikusok nagyvonalúsága, szigorú formái nincsenek sehol. -24- A zenei impresszionizmus anyaga: apró-cseprő gondolatok és érzések vázolása és boncolgatása.

Például egy faun nyárdélutáni zápor után bujavirágzású kertben földszagú párák s kábító illatok színes vibrálásában alszik. Lenge ruhájú, csodaszép nők zörrentik meg mögötte a duzzadó lombok sűrűjét s könnyű táncba kezdenek a tűzpiros tulipánok és halavány szegfük között. A faun felneszel, a lányok incselkednek vele, a szivárványszínek özönében izzó kertben el akarja valamelyiket fogni a vágyódó férfi, de a lányok fürgébbek, eltűnnek s mire a faun az álomszerű játékból kijózanúl, csak elhullajtott halványkék fátyol marad a kezében, melyre a szerelemittas virágok között zokogó csókokkal omlik rá a nők által megcsúfolt férfi. (Egy faun délutánja.)

Legtöbbször a természettől nyeri impresszióit a Debussy pompázó zenekara. Költeményt ír a tengerről (A tenger) , de nem a mérhetetlen víztömeg misztikuma érdekli őt, hanem inkább a sziklákhoz verődő egyes hullámok loccsanásainak ritmikus beszéde. A vihart is átéli, de jobban hat rá a vízfelületen preckelő napsugaraknak vakító játéka s a szél és a tenger párbeszéde. Az éjszaka csöndjének és sóhajtásainak is nagy poétája ez az érzékeny, misztikus lelkű francia. Szinte látjuk az éjszakáról rajzolt zeneképeiben -25- a fantasztikus éjszakai felhők kavargását, titokzatos tónusváltozásait s halljuk a szirének messzi danáját.

Ilyen programmzenei alapon álló festői témákat vetett kottára Debussy. S nemcsak nagy zenekarra dolgozott, hanem zongorán és kamarazenében is ugyanilyen lelkű költő. Zenekarból új színeket kikeverni még mindig lehet, de zongorán ma újat mondani és újszerűen, – rendkívüli. Zongorapoémáit pedig finom szíve legszebb gyöngyeinek tarthatjuk. Milyen feledhetetlen koncertünk volt, mikor vagy tíz év előtt Budapesten a zongorához ült és sajátos nyelvén ő maga beszélt hozzánk.

Claude Debussy korunknak talán legnagyobb értékű zeneszerzője, de mindenesetre legnagyobb értékű zeneköltője . Aránylag keveset írt. Legnagyobb műve, a Maeterlinck színművéből készült «Pelleas és Melisande» című operája s a tízsoros «Lenhajú leány» vagy «Csolnakon» című zeneképe egyaránt és egészen mutatják zseniális lelkének nagyságát. A modern zene vele kezdődik s a ma zeneszerzője nem tud Debussy-harmónizálások nélkül dolgozni, ha nem akarja, hogy maradinak tartsák. Nagy küzdéseken és sikertelenségeken ment keresztül. Eleinte kifütyülték. De rendületlenül bízott önmagában. Később honfitársai (Ravel, Dukas, -26- Charpentier és Leroux) hódoltak neki s mesterüknek vallották, ma az egész világ tele van Debussy-epigonokkal. Meleg, bensőséges és ezerféle hangszíne örök festék, lemoshatatlan bélyeg a zene további útján. Költészete a póri őszirózsából pompázóan modern krizantémmá nemesített új, káprázatos növény. Szelidkék, rózsaszínű, lilaszirmú, erőspiros, gyöngyházszínű s tüzesfényű fantasztikus virág, mely a modern zene nagy kertjében mindig virítani, pompázni fog. -27-

Korunknak legnagyobb hegedűművésze. Nem technikája teszi őt azzá, hanem gazdag, értékes lelke. Érzéseinek mélysége és magasztossága lávaszerűen omlik hegedűjéből. Nemcsak művészetében, hanem általában igen intelligens, tanult, csaknem bölcs ember. Természetes is, mert ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nem lehetne a ma hegedűművészeinek fejedelme. Nem kottákat, hanem azokban élményeket játszik. A percnyi életű előadó zeneművészetben valósággal teremt, szóval zseni. Egyéniségére és értékére leginkább nagy mesteréhez, Joachim Józsefhez hasonlítható. Mikor 1895-ben először játszott nálunk, csupán csodagyermeksége volt érdekes, azután sokáig nem hallottunk róla, míg három-négy év óta szezononként több hangversenyt ad, közönségünk általános szeretete és tisztelete közepette.

Huberman Bronislaw Lengyelországban, Csensztohovában 1884-ben született, szegény családból. Apja ügyvéd volt, másnak ügyvédi -28- irodájában dolgozott. Naturalista módon zenélgetett, édesanyja pedig álomszerű, mozgékony fantáziájával fiában kereste zenei eszményeinek megtestesülését. Négy-öt éves korában már feltűnt a kis Huberman kitünő hallása, igen tisztán tudott énekelni. Névnapjára játék, építőkövek, vasút helyett hangszert kért ajándékba. Kapott is egy harmonikát. Egész különleges körülmény lendítette a kis fiút zenei pályára. Mikor a perzsa sah Varsón keresztülutazott, egy zongorázó csodagyermeket mutattak be neki, akitől annyira el volt ragadtatva, hogy évi járadékot, udvari címet, a nap- és oroszlánrendet ajéndékozta neki, – így írták az ujságok. Huberman hevülékeny szülei fiukkal kapcsolatban is hasonlóról álmodoztak s elhatározták, hogy a gyermek zenét fog tanulni, még pedig zongorát. Csakhogy zongoravételre pénzük nem volt. Még bérelni sem birtak. Közben valami ismerős családnál egy szegény zenedei tanuló hegedült s mikor a hatéves Huberman körülötte foglalatoskodott, feltűnt neki a kis fiú kitünő hallása, kezeinek különös hajlékonysága és végefelé keskenyedő ujjai. Tanítani kezdte Hubermant. Egy rossz hegedűnek vételára a zongorának havi kölcsöndíjából is kikerült. Bámulatosan haladt a kis gyermek s alig két -29- éves tanítás után nagy sikerrel lépett fel. Annyira, hogy kisebb hangverseny-körutakat dicsőséggel járt be. Rendszeres priváttanítást Mihalovicstól Varsóban és kilenc hónapig Joachim mestertől Berlinben, összesen három esztendeig kapott. Valójában legjobb iskolája a hangversenydobogó volt s mint ő mondja: «sajátmagamat nevezhetem sajátmagam tulajdonképpeni tanárának.»

Amint látjuk, Huberman jórészt autodidakta volt. Ebből, mint minden autodidaxisból mérhetetlen előnyök, de könnyen érthető verejtékezések és nehézségek is származnak. A művészetben leginkább az autodidakta jön rá új értékekre. Igy a hegedűn egy gyakorlás közben véletlenül ráhibázott fogás tetszetőssége, vagy valamelyik vonásnem újszerű kihasználása különös jellemzőjévé lesz játékosának, a hegedűművészetnek pedig új értékévé. Az autodidakta kölcsön alig kap valamit mástól. Önmagát fejleszti, gyötri, önmagából kell merítenie és önmagát irányítania, miért is az ilyen művész érzékenyebb, gazdagabb és értékesebb lelkű, mint tanárok évtizedes tapasztalataival könnyen élő, más talentumok. Talán a Huberman nagyságának is egyik alapja ez az elmélyedő, komoly autodidakszis. Mikor nagy anyagi nehézségek és küzdések -30- árán a csodagyermekektől irtózó Joachim mesterhez került a kis Huberman, már kipróbált hangversenyező volt. Joachim előtt Spohr egyik koncertjét, Vieuxtemps «Ballada és polonaise»-ét, valamint Chopin noktürnjét játszotta. Ezeket a hatalmas műveket csupán magától tanulhatta, mert mesterei, – bizonyossággal állítható, – nem birták lejátszani. És mikor Joachim keblére ölelte őt, a zsenit tisztelte meg, amelynek művészeti oktatásra nincs szüksége, legfeljebb jó irányításra a fiatalabb korban.

Huberman Bronislaw tizenkét éves korától, mint legfigyelemreméltóbb csodagyermek hódítgatta a világot. Serdült korában visszaesni látjuk, amit érzelmi élete befolyásának tulajdoníthatunk. Meg is házasodott, családi élete nem volt boldog, elvált. Örökös hajszoltságokon, nagy lelki rázkódtatásokon és fájdalmakon átesve, maradt meg színarany értéknek daloló lelke. Az utóbbi hat-nyolc év alatt fejlődött ki tulajdonképpen a mai nagy mesterré.

Most harmincnégy éves. Törékeny, alacsony, zavaros nézésű ember. Szája, ajkai, álla csupa szabálytalanság. Kissé kopaszodó, nem hosszúhajú, fekete férfi. Ivelt, dudoros, nagy homloka uralja arcát, melyen a lelki és testi fájdalom -31- is nyomokat hagyott. A legkevésbé szerencsés kinézésű s mégis csodálatosan lenyügöző ereje van lényének, ami abból magyarázandó, hogy látszik rajta, érezzük, hogy átéli és hiszi, amit játszik.

Ha játékát külön részleteznénk, minden tulajdonságát a legelismerőbb jelzőkkel kellene felruháznunk. Tónusa páratlan. Ezerszínű. Hegedűjének zengését senki sem tudja megközelíteni sem. Balkéz-technikája a tökéletesség mintaképe, vonójának pedig abszolut fejlettsége mellett jellegzetes sajátsága a meglepően öblös hang és páratlan meleg, mély és komoly legató . Ebben mindenkitől különbözik. Nagy erejű, csaknem harsonaszerű hangkezdései vannak. Csukló-technikája nem iskolásan szabályos és jól fejlesztett, de a legkifogástalanabban képzett csuklóval sem lehet elérni ilyen bámulatos jobbkéz-készséget.

A stílusokat a legszebben megtartja. Nem egyénieskedik s mégis mindíg a nagy Hubermant érezzük a klasszikusok és a modernek háta mögött. Ő nem hegedül, hanem a hegedű útján közli érzéseit, gondolatait, szóval kezében a hangszer csak egy forma. Gazdag lelkének mélységes érzésein felül elragadó temperamentuma köti le és készteti lázas figyelésre a hallgatót. Legjellemzőbb sajátsága játékának: -32- érzelmeinek öntudatlansága . Ez az a gazdagság és az a kincs, mely a ma hegedűművészeiből hiányozni szokott. Ez az öntudatlanság a művészet lelke, mert ez különbözteti meg a hegedűművészetet a hangszer-tudománytól. Nála a hangulat, a szenvedély mindíg önmagától fejlődik ki már az első hangoknál. Nem emlékezőtehetség útján és nem mesterségesen csinálja, ezért sohasem manier-os s bizonyos belső merevségnek nyoma sincs játékában, mint annyi sok másnál. A sokat hangversenyző művész előadása többször eszébe juttatja az embernek a kiégett vulkánt. Huberman mindíg friss, meleg és harmatosan érzékeny. Elárulta önéletírásában, hogy az előadóművésznek ezt a legnagyobb tulajdonságát öntudatos módszerrel őrizgeti. Mikor ugyanis nagy hangversenykörútról tér meg, négy hétre teljesen abbahagyja a játékot. Ezt is csak egy ilyen nagy autodidakta zseni meri és képes megcsinálni.

A Huberman sokszínűségéből hamarosan nem is tudjuk, de nem is szükséges külön kiemelni, hogy a hegedűirodalomnak mely műveiben tündöklik legfényesebben. A Kreutzer-szonátát, avagy Bachot senki sem játszhatja nála ragyogóbban. Chopin szebb hegedűjén, mint a zongorán, melynél jellemzőbbet érzelemvilágára -33- nem tudunk mondani. Virtuózitása a Sarasate-féle Carmen-fantáziában éri el tetőpontját, felülmulhatatlanságát. Mint lengyel származású, természetesen a lengyeleket csodálatos színnel játssza, szintúgy az oroszokat is. A nagy lengyel hegedűsnek, Wieniawskynak, fenkölt tolmácsa, különbet pedig hegedűn senki sem hallott, mint mikor Huberman Csajkovszky hegedű-versenyét adja elő. Egy bölcs és egy léha, egy fúria és egy angyal, egy tudós és egy szent, egy Petrarca és egy Laura hangzik hegedűjéből. -34-

A huszadik század zenei jelleme még nem alakult ki. Két fő irányt látunk azonban: az egyik német, a másik francia. Amazt Strauss Richárd, ezt pedig Debussy képviseli azokkal együtt, akik velük gondolkozásban, érzésben találkoznak. Ez a két főirány: a zenei naturalizmus és impresszionizmus. A zenei impresszionizmus az érzések és gondolatok pillanatnyi benyomásainak érzékítése. A zenei naturalizmus pedig az emberi természetnek pontos és leplezetlen visszaadása (a festészetben a külső természet válogatás nélküli megrögzítésének mintájára), tehát tulajdonképpen durva hangfestés, mert arra törekszik, hogy inkább a természethez közelebb álló zörejhatásokat, mint a zenében rejlő szellemi szépségeket adja vissza. Az emberi idegéletnek és az idegélet bármely tünetének félelem nélkül való zenei rajza. Tulajdonképen csaknem teljes zenei formátlanság, mert még a zenelélektani -35- formáktól és törvényszerűségektől is elfordul és teljesen a fantázia önkényének veti alá magát. A naturalisták minden zenei törvényszerűséget kényszernek hisznek, ami az alkotó géniuszt békóba szorítja, holott ez a törvényszerűség a lelki élet működésében lappang. Az emberi természet bátrabb szemlélete Wagneren át jutott el az új németekhez, – a zenei naturalizmus tehát főként az új németek művészeti tantétele, míg a zenei impresszionizmus a nemrég elhunyt Debussynak, tehát inkább a franciáknak iskolája.

Strauss Richárd magas, szikár, kopaszodó, elegáns kinézésű német. Most ötvennégy éves. Müncheni születésű s tanulmányait és kulturáját ebben a művészetileg magasrendűen fejlett városban szerezte. Bülownak is tanítványa volt s az ő ajánlatára fogadta el Meiningenben az udvari karnagyi állást, ahonnan a müncheni, majd pedig a weimari operához került karmesternek. Már régóta nem karmestereskedik, pénzügyileg jól adminisztrált műveinek dús jövedelméből él. Többször járt nálunk. Első alkalommal 1895-ben, mikor is egyik filharmóniai hangversenyen a «Halál és megdicsőülés» című szimfóniai költeményét vezényelte. Az «Elektra» bemutatása után is volt itt s körülbelül ugyanezen időtájt a Zeneakadémiában, -36- mint 1918 április 11-én is, szóló-hangversenyt rendezett, hol «Arden Enoch» című melodrámáját zongorázta el nekünk. Öt-hat év előtt vezényelte ismét filharmónikusainkat.

Haydn, Mozart, Mendelssohn, Schumann és Brahms hatottak rá leginkább. A gimnáziumban még Wagner-ellenes, de csakhamar átpártol a bayreuthi mesterhez és Liszthez. Stílusának önállósága a «Till Eulenspiegel vidám csínyjei» című szimfónikus költeményével és a színpadon a «Feuersnot»-tal kezdődik. Dolgozási módjára jellemző, hogy a legnagyobb zenekari apparátust használja. Rettenetes erejű zenekara olyan harmóniai ellentéteket, olyan szélsőséges erőbeli hatásokat, a természeti hangjelenségeknek olyan utánzását tudja kifejezni, amilyenekre nem volt példa. Zenekari készültsége az eddig álmodott lehetőségeket túlszárnyalta. Utolérhetetlen az «eszközök»-ben. Ritmikájának elevensége páratlan. Frázisai csodálatosan meglepőek. A Strauss zenekaráról nagy tanulmányokat írtak már. Mindenféle új és régi hangszer áll fegyverben, a dirigens vezényszavát lesve. Idegtépő ez a zenekar, mert nem egységesen hangzik, hanem úgyszólván minden hangcsoport függetlennek tetsző motivum-töredékekkel és kontrapunktikával szolgálja a vezérgondolatot. Ilyen módszer -37- mellett figyelmünket százfelé szakítja a sok egyszerre hangzó mellékképlet. Vezérmotivumokat használ s ezek köré csoportosítja legkétesebb értékű és legmagasabbrendű gondolatait is vegyesen. Zenekarából állandóan valami fanyar gúnyt, önérzetet, gőgös lenézést s drámai tusakodást érzünk. Nem új érzéseket vet kottára, de előadási módja az új, mert az indulatokból és érzésekből nem a nagy zengéseket szedi ki zenei közlés számára, hanem mint naturalista, megrögzít mindent, ami alkotás közben idegpályáin végigszalad, akár érdekes, akár banális az. Amint Molnár Géza találóan jellemzi «néha szűrő nélkül bocsátja ki agyából az ötleteket.» Miként a természetben naturalista festők hite szerint semmit sem szabad megvetni, úgy zenéjében mindent fölhasznál vakmerő kottacsoportosításaihoz.

Drámai hangja lenyügöző erejű, de tolla főként elbeszélő. Ő eddig legnagyobb epikusa a zeneirodalomnak. Elsősorban programmzenész. Ha szimfóniai költeményeit végiglapozzuk (Itáliából, Macbeth, Halál és megdicsőülés, Till Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra, Don Juan, Don Quixote, Simfonia domestica, Alpesi szimfónia), álmélkodva állunk a nagy koncepció és a hangkáosznak bűvészi szemfényvesztéssel való ragyogtatása előtt. -38- Szédületes dolgok ezek és oly merészek, hogy a bírálatot mind nem is állják ki, sőt némelyik egy kis művészeti rosszhiszeműséget mutat. De bizonyos, hogy a szimfóniai költeményt eleddig legmagasabbra ő fejlesztette. Mint operaszerző (Salome, Rózsalovag, Elektra, Ariadne) is nagyjelentőségű Strauss Richárd, de ezeken kívül a zenének csaknem minden ágában alkotott kiválót. Dalai finomak, érdekesek. Nem könnyedek, mint természetszerűleg kellene lenniök, hanem új anyagból készült modern építmények. Vonósnégyesei, zongora-kvartettjei, különféle kórusai, szonátái, ha nem is tetszetősek, de pompázatosak. Nem zeneköltő, hanem zeneszerző, zenét író rendkívüli mester. Nem a szívével, hanem inkább eszével muzsikál. A mai zenének mindenesetre legnagyobb géniusza. -39-

Fürge, temperamentumos, kis olasz. Csupa zene, ritmus, ütem az egész ember. Még nem világhírű, de mindenesetre zseniális karmester. Ha semmi más érdeme nem volna az Operaház vezetőjének, mint a Tango idehozatala s mindenféle intrikák dacára megfelelő foglalkoztatása, – ezzel az egy tényével már értékes művészeti rátermettségét igazolta.

Tango most negyvennégyéves. Alacsony, fekete, sovány, de izmos, rendkívülien értelmes szemü, éles arcvonásu, komoly és inkább zárkózott ember. Rómában született s mint minden olasz, gyermekségével szívta magába a zene szeretetét. A bolognai zeneiskolát végezte s főként Bossinak volt kedvelt embere. Egész fiatalon már korrepetitora a milanói Scalá-nak, azután több olasz színháznak és staggionenak karmestere. Társulatának éléről a híres Gregorhoz kerül Berlinbe, ahonnan a newyorki Metropolitan-színházhoz szerződik, majd visszakerül -40- Olaszországba s génuai működése közben hívja őt hozzánk Bánffy vendég-dirigálásra. Az Aidá-t, Toscá-t és Pillangókisasszony-t vezényeli s olyan sikerrel, – bár csak egy zenekari próbája volt – hogy mindjárt az első napon aláiratják vele azt a szerződést, mely őt az évnek felére Operaházunkhoz köti, mert génuai szereplését nem lehetett felbontani. Az első szerződési év után azonban egészen magunknak szereztük meg vezénylőpálcáját, egyelőre olasz operák betanítására. Sikert-sikerre halmozva dolgozik fáradhatatlanul. Gyönyörű előadásban hozza színre az Aidá-t, Traviatá-t, Rigolettó-t és Álarcosbál-t, miközben a Bartók Béla kívánságára neki osztják ki a Fából faragott királyfi című Bartók-balettet, amellyel zseniális karmesteri talentumát kétségen felül igazolta. Színes vezénylőpálcája nyomán tizenkét előadást ért meg hamarosan ez az értékes, modern, magyar balett, mely Tangonak egyik elévülhetetlen érdeme. Miután így a modern zenében való avatottsága is beigazolódott, rábizzák a Violantá-t, melyben a szerző és kitünő énekesek érdemein felül a legnagyobb művészeti elismerést ő érdemelte és kapta. Nemcsak az olasz klasszikusokat és az említett moderneket, hanem az olasz moderneket is sorra veszi. Pillangókisasszony, -41- Bohémélet, Tosca, Parasztbecsület, mind pompás előadásban állanak műsorunkon. Közben ne feledjük az inkább nemzetközi jellegű Dinorah-nak és Sába királynőjé-nek gyönyörű előadásait sem.

Amint látjuk, minden érték, amit a kezébe vesz. Rövid idő alatt tizenkét operát vezényelt, repertoireja tehát nagyobb, mint bármelyik operaházi kollegájáé. Verdinek Otello-ját és Falstaff-ját is be fogja mutatni, ezenfelül izgató a híre is, hogy Mozartnak Figaró lakodalmá-ra készül. Akinek pedig ilyen széles skáláju a karmesteri pálcája, érdekes volna meglátni, mit csinálna Wagnerrel?

Tango nagy művész, de inkább virtuóz karmester. Leginkább Colonnera emlékeztet. Minden gondolata, mozdulata tiszta zene. Benne él az előtte levő vezérkönyvben, bár rendszerint csak emlékeztetőül nézi vezénylés közben, mert érzi idegeivel az egészet s emlékezőtehetségének rendkívülisége természetesnek tünik fel. Fő jellezmője: az abszolut kidolgozás . A mű szellemének nagyvonaluságát mindig éreztetni tudja, de az apró részletek tökéletes kidolgozásával állandóan ideges várakozásban tartja figyelmünket. A keze alatt álló vezérkönyv felépítésben mindig átlátszó, világos és folyamatos. Zenekara élén való parancsolását -42- olyan természetesnek tudja feltüntetni, mintha másként nem is lehetne felfogni sokszor önkényes tempóit s ritmusait. Olyan egyszerűen viszi az ember fülébe a legbonyolultabb részeket. Ritmusérzéke csodálatos. Soha egy frázisa sem száraz, minden gondolatát izgalmas-érdekesen tudja kifejezni. Ha ő vezényel, ő a főszereplő. Zenekar, énekesek és színpad közötti kapcsolat szerves s mind az ő kezében van.

Igen sokat dolgozik, nyolc-tíz órát ül bent naponta az Operaházban. A latin faj energiájával szorgoskodik, akinek a munka nem teher, hanem gyönyörűség. Úgyszólván mindent maga végez, az énekesekkel is rendszerint ő maga korrepetál. Kék és vörös ceruzával maga jegyzi be minden egyes stimmbe még a vonásnemeket, összekötőjeleket, dinamikai jelzéseket is. Óriási munka és nagyon értékes. A modern vezérkönyveknél erre nincs szükség, de a klasszikusoknál elkerülhetetlen, mert ezek a szerzők rendszerint maguk tanítva be darabjaikat, személyesen magyarázhatták meg intencióikat, melyek így csak hagyományként élnek tovább.

Ha a sajtó egy része nem is, de közönségünk állandóan megbecsüli ezt a zseniális mestert, akinek nagyságát általánosan (mint -43- Nikischnél és Mahlernél) majd csak akkor fogjuk elismerni, amikor talán már nem lesz közöttünk. Akkor mondogatni fogjuk, hogy «Tango ezt így csinálta, a Tango idejében ez így volt…» Működésének értékességét csak az kisebbíti, hogy nem tud magyarul. De erről nem tehet, ránk nézve azonban sajnálatos, mert egy ilyen erőskezű művész énekeseinket végre a helyes magyar szövegkiejtésre is rászoktatná. -44-

Zeneéletünk utolsó húsz esztendejében három magyar név nőtt naggyá s járja a világot: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Vecsey Ferenc. Húszéves zeneakadémiai anyagból nem nagy eredmény, de értékben nemzeti büszkeségünk ez a három művész, különösen pedig Dohnányi és Bartók.

Dohnányi Ernő 1877-ben született Pozsonyban, ahol atyja gimnáziumi tanár volt. Számtant és fizikát tanított. Az öreg Dohnányi érdekes fajtáju, sokoldalú ember volt, nagy zenekedvelő, kitünő gordonkás s más hangszerhez is értő. Mikor látta fiának zene iránti visszatarthatatlan vágyát, maga kezdte őt zongorázni tanítani. Az öreg nem volt jó zongorista, úgyszólván együtt tanulta a hangszert hatéves kis fiával. Két év után a tanítvány már annyira haladt, hogy vezetését az öreg tovább nem vállalhatta. Forstner pozsonyi -45- székesegyházi orgonista veszi át ekkor tanításra a kis Dohnányit. Forstner komoly zenész volt s elég jó zongorista is. Vagy másfél évig előzongorázással is ment a tanítás, de azután technikailag a gyermek sokkal többet tudott, mint a tanítómester. Az öreg Dohnányi az életet jól látó ember lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy fia rendkívüli zenei talentuma dacára is végezze el a középiskolát. Igy is történt, Dohnányi Ernő tizenhétéves korában jó érettségi bizonyítvánnyal került Budapestre növendéknek a Zeneakadémiába. Pozsonyi gyermekeskedése alatt természetesen minden évben többször fellépett hangversenyeken. Gimnázista korában Fis-moll zongora-kvartettjét Bécsben a Duesberg-vonósnégyes társaság koncertjén nagy sikerrel maga játszotta. Mert Dohnányiból is korán kiütközött a zeneszerzői ősvéna. Gyermekkori szerzeményei, feljegyzései, vázlatai figyelemreméltóak s a mai Dohnányi is értékként használja néha azokat. Amint látjuk, Dohnányi is atyjától örökölte zenei talentumát. Érdekes különösség, hogy az átöröklés általános törvényével ellentétben, a nagy zeneművészek zenei képességére az apa a döntő, pedig a szellemi képességeket általánosságban anyjától örökli a gyermek. Bachnál, Mozartnál és Beethovennél is -46- így volt például. Dohnányi, mikor zenei gyermekkoráról beszél, mindig az atyját említi.

A Dohnányi-család nem volt gazdag, de fiúknak anyagi gondokkal sohasem kellett küzdenie. Mikor 1894-ben Budapestre jött a Zeneakadémiába, segítette ebben a Liszt Ferenc ösztöndíj is. Az akadémián Thomán és Koessler volt mestere, de már olyan készültséggel került hozzájuk, hogy társai közül gyorsan kitünt. 1895-ben egyik akadémiai vizsgahangversenyen zongorakvintettjével aratja az első nagyobb sikert, ugyanebben az időben írja meg F-dur milleniumi szimfóniáját, mellyel díjat nyert. A mű ma is kézirat.

1897-ben végezte Dohnányi a Zeneakadémiát, ahonnan első nagyobb külföldi koncertjére Berlinbe ment. Még ugyanebben az évben visszajön hozzánk, ahol akkor filharmónikusainkat a nagy dirigens, Richter János, vezényelte. Egy ilyen hangversenyen Beethoven G-dur versenyművének átgondolt, stílusos előadásával nagy sikert arat s Richter annyira értékeli és megszereti, hogy a következő év elején elviszi Bécsbe, azután pedig Londonba, ahol Richter saját zenekarával évente több hangversenyt tartott. Az 1899/900-as szezonban Angliában két hónap alatt harminckét hangversenyt ad Dohnányi, nyolcat közülük -47- Londonban. Ugyanekkor Skót- és Irországban is hangversenyezett. Ugyancsak ebben az évben Amerika nagyobb városaiban tizenöt hangversenyt tartott. A következő évben is Amerikában marad. Erre az időre esik ragyogó szépségű E-moll zongorakoncertjének megírása, mellyel megnyerte a bécsi Bösendorfer-díjat. Nálunk szintén a Richter vezénylete alatt mutatták be. Egy évre rá megírja D-moll szimfóniáját, melyet Richter Manchesterben dirigált először. Bejárta ezután Norvégiát, Skandináviát, játszik Pétervárott, Párisban s Olaszországban is. Sikerei folytán neve úgy nőtt, hogy 1905-ben a berlini zenefőiskolára hívják meg tanárnak. Mint zenepedagógushoz a világ minden tájáról sereglenek hozzá tanítványok. De azért évente végigjárja körútjait és dolgozik szorgalmasan. Még a színpad számára is ir egy pantomimet, a Pierette fátyolát, melyet 1910-ben Drezdában mutatnak be sikerrel s ugyanebben az évben nálunk is. Ez a munkája is nemes és előkelő s ahol jó előadásban tudták színrehozni, nagy sikert aratott. Két év előtt is felelevenítette Operaházunk jó előadásban, azóta azonban sajnálattal nélkülözzük.

Dohnányi 1916 óta Zeneakadémiánk zongora tanszakának tanára. Nekünk él teljesen s -48- zenei világunknak halk vezető szelleme. Közönségünk annyira megszerette, tiszteli és megbecsüli őt, hogy el sem birnók képzelni nemes művészete nélkül hangversenyszezonunkat. Zeneakadémiai tanári működése nem nagy eredményű, nincs szerencséje tanítványaival s személyi tekintetek is gátolják pedagógiai kvalitásainak kifejtésében. Lényegesebbnek is tartjuk azt a működését, amelyet mint vezető mester tölt be. Az 1917/18-as szezonban is harmincnégyszer lépett föl, 1916-ban és azelőtt is csaknem minden héten. Hangversenyeire alig lehet jegyet kapni s közönsége a legválogatottabb zeneközönség. Művészi nyughatatlansága a folytonos munkában nyilvánul. Állandóan kottavonalak környezetében él. Alig lehet hozzá betoppanni, hogy előtte valami partitura ne volna. Csak ilyen szorgalom eredménye lehet kiadott műveinek itt felsorolt pontos jegyzéke:

op. 1. Zongorakvintett, op. 2. Négy zongoradarab, op. 3. Valcerek négykézre, op. 4. Variációk, op. 5. E-moll zongora-koncert, op. 6. Passacaglia, op. 7. A-dur vonósnégyes, op. 8. Gordonka szonáta, op. 9. D-moll szimfónia, op. 10. Vonóstrió-szerenád, op. 11. Rapszódiák zongorára, op. 12. Gordonka-koncert, op. 13. Winterreigen, op. 14. Dalok (hat dal), op. 15. -49- Des-dur vonósnégyes, op. 16. Dalok (hat dal), op. 17. Humoreszkek (öt zongoradarab), op. 18. Pierette fátyola, op. 19. Fis-moll suite zenekarra, op. 20. Simona néni (Debreczenben adták elő nálunk először nagy sikerrel 1918 április 2-án), op. 21. Hegedű-szonáta, op. 22. Két dal zenekarral (bariton), op. 23. Három zongoradarab, op. 24. Suite régi stilben, op. 25. Variációk, op. 26. Zongorakvintett, op. 27. Hegedűverseny (kézirat), op. 28. Hat koncertetüd, op. 29. Változatok magyar népdal fölött (kézirat). E kották mellé gondoljuk el, hogy Dohnányi alig negyvenéves s közel kilencszáz hangversenyen játszott már. Hangyaszorgalmu, komoly munkásság. Ezenfelül van egy operája is. «A vajda tornya», melynek első előadását nem szabad külföldre ereszteni. Emlékszünk rá, hogy e körül az opera körül a zeneszerző és Operaházunk között nézeteltérés merült fel. Ilyen nagy mesterrel szemben semmiféle nézeteltérés sem lehet áthidalhatatlanul komoly.

Dohnányi középtermetű, szimpatikus megjelenésű, fakó arcu, szelid nézésű, szőkés férfi. Művelt és kellemes modorú s zárkózottságra hajlamos. A talentum szerénysége és ereje érződik egyéniségéből. Dolgait, terveit, életét nem szereti mutatni, beszélni. Lelkét igyekszik -50- elburkolni, ami legsajátosabb tulajdonsága, merthiszen ez esetleg mindenkinek sikerülhet, csak a zeneművésznek nem. Talán ilyen rokonlelkűség miatt szereti annyira Brahmsot, aki rá, mint zeneszerzőre, nagy hatással volt. Védi körömszakadtáig ezt a Hamburgból Ausztriába került nagytudású és hidegvérű németet s azt mondja róla, hogy azért nem értékelik eléggé, mert lelkének leplezésében mintegy önmaga áll saját magának útjába. A nagyok közül Beethovent, Mozartot, Schumannt és Schubertet szereti leginkább.

A zárkózott lelkű Dohnányiról nem tudom megállapítani, hogy a zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e nagyobbra önmagában. Mi s a külföld is inkább mint zongoraművészt értékeljük. Egyéniségének főjellemzője: a finomság, ízlés, gondosság és érzékeny lélek . Ezek a kiválóságok minden sor kottájában megtalálhatók, invenciója azonban nem áll arányban ezekkel a magasrendű kvalitásokkal. Szerzeményei általában valami nemes szürkeségbe burkolóznak, mindig előkelőek, de hiányzik belőlük a lélek tobzódása, az érzések, érzelmek és hangulatok pregnáns hatalma, melyek nélkül pedig a legszebb elgondolásnak sincs örök ereje. Zenekari technikája elsőrangú. Egy gyermekdal témájára írott változataival megmutatta, -51- hogy zenekari kidolgozásban Strauss Richárd magaslatán áll.

Sokkal nagyobb azonban mint zongoraművész. Itt gazdag lelkét egészen megmutatja. Ma legízlésesebb és legkomolyabb zongoraművésze a világnak s ha azt mondjuk, hogy a legnagyobb Beethoven-játszó , gigászi nagyságát megmértük. D’Albert, a régi, nagy Beethoven-interpretátor, már idegesen, pongyolán darálja le Beethovent. Dohnányi pedig áhitattal és kegyelettel. Varázslatos keze van a billentyűkön. A koncertteremben előkelő, ragyogó hölgyek és unott urak zsufolt tömegében, ez álmodozóan hullámzó elegáncia illatos fényében egyszer csak megjelenik Beethoven. Tényleg Beethoven ez, az erőteljes, súlyos és fájdalmasan mindenható… Dohnányi az As-dur szontát játssza… Lágy érzelemfuvallatot, majd ijesztő mozgalmasságot érzünk, valami lüktető lendület, öröm, vágyódás, aggodalom, panasz és elragadtatás szól hozzánk, mintha bensőnk legmélyéből törne elő… hangzik az Apassionata…

De nemcsak a legnagyobb mester kerül így ki ujjai alól, hanem minden szerző. Eszményi tökéletességben. Izlése és komoly gondossága alapján neki kellene megszabnia az egész világ zongorázói számára a különféle stilusokat. -52- Zongoratechnikája természetesen mindenben tökéletes, de külön ki kell emelni pianóit, amelyeknél életesebbeket, melegebbeket, színesebbeket s olvadóbbakat ma senki sem tud kihozni a billentyűkből. Lelke feminin természetében gyökerezik ez a zenei beszéd.

Örömmel ismételjük, hogy Dohnányi a mai magyar zenevilágnak kincse. Nem ősmagyar lélek, de mégis faji muzsikus. A magyarság ősproblémái, vágyódásai, keserűségei nem bántják őt. Ugy sejtem, se Mikes Kelement, se Adyt nem szereti, de művészetének oszlopai magyar anyagból valók. Ha Pozsony helyett véletlenül Debreczenben születik, a magyar zene és opera problémája talán megoldott volna. -53-

Hős, mert sikertelenségeit tűrően viselte. Borus, mint minden «fajából kinőtt magyar.» Büszke-szertelen, mert művészeti hitvallását dogmává növeszti. Kegyetlen, mert meg nem alkuvó s – ha kell – elvérzik egy gondolaton: az igazi magyar művészi zene megteremtésén s naggyá növesztésén. Egy úton haladás ez az Adyéval, de míg a költészetben Ady előtt állanak mértföldjelzők, Bartók a magyar zenében önmagának őse. Géniuszuk egyvágású. Büszke-szertelen. Alig ismeri egymást a legnagyobb mai magyar költő és a legnagyobb zeneköltő. Egyszer, futólag találkoztak s mikor -54- a muzsikus először dalszöveghez nyult, önkéntelenül megtalálta a költőt. Amikor pedig zsenijük csaknem megcsuklott, amikor már-már elkallódtak, – egyazon forrásban találtak önmagukra: a magyar földben, a magyar népben. A legegyszerűbb tőből, a népdalból nőttek platánfává. A magyar földdel s a magyar csillagokkal tartják csak a folytonosságot és az évszázadokat csaknem elfeledték. Elődeik nem nevek, csupán az egész magyarság. Tanítójuk mindenki, de művészetük édesanyja csak egy: a föld, a nép. Ady népies ritmusokat s népi rigmusokat szokott fogai között mormolgatni s Bartók minden népdalt, minden nótát felkutat.

Nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos ember Bartók. Olyan, mint egy kún honvéd. Éles vonalú magyar fejét rendkívül okos szeme kormányozza, melynek tüze csaknem izzítja szemüvegét. Harminchét éves. Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében született. Édesanyja tanította először zongorázni, de zenei szellemet ő is, miként Beethoven, Mozart, Bach stb., atyjától örökölt, aki földmívesiskolai igazgató volt, de nyugtalan zenei ösztönök hajszoltja. Dalárdát szervezett s vezetett, -55- megtanult zongorázni, gordonkázni. A kis Bartók rendkívül szerette hangszerét s már gyermekkorában megnyilvánult benne a zeneszerzői hajlam is. Gyermekkori zenei oktatása nem mondható rendszeresnek. Nagyváradon is tanult, Pozsonyban is Erkel Ferencnek László nevű fiától, de tulajdonképpen a budapesti Zeneakadémia adta meg neki a szükséges művészeti útravalókat. A zongora tanszakon Thomán István, a zeneszerzésben Koessler János volt tanára. Szorgalmas volt, de inkább a zongorában, amelynek ma is egyik legnagyobb művésze, a zeneszerzésben csak az utolsó akadémiai évben tűnt fel balkézre írott zongoratanulmányával, zenekarra szerzett Scherzojával s a Kossuth-szimfóniával. Ez első nagyarányú alkotása. Kár, hogy ma is kézirat. A filharmónikusok 1904 januárban adták elő sikerrel s értékét mutatja az is, hogy Richter János fogadta el először előadásra az ismeretlen fiatal magyar zeneszerző művét Manchesterben. 1905-ben Párisba ment Bartók, de néhány havi ottani tartózkodása csak csalódás volt. A Rubinstein-díjra való zongoraművészi pályázatban Backhaus vitte el előle a pálmát, a zeneszerzési díjat pedig ki sem adták, pedig gyönyörű zongoraötösével s zongorára és zenekarra írott rapszódiájával pályázott rá. Hazajövet -56- Bécsben megmutatta első szvitjét Löwe Ferdinánd karmesternek, aki 1905-ben be is mutatta ezt a merész kompoziciót. Játszották három év mulva három tételét filharmónikusaink is, majd pedig a Zeneakadémia felavató ünnepélyén teljességében az Akadémiai Zenekar. Uj, vad, lüktető, soha nem hallott magyar hangszínek és ritmusok száguldó tobzódása ez a munka. Olyan döbbenetes költemény, mint az Ady «Góg és Magóg fia vagyok én» kezdetű sorai. A magyar zene ökle Bizánc kapuján.

Véletlenül Gömör vármegye egyik falujába sodródik ezután Bartók, ahol egy székely cselédnek egyszerű dalolására lesz figyelmes. Lejegyzi a dalokat, más népi melódiákat is felvázol s érdeklődése teljes erejével a népi zene hamisítatlansága felé fordul. Ettől az időtől kezdve bejárja az országot, a magyar népművészetnek gyönyörű melódiáit, a névtelen költők rigmusait Kodály Zoltán, zeneszerző, zeneakadémiai tanárral egyetemben összegyűjti s a Néprajzi Múzeumban ezerszám vannak felhalmozva grammofon-lemezeken a magyar, román és tót népdalok. A román dalok egy részét a bukaresti tudományos akadémia kiadta, a mieink még mindig csak anyag, nem kamatozó arany-anyag.

Zeneszerzői működésében jelentős a második -57- szvit, melyet 1909-ben mutattak be filharmónikusaink. «Két portré» című zenekari műve (Az ideális, A torz) s első vonósnégyese is értékes. «Két kép» című zenekari szerzeményét 1913-ban s 1918-ban hallottuk. Irt egy operát, melyet «A kékszakállú herceg vára» címen 1918 tavaszán mutatott be az Operaház s egy táncjátékot, «A fából faragott királyfi»-t, melyben tavaly óta gyönyörködhetik közönségünk. Zongoradarabjai a «Bagatellek» cím alatt összefoglalt tizennégy kisebb tanulmány-féle, a 8 és 9 opusszámmal megjelent szerzemények s «A gyermekeknek» című magyarországi népi gyermekdalgyűjtemény. 1908 óta zenakadémiánk zongora-főtanszakának tanára s jelentős pedagógiai működését is nagyrabecsüli mindenki. A tanításon kívül Bach és Beethoven műveinek tanulmányi kiadásaival végzett értékes munkát.

Külön említem művei közül a második vonósnégyest, melyet 1918 elején hallottunk. Túlhajtottan Bartók szellemű mű. Csupán burzsoápukkasztásnak tarthatom ezt a «házizenét», mert bizonyos, hogy amennyire nem tűri a kamarazenejátszás az egyénieskedést, éppen annyira kivetkőzteti azt szelleméből a féktelenség. Bartók bizonyos fokig úgynevezetten neo-impresszionista s kolorista is. Ezer -58- hangszer állhat rendelkezésére zenekarban, de a vonósnégyes négy hangszerét megöli ez a dolgozási módszer.

A serdülő Bartók Bélára először Brahms volt hatással, akinek műveit már mint pozsonyi gimnázista alaposan tanulmányozta. Wagner korábbi operáit ugyan már Pozsonyban hallotta, de a tetralógiát, Tristán-t, továbbá Liszt-nek merészebb műveit csak Budapesten ismeri meg. Ezzel egyidejűleg azonban mint zeneszerző holtpontra jut: nem látja világosan az eddigi zenéből valami új zene felé vezető utakat. Ekkor bevetődik a filharmónikusoknak arra a nevezetes hangversenyére, melyen Strauss Richárdnak «Also sprach Zarathustra» című szimfóniai költeményét játszották. A terem közönségének fele bosszankodva s undorodva kimegy, Burián Károly, akkor nálunk szerződött tenorista, mellőlem zsebkendőjét szájára tartva, hahotázva távozik, Bartók pedig a legnagyobb lelki élménnyel gazdagodva veti rá magát Straussnak többi partiturájára. Meghozatja őket, áttanulja, megismeri aztán Debussyt is s ezen hatások eredőjeként kísérli meg az új magyar zenei stílus megteremtését. Dacára a hatásoknak, dolgozási módszerében is újszerű és egyéni maradt. Ha ebben hasonlíthat valakihez, akkor az az orosz Stravinszky. Bartók -59- egész stilusa a népdal művészi továbbfejlesztése, modern, szimfónikus formákba való öntése, nemzetközi nyelven való feldolgozása. Nem az ismert és meglevő népdalokat dolgozza fel, hanem a népdaloknak szellemében, hangulatában építi fel zenei kottavárait. Ritmusban, dinamikában minden szerzeménye egy különös idegrendszer titkait árulja el. Stilusa csakis az övé: Bartók-stilus. Harmóniáiban bámulatos változatosságú kifejezési lehetőségek vannak s minden hangulata faji, magyar. Bizonyára nem is törekszik erre, hanem – ilyen. Tudattalanul ilyen. És ez az igazi. Ő nem magyaros, mint Liszt, Mosonyi, Rózsavölgyi Márk, Erkel, Egressy Béni, Mihalovich, Zichy Géza, Hubay, Rékai stb. – hanem magyar. Gondolkozásában, műveinek logikai felépítésében, hangulataiban és melódikájában magyar. Szarkasztikus, groteszk, keserű, humoros, szertelenkedő, erőszakos s ritkán ellágyuló, ami mind magyaros vonás. Egyszerűségre nem törekszik, de mindig művészi. Irt már olyan kottacsoportokat, amelyeknél szebbet soha senki sem hallott. (Operájának C-dur akkordja és a könnyek taváról szóló része.)

Ezeknek dacára Bartók operája, a «Kékszakállu herceg vára», nem ért el értékének megfelelő sikert. Még sajtósikere sem volt, -60- a harmadik előadáson pedig már alig tapsoltak. Mégis zenei kincsünk ez az opera. Szövege, melyet Balázs Béla írt, sem olyan gyönge, mint ahogy általánosságban tartják. Hiszen ha egyéb érdeme nem volna, mint az, hogy kihozta Bartókból ezt a gyönyörű partiturát, – megfelelt céljának. Pedig ez a szöveg irodalmilag is helytálló. Az igaz, hogy az egész opusz nem műfaj szerinti opera. Nincs benne történés. Inkább egy szimfóniai költemény szinpadon látható programmja . Csakis így szabad felfogni. Szimbólikus elbeszélés, melyben lélektani és drámai problémák a zenében élik ki magukat. Szikrázó drámaiságtól telített ez a zene, csaknem robban, olyan feszült. Hét impresszionista kép zenei összekapcsolása az egész, melyekben Bartók csodálatos gazdag képzelőerejének minden színe felragyog. Deklamálása is újszerű és feltűnően magyar. A természetes, jól hangsúlyozott magyar énekbeszéd gyönyörűen olvad a zenekar merész harmóniáiba. Egyöntetű, kerek költői munka s ezt az operát a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatán a bírálóbizottság (Mihalovich Ödön, Hubay Jenő, Szabados Béla, Herzfeld Viktor, Buttykay Ákos, Diósi Béla, Kerner István) hír szerint «előadhatatlannak és énekelhetetlennek» bélyegezte. -61- Oh! Oh!… A frissen kegyelmessé lett zeneúr pedig úgy nyilatkozott egy ujságunkban, hogy nem ért egyet az új magyar zenei törekvésekkel, sőt elítéli a Bartókék irányát és céljait. Csak véletlen szerencse, hogy ilyen csodás magyar fa nőhet a Mihalovich kertészkedése alatt, mint Bartók Béla.

Ne törődjék velük, úgy hiszem, nem is sokba veszi őket, menjen a maga útján, a magyar zene által nyesett és vágott égbenyuló ösvényén. -62-

Legszebben és legokosabban beszél vagy ír ma magyarul a zenéről. Finom tollával, szavainak ritmusával, stílusbeli kiválóságainak erejével csillogóan elröppenő melódiák, fantasztikus hangszínek s ragyogó akkordok fenséges világába képes emelni bennünket. Nagy íróművész, képzett tudós, gondos és fáradhatatlan búvárkodó, érzékenylelkű pszihológus, modern esztéta s főként művelt ember. A legműveltebbek közül való ebben az országban. Szerény ujságíróból lett zeneakadémiai tanár, egyetemi magántanár s most kapta az egyetemi rendkívüli tanári címet. A zenének nálunk nemcsak hivatalos, hanem leghivatottabb tudója. Végre egy ember, aki oda jutott, ahová való. Végre egy tisztán ujságírói karrier, amely nálunk kifejlődhetett és megnőhetett.

Elég gyorsan futotta be Molnár ezt a szép pályát. Most alig negyvenöt éves s már egy -63- rakás szellemi kincset kaptunk tőle. Amennyit pedig talentumától és szorgalmától bizvást várhatunk, be fogja tölteni a magyar zenei élet kincstárának sok-sok üresen álló ládáját.

Középiskoláit Budapesten végezte a kath. főgimnáziumban. Már gimnazista korában kezdett zenei dolgozatokkal foglalkozni, magára terelve Vadnay Károlynak figyelmét, aki a Fővárosi Lapoknál nagy teret adott a fiatal zenekritikusnak. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte, de előbb a budapesti egyetemen a bölcsészetet és az államtudományokat hallgatta s államdoktori oklevelet szerzett. Formás, üde és előkelő stílusú kritikái iránt Gyulai Pál is igen gyakran érdeklődött, akivel Vadnay útján ismerkedett meg. Gyulai felkarolta, elvitte őt Eötvös Lorándhoz s a zárkózott Eötvös maga mutatta be az akadémia harmadik osztályában a Molnár Géza első nagy értekezését «A magyar hangsor akusztikai világításban» címen. Ez az első nagy és komoly dolgozat előkelően kiemelte nevét. A napisajtóbeli munkálkodást azonban nem hagyja el, sőt ettől kezdve növekedik kritikusi tollának ereje. A Fővárosi Lapok-tól a Pester Lloyd-hoz került, onnan a Mikszáth Országos Hirlap-jához s azután a Hét-ben kereshetjük érdeklődve zenéről írott sorait. Az ujságíró zenekritikust -64- gyorsiramú foglalkozásából kifolyólag nem szokás nálunk mostanság nagyratartani. A napisajtónál nincs idő a nyugodt s mély meggondolásokra. Rendkívüli kritikus elme alig lehet jó ujságíró, a percre beszolgáltatandó munka tompíthatja vagy elferdítheti kritikusi tollát. Molnár Géza azonban elsőrendű ujságíró és a legkomolyabb kritikus volt mint napisajtó munkás is. Gyors, fegyelmezett elméje, ragyogó stílusa és tudása tették őt erre képessé. Sőt éppen a napisajtó heve izzította nyugtalankodó agyát. Ha megállapításait nyomtatásban elmondta s ötleteit szellemes szavával kiszórta, – megnyugodott: másnapig. Ezek a lüktető munkában fogant írásai is kerekek, erősek s aktualitásuk dacára valamelyes vonatkozásban mindíg értékesek maradnak. Ő volt utolsó olyan zenekritikusunk, akinek véleményét várták, lesték, keresték. Utána még Csáth Géza kevésbbé hozzáértő, de kitünő írói tolla számíthatott némi komolyabb zenekritikusi értékre. Jó tizenöt év óta azonban ilyen nevek nincsenek. Sivárság, esetleges szürke hozzáértés, jóhiszemű tájékozatlanság, vagy rosszhiszemű zagyvaság a napisajtónkbeli zenetudósítás és zenekritika. Ugy hiszem, ebben elsősorban a szerkesztők a hibásak. Alig helyez súlyt némelyik erre az elcsenevészesedett -65- sajtóvirágra. Fölöslegesen helyetfoglaló kényszerűségnek tartják a zenéről írott sorokat s inkább reklám és üzletszerű bevételi forrásnak. Molnár szerencsés volt szerkesztőivel, mert Vadnay, Falk Miksa, Mikszáth és Kiss József ebben másként gondolkoztak.

Hogy milyen kitünő sajtóbeli működést fejtett ki Molnár Géza, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy akadt miniszter ebben az országban, aki egyszerű ujságíróból zeneakadémiai tanárrá merte őt kinevezni. Tizennyolcadik éve tanár a Zeneakadémián. A Káldy Gyula helyére jött, aki akkoriban a magyar zene sajátságairól féléves kurzusokat tartott. Molnár a magyar zene elméletének tanárául jött az akadémiára, csakhamar előadásokat hirdet a magyar zene történetéből is s átveszi az általános zenetörténet, majd pedig a zeneesztétika tanszékét. Láthatjuk e nagyarányú működésből, hogy ami nem szorosan a kottafejekkel összefüggő zenetudomány, hanem azok szellemének, lényegének tudománya, – az mind a Molnár Géza kezében van. Főként az ő érdeme, hogy ha nem is nagytehetségű, de intelligens muzsikusok kerülnek ki a Zeneakadémiáról. Igen szükséges művészeti iskolában egy ilyen általánosan művelt vezető elme, mert a dolgukat kitünően értő, de egyoldalú -66- művésztanárok gondolkozásbeli túlkapásait enyhíteni tudja s a művészetet össze tudja kapcsolni a tanítvány lelkében az élettel. A művészet dologbeli készségét az egyes szaktanárok adják meg a növendéknek, de magasabb, messzebb, ragyogóbb régióit Molnár Géza mutatja meg nekik. Különösen a túlzottan egyoldalú muzsikusvilágban fontos ez. Talán nem is szükséges külön kiemelni, annyira általánosan ismert, hogy Molnárt mindenrendű tanítványa tisztelve szereti. Előadásaira örömmel mennek s okos, fölényesen nagytudású, közvetlen beszédével minden hallgatójára hatással van. Gyönyörű előadásán nemcsak itt, hanem az egyetem óriás termei is zsúfoltan teltek. Éveken keresztül a legérdekesebben különös közönség lesi a zenéről beszélő lüktető, hullámos, színes szavait.

Zeneakadémiai működésének érdemeiből még egyet kell leszögeznünk: a magyarságát. Ez a különben szép intézményünk csaknem bitorolta címében a magyar jelzőt. Húszonöt évvel ezelőtt alig tudott ott valaki magyarul. Idegen volt falai között a magyar beszéd. A tanárok németül adhattak elő. Senki sem törődött ott a magyar szóval, de a magyar zenével is alig. Molnárnak legnagyobb érdeme van ennek a szégyennek megváltoztatásában. A tananyag -67- műkifejezéseit, ahol lehetett, magyarral pótolta, a lehetetlen énekszövegeket többször sajátmaga újrafordította, magyar szellemet vitt be a szép márványpalotának minden zugába s főként elévülhetetlen érdemet szerzett a magyar zene elméletének és történetének első, kimerítő, tudományos, komoly tanításával.

Dr. Molnár Géza nevét három főműve mindig tisztelten és elismerten fogja megtartani a magyar zenevilágban. Az első 1902-ben az Athenæum kézikönyvtárában jelent meg «Bevezető a zenetudományba» címen. A legjobb és legvilágosabb magyar zeneelméleti könyv. Szerény és igen okos pirosfedelű kötetecske. A zeneelméletnek minden része felől tájékoztat. Megtudjuk belőle, mily szövevényes úton jön létre a zenei termék, mily szigorú és elmés törvényszerűség lappang az egyszerű dalocska mögött is és mily matematikailag szabatos elvekre vezethetők vissza az esztétikai hatások. Legnevezetesebb, mondhatjuk korszakos munkája «A magyar zene elmélete», mely zenénknek első tudományos és modern alapon felépített rendszeres elmélete. Hatalmas, tudós mű. A magyar zenei életben piramis. 1903-ban jelent meg. A sajtó osztatlan elismeréssel fogadta s olyan tollak is megszólaltak mellette, amelyek zenéről évtizedeken keresztül hallgattak, -68- például: Erkel Gyula, Szabados Béla s Tóth Béla, aki egyik ragyogó esti levelében leborul a könyv értékessége előtt. A harmadik nagy mű a kétkötetes «Általános zenetörténet», két év előtt jelent meg. A sajtó bizonyára a világháború zűrzavarai miatt nem vette még észre. Ez is ragyogóan megírott, tudós regény. Felfogásban, csoportosításban, megállapításaiban újszerű, de nagyon meggondolt. A magyarul megjelent zenetörténetek természetesen eltörpülnek mellette, de a külföld köteteihez mérten is tartom ezt a könyvet olyannak, hogy bármely nyelven való megjelenése dicsőséget hozna a magyar zenekulturára.

Kisebb arányú művei (A magyar föld zenéje, A faji zene elmélete, A disszonanciák határa, Magyar táncok a XVI. századból, Összhangzattan a történeti kutatás szempontjából, ez még nem jelent meg) is gyöngyszemek. Mi ezek közül alig vettük észre egyiket is, de német és francia legelőkelőbb szakírók magasztalva közölgették. Láttam a levelét szegény Ecorchevillenek (1915-ben elesett), amelyben áradozva köszönti Molnár Gézának egy ilyen kisebb dolgozatát, kiemelve azt, hogy ilyen «alapos, szellemes és okos» tanulmány ritkán járt a kezében s boldog volna, ha revüjét megtisztelné. Ez az Ecorcheville -69- pedig – amint tudjuk – a franciák legelső zeneesztétikusa volt mostanság Romain Rollandon kívül.

Ha az a néhány, zenéről rég irkált magyar toll látná, hogy milyen nemes virággá vált dr. Molnár Géza kezében a magyar zenéről s a zenéről magyarul beszélő toll, – mindenik nagy utódjául tisztelné ezt a kezet. -70-

A magyar filharmónikusok ötven éves jubileumára 1903-ban iródtak ezek a sorok s milyen aktuális színűekké váltak a ma borzalmaiban. Ha csak «egy zászlónk volna, a dicső művészet», mennyi jajtól kimélődött volna meg a világ. Világbomlás előtt komoly könyvek azt irták, hogy minden nemzet általános műveltségének fokát minden időben a legtalálóbban jellemzi az a viszony, amely a tudomány és zeneművészet művelése között fönáll. Ma? gondoljunk a franciákra, olaszokra stb. Általános megállapításokat tehát még a művészetek terén sem kockáztathatunk meg, de sietve és -71- gondolkodás nélkül menekülünk ide, lelkünknek egyetlen megmaradt mentsvárába. Ilyen kényszereknél fogva szabad tehát megállanunk egy művész jubileumi dátumánál is. Kis esemény a világ mostani nagy dolgaihoz, de nekünk érték.

Zeneművészetünk alig egy jó fél évszázadra tekinthet vissza s ha zenénk és zenei viszonyaink e rövid idő alatt számottevő jelentőségekre tettek szert, úgy ez csak a művészet azon fáradhatatlan bajnokainak köszönhető, kik a kitűzött célt sohasem tévesztve szem elől, önfeláldozással egyengették a rögös talajt. Három ilyen emberünk volt: Erkel Ferenc, a magyar opera és a «Budapesti Filharmóniai Társaság» megalapítója; Erkel Sándor, e társaságnak 25 éven keresztül hírneves karmestere és most Kerner István, a társaság elnöke és karnagya.

1852-ben megalakult «Hangászegyesületi zenedé»-ből jött létre tulajdonképen egy évvel később a mai «Filharmóniai Társaság». Ez a derék zenészegyesület a zeneművészetet s kiváltképen a magyar zeneművészetet volt és van hivatva a maga teljességében művelni, értelmezni és terjeszteni. Elképzelhető, hogy olyan nehéz politikai és társadalmi viszonyok között, mint amilyenek erre az időre esnek, -72- mennyi küzdéssel, fáradsággal és munkával lehetett elültetni, fölnevelni és kivirágoztatni a magyar zeneművészetnek ezt a legszebb fáját. A nagy érdem mindenesetre Erkel Ferencé. De az is szerencsénk, hogy a nagy karmesternek méltó magyar utódja akadt Erkel Sándorban és Kerner Istvánban, az Erkel Sándor egyetlen famulusában, tanítványában és hagyományosában.

A Filharmóniai Társaság 50 éves történetét négy főkorszakra oszthatjuk: 1. Az 1853-tól 1867-ig terjedő korszakra, mely magában foglalja a filharmóniai hangversenyek alakítását, a «Bizottság» működését, küzdelmeit; 2. az 1867-től 1875-ig terjedő időszakra, mely a filharmóniai társulat alapítását, rövid működése utáni szünetelését foglalja magában; 3. az 1875-től 1903-ig terjedő időszakra, mely a feléledés, fejlődés, a virágzás és az 50 éves jubileum kora s végül 4. a legújabb időszakra, 1903-tól 1918-ig. Ez alatt a 65 esztendő alatt a hangversenyeket mint állandó magyar karmesterek hárman vezényelték: 1853-tól Erkel Ferenc, 1875-től kezdve Erkel Sándor és 1900-tól kezdve Kerner István. E három állandó karmester mellett vendégként kitünő, világhírű karmesterek is vezényelték a derék társulat koncertjeit, különösen azokban az -73- időszakokban, amikor az állandó karnagyokat betegség gátolta a működésben. Ezek közül nevezetesebbek voltak: Goldmark Károly, Wagner Siegfrid, Colonne Ede, dr. Richter János, Strauss Richárd, dr. Muck Károly és Mahler Gusztáv. Külön megemlítjük, hogy a világhíres Richter János az 1894–95-iki szezonban hat hangversenyt, mint szerződtetett karnagy vezényelt.

A társaság második nagy karmestere, Erkel Sándor, 1900 január 10-én és február 7-én vezényelt utoljára hangversenyt. De mindkét hangversenyt csak félig dirigálta, mert betegsége miatt már nem birta a további munkát s a hangversenyek második felének vezénylését derék tanítványára, Kerner Istvánra bizta. Ezekből a hangversenyekből meggyőződött a mester, hogy a vezénylőpálcát már többé nem bíró kezéből Kerner István, mint méltó utód veszi át s az 1900. évi március 12-iki hangversenyt egészen Kerner Istvánra, az Operaház akkori fiatal, jeles képzettségű karnagyára bizta.

Kerner István 1867-ben született Máriakéménden (Baranya vármegye). Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében és az Országos Zeneakadémiában végezte. 1885-ben az Operaház zenekarában brácsás lett, majd karigazgató, -74- balett-, operai karmester, végül karnagy s tavaly óta főzeneigazgató.

Kerner István, mint a magyar zenei élet legelső művésztársaságának vezetője, a beléje helyezett bizalomnak nemcsak teljes mértékben megfelelt, hanem fáradhatatlan működésével beigazolta, hogy az ő vezetése alatt az ország zenei életében a filharmóniai társulat mindig elsőrangú tényező lesz. Különös gondot fordított arra, hogy a klasszikusok s a legjelesebb külföldi zeneszerzők művei mellett kellő figyelembe részesítsék a magyar zeneszerzőket. Ha sokszor eredménytelen volt is ilyen irányu kardoskodása, nem az ő jóindulatán mulott a magyar szerző mellőztetése. A magyar zeneszerzők régi gárdája mellé egy újabb csapatot gyűjtött, akik majd hivatva lesznek művészi zenénk fejlődését biztosítani és továbbfejleszteni. Kerner érdemeiből nem felejtjük el, hogy az érdemes karmester gyöngédséggel és megértéssel fordult a magyar munkásság felé is. Az ő kreációja a filharmóniai társaság «népszerű» hangversenyei, amiket a magyar munkásság számára rendszeresített, hogy a zeneművészet nagy alkotásait megismertesse azokkal a rétegekkel is, akiket egyrészt a rendes hangversenyek magas helyára, másrészt zenei életünk vezetőinek -75- közömbössége elzárt a zeneművészet élvezetétől. Kerner meleg lélekkel utat nyított a munkásságnak, hogy a zeneművészet örömeit ők is megismerjék.

Kerner István, a külföldi mértéket is figyelembevéve, egyike ma a legjelesebb Mozart-Beethoven- és Wagner-dirigenseknek . De a moderneket is megérti és szeretettel karolja föl. Tisztult, nemes, egyszerű fölfogásában a nagy klasszikusok eredeti szavukat visszakapják. Vezénylőpálcája nem a részletekre fekteti a fősúlyt, hanem mindig nagyvonaluságra, egyöntetűségre és az egész mű szellemének lehetőleg teljes visszaadására törekszik. Nem divatos karmester, hanem megállapodott művésze a zenekarnak. Nem finomkodó, hanem finom, nem rendkívüliségekre utazik, hanem valódi ízét, színét, húsát és vérét adja vissza a partiturának. Karmesteri működésbeli külsőségei nyugodtak és nem hatásvadászók. Energikus szemét és kezét folyton érzi a zenekar, amely úgy szereti őt, mint egy útmutató testvért. Rendkívüli karmesteri értékei nincsenek ugyan, de művészete egészében komoly, magasrendű és magyar szempontból különösen értékes. Ő a magyar földnek az a ritka terméke, aki művészetében harmónikus tudott maradni. Magyar művészeti -76- iskolákban nevelkedett, külföldi hírszerző munkára vagy csak vendégszereplésre is, sohasem volt vágya, – minden értékével maradt egészen magyarnak. Fogékony művészlelke a zeneművészet szociális céljait is megfelelően szolgálta és szolgálja. -77-

Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Koncz János, Kerékjártó Gyula és Pártos István . Hangversenyeink szereplő hegedűművészei. Mind fiatalok. A legidősebb huszonhat esztendős s tizenöt a legfiatalabb. Ifjúságuknak ereje nagy reményeinket válthatja valóra.

Vecsey Ferenc már világnév. Ahol csak megfordulhat művész e földtekén, ő mindenütt volt. Még Délamerikában is. Sok babér és még több pénz kisérte útjain. Huszonöt éves korára gazdag ember. Zenekulturánknak mindenesetre büszkesége, de magyarságával való fennhéjázásunk dacára is meg kell benne látnunk a fogyatékosságokat. Először is önbizalma és önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa. Gyémántkövekkel ékített plasztronban és ilyen hetykén ma nem áll mély lelkű művész dobogóra. Igaz, hogy öt perc alatt vonójának -78- hatalmával igazatadásra kényszerít mindnyájunkat, de mégis a művész szerénysége a legnagyobb előkelőség s nem a dzsentri póz. Külsőségekből mélységeket is megláthat a jó szem. Nézzük, igazolni tudjuk-e játékából megállapításunkat?

A Vecsey hegedülése eszményi tökéletességű hegedülni tudás. Nála kifogástalanabb hegedűlőmasina nincs. Ennél többet hegedűn tudni talán nem is lehet. Technikájának nagyszerűségéről könyvet lehetne írni. Ha csak erre gondolnánk, extázisos dícsérésbe kellene átcsapni, de hangversenyeinek végeztével rendszerint elillan csodálkozásunk s hideg szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, amint jöttünk. Pedig nem tisztán kápráztató virtuózitást kaptunk, érzésfuvallatok, érzelemmelegség is áradt felénk, de nem téveszt meg, mert ez mégis csak: manier. A Diderot művészeti paradoxon tanulmányának lezáratlan következtetése jut eszünkbe: hogyan tökéletesebb az előadó művész produkciója, ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja átérzés nélkül, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy ilyen és ilyen hatása legyen. Ujházi Ede felkérésre pecsenyeevés közben könnyezve sírt. Vecsey Bach «Air»-jét tökéletesen játszva, pecsenyét is ehetnék, ha volna még két keze. -79- Aki ezt nem érzi ki a Vecsey játékából (és ez a többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.

Lelkének fejletlensége azonban írásaiból, szerzeményeiből látszik inkább. A komponálás nagy önáruló. Talán egy művészet sem annyira. Pőrén áll a lélek a hangjegyek mögött. Bármilyen burkolt is legyen egy szerzőnek emberi mivolta, valódi arca az ötvonalú papíron élesen látható.

A mai hegedűművészek általában gyenge, jelentéktelen zeneszerzők. Kreisler Frigyes talán az egyetlen kivétel. A Burmester, Mischa Elman, Manen Juan, Ysaye, Rosé stb. szerzeményei színtelen semmiségek. A mai hegedűművészek nem törekednek arra, hogy olyan szépet és újat játszanak, amit kívülük senki más. A túlságosan kifelé való élésben talán nem érnek rá esetleges mondanivalóikkal törődni? vagy nincsenek is mondanivalóik? A sok gyakorlás, a hegedűirodalom dús anyagának teljes megtanulása, a versenyképességben maradás gyötrő munkája s a pénzszerzés elvonják lelküket a rendkívülien szépet akarástól. Az is lehet, hogy elsősorban exekutív természetű énjüket üresre muzsikálják rengeteg hangversenyükön. Nem tudjuk megállapítani pontosan ennek a tünetnek okait, de talán a -80- felsoroltak egyike vagy másika magyarázat lehet. A régi hegedűművészek másként cselekedtek. Önmaguk számára rendkívülieket írtak. Paganini, Lipinski, Spohr, Wieniawsky, Sarasate, Bériot, Vieuxtemps és a nagyok úgyszólván mindnyájan örökszép mesterművekkel gazdagították a hegedűirodalmat. De tulajdonképpen önmaguk koncertjei számára írták opuszaikat. Ennek a törekvésnek halavány fénye rávetődik a ma hegedűművészeire is, de mert nagy alkotó lélek évtizedek óta nincs közöttük, – a hegedűirodalom régóta semmit sem fejlődik, sőt nem áll magasabban ma, mint száz év előtt. Lehet, hogy ennek oka az is, hogy a hegedűművészet ma nem kapcsolódik bele úgy az életbe, mint régen. A rohanó modernség vágtató életkörülményei a halk, szerény hegedűnek szavát veszik. De a főok mégis csak az alkotó művészi magasság hiányában van. A nagy zeneszerzők ma alig törődnek külön a hegedű életével, a nagy hegedűsöknek pedig ma nincs nagy alkotó lelkük. Igyekeznek ébren tartani szerzeményekkel is a hegedűkultuszt, de jelentőségest nem találunk munkáikban. Hol van ma a hegedűnek a Chopinje, aki zeneszerzői lelkét, miként a bánatos lengyel a zongorán, ugyanúgy kizárólag a hegedűn sírná ki! -81-

Mindezekre a Vecsey szerzeményeinek lapozgatása közben gondoltunk. Vecsey korunknak jelentős neve, de értékét szerzeményei öregbíteni nem fogják. Pedig nagy örömünk lett volna az ellenkezőjében, annak dacára, hogy magyar szerző műveit magyar cég francia! nyelvű kiadásban adta ki. Eddig tizenegy szerzeménye és egy átirata jelent meg: egy «Caprice», aztán «Caprices» összefoglaló című sorozatból a «Le vent», «Cascade» és «La lune glisse à travers les nuages», «Chanson triste», «Conte passionné». A «Trois morceaux» összefoglaló című sorozat három darabja: «Rêve», «Humoresque» és «Menuetto», aztán «Souvenir», «Valse triste» (ezek mind zongorakísérettel) s egy szóló hegedűre írott «Preludio e Fuga.»

Jelentékenynek egyik sem mondható. Még leginkább a kissé Bach-os ízű hegedűszóló magaslik ki közülük. Van csinos, ügyes, tetszetős is közöttük s a szédületes hegedűtechnikának magasrendű példái, de általában egy nagy előadóművész önkéntelen utánérzései . Saját mondanivalója, érzése nincs, vagy nem értékes. A «Le vent», a «La lune…» s a «Cascade» erősen Paganinis, különösen az utóbbi igen emlékeztet az «Erdőzsongás» című Paganini etüdre; az elsőt pedig mennyivel szemben -82- írta meg Bériot a «Le tourbillon» című etüdben. A «Chanson triste» Hubay szerenádjának (Unter Ihrem Fenster) utánérzése, a «Menuetto» pedig Mozart A-dur hegedűversenye menuettójának hatása.

Ezek a kották nem babérosak. Némelyik érdekes, de aligha lesznek maradandók. Hiányzik belőlük valami, ami mintha a hegedüléséből is hiányzana…

Telmányi Emil fekete, szélesarcú, intelligens mozgású, erős, zömök ember. 1892-ben Aradon született, hol atyja középiskolai tanár volt, Kezdetben Unger zenetanár volt mestere, de már tizenhárom éves korában a fővárosba jött s a Zeneakadémián Hubaynál és Koesslernél végzett. Első önálló hangversenye 1911-ben volt Berlinben, mellyel a szakemberek elismerését mindjárt megnyerte. Budapesten 1913-ban játszott először a filharmonikusokkal nagy sikerrel. A háborus évek alatt is érdemes hangversenyeket adott nálunk, míg az utolsó szezonban a Bach összes szonátáinak eljátszásával legkomolyabb hegedűművészeink egyikének kell őt tartanunk. Ezeknek előtte Svédországban, Dániában, Hollandiában, Norvégiában sikerrel hangversenyezett s Berlinben -83- Zsigmondy Gáborral és Csuka Bélával egy magyar triót szervezett. Művészmultja rövid, de értékes. Kvalitásait a külföldi sajtó többször kiemelte.

Játékát főként a tisztaság, átgondoltság és komolyság jellemzi. Előadása nem elragadó, de gyönyörködtető. Öntudatosságot, de szerénységet, izlésességet, műveltséget, tanultságot, érző s még inkább gondolkodó lelket mutat. Kulturált lénye magas színvonalat biztosít számára.

Koncz János Telmányival szemben csupa szív, lélek, álmodozás. Tudása nincs akkora, mint tanulótársáé, de művészi ösztönösségében nagy kvalitás rejlik. Mindig szépen és melegen hegedül. Technikája nem bevégzett, de megfelelő.

1894-ben született Budán. Édesanyja tanította először, majd pedig Balassa Emil, a volt Joachim tanítvány. Tőle Hubayhoz került a Zeneakadémiára, ahol tizennyolc éves korában végzett. Berlinben sikerült hangversenyei voltak, de utána négy évig nem szerepelt. 1916-ban lépett fel nálunk először, mint önálló koncertművész. A mult szezonban kimagasló művészettel játszotta Strauss Richárd hangversenyén a mesterrel együtt annak egyik szonátáját. -84- Csábította is külföldre Strauss, de egyelőre nálunk marad s Zeneakadémiánk művészképzőjén a Hubay vezetése alatt oktatást vállalt.

Kerékjártó Gyula művészete sokban rokon a Konczéval, bár nem olyan nemes és intelligens. Viszont technikája készültebb. Inkább a virtuózt kell látnunk benne, mint a művészt , bár cigányos izű melegségével és nem pallérozott temperamentumával nagy hevületeket és áradó érzéseket sejtet. Sarasate játszott ilyen féktelen tüzzel, de természetesen sokkal tisztultabban.

1898-ban Budapesten született. Atyja mérnök, régi borsodi nemes család sarja. Anyja tanította először zongorázni fiát. Renkívüli zenei hajlama már négy éves korában kiütközött. Később valami kis hegedüt kerítettek számára s bámulatos találékonysággal jött rá a hegedülés titkainak is egész sorozatára. A Zeneakadémián két évig Szerémi Gusztáv, majd Hubay tanította. Nyolc éves korára mindent megtanult. Tíz éves korában a román királyi udvarban játszik, majd Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Németországban aratott diadalai következnek. A háború alatt százezreket hegedült össze jótékony célra s mert -85- nagy külföldi körutjait most meg nem valósíthatja, elvégezte a zeneszerzés elméleti tananyagát.

Sokra tartjuk ezt a túláradó fantáziáju fiatal hegedüművészt, akiről szó esvén, nem mellőzhetően megemlítjük, hogy Paganininek néhány etüdjét (Caprices 24-ből) úgy játsza, hogy azokat ragyogóbban, zseniálisabban előadni nem lehet.

Pártos István ma legfigyelemreméltóbb csodagyermekünk. Mi a Hubay csodagyermekgyártásában kvalitásos pedagogiai értékességnél egyebet látni nem birunk, mert a csodagyermeken csak csodálkozunk, pénzért csodálkozni pedig inkább a cirkuszba járunk, – de tény mégis, hogy ezekből a gyermekcsodákból nagy művészek is váltak, bizonyos fokig tehát számolni kell velük. Eddig a bizonyos fokig a most tizenöt éves Pártos István talentuma értékesebbnek mutatkozik, mint amilyen a szintén csodagyermek Vecseyé és Kerékjártóé ugyanilyen korban volt. Bensőséges komolysága teszi ezt a talentumot nemessé és késztet elismerésekre. Amint a kis bársonyruhás, hosszuhaju, túlértelmes nézésű, barnaszemű, arcra Paganinire emlékeztető fiú játszani kezd, – azon nem csupán -86- csodálkozunk. Gyönyörködünk is. Érezzük, hogy figyelemreméltóbb mondanivalója is van ennek a gyermeknek. Pedig éppen azzal az érvvel akarjuk megdönteni a csodagyermekkultusz művészeti jogosultságát, hogy egy éretlen gyermeknek nem lehet olyan mondanivalója, ami bennünket érdekelhet. Akinek pedig nincs saját mondanivalója, az nem művész. A gyermek Pártos csaknem felnőtt ember lelkét hordja, amit tizenkétéves korában tartott első önálló hangversenyén, amikor Mendelssohn s főleg Beethoven hegedűversenyét játszotta, mindenkinek elárult. Ebből a zsenge művészlélekből üstökös is lehet a hegedűművészet egén. Komolysága, intelligenciája és tudásvágya erősítik ezt. Minden iránt érdeklődik, sokat és mindent tanul. Eszes, olvasott gyermek. Egy év alatt megtanult németül és franciául s e mellett a negyedik gimnáziumot is kitünően végezte, de természetesen tovább járja a középiskolát.

Feljegyezhetjük még róla, hogy 1903-ban született Budapesten szegény családból. Özvegy édesanyja tanította először hegedülni. Öt éves korában a Fodor-féle zeneiskolába kerül, hol két évig marad, azután átmegy a Zeneakadémiára, ahol először Bloch tanítja. Egy év alatt hat osztályt ugrott. Ez után Hubay veszi át, -87- akinél egy év alatt elvégzi a művészképzőt. Járt már Norvégiában és Svédországban is.

E részletező sorok után egy idevágó általános figyelmeztetés: nagy művész csak nagy, rendkívüli ember lehet. Ez pedig lehetetlen tudás nélkül, amit négy középiskolai osztály, vagy egy kínos érettségi nem adhat meg. Rengeteget kell tanulni. Mit? Mindent! Aki csupán hegedüjének él, korszakos, nagy művész sohasem lehet. -88-

Volkmann Róbert mondta volt, hogy «a magyar zene akkor lesz csak művészileg nagy és fejlett, amikor magyar tanárok fogják tanítani.» Elértük végre ezt is. Molnár Géza az elméletben, Bartók Béla és Kodály Zoltán az exekutivában a legigazibb fajiságot képviselik a Liszt Ferenc-téri zenepalotában. Hatásukat, erejüket érzi mai zenekulturánk minden rétege, de szellemük átitatódása akkor lesz teljes eredményű, amikor Kodály működése is fejlett gyümölcsöket hozhat. Kodály a zeneszerzést tanítja. Nem a magyar zeneszerzést, mert ezt külön tanítani nem lehet, épúgy, mint nem lehet angol vagy francia zeneszerzést tanulni. Hatásaiban azonban nagy különbség, ha a zeneszerzést ízig-vérig magyar ember tanítja. Jelentősebb eredményei e téren még Kodálynak nem lehetnek, de munkájával szemben jogos minden szép várakozásunk.

Kíséreljük meg a Kodály helyét zenekulturánkban -89- megkeresni. A negyvenes években a magyaros zene terén csak az őserő, a nemzeti ösztön működött. Az irodalom sokkal előbb járt, már maga előtt látta a célt, amelyet követnie kell. Az elnyomatás évtizedében – érdekes jelenség – a magyaros zenevilág először kezd csoportosulni határozottabb, öntudatos nemzeti cél felé. A dal és a hangszeres zene gazdag anyagkészlete ebben az időben kezdett a műveltebb világnak is bemutatható zenei tisztaságot nyerni. A hatvanas évek időszakában csak annak a zenének volt becse és kelete, amely magyaros firma alatt jelent meg s miként talán ez volt a magyar közéletnek legmagasabbra csapó szalmalángja, úgy a magyaros zenének is ez az időszak volt eddig vissza nem tért eldórádója. A hetvenes években, a komoly nemzeti alkotások korszakában, a hazai zeneügyek nagyobbmérvű fellendülését is látjuk. A nyolcvanas években azonban már visszaesést találunk. Kezdik hangoztatni, hogy a zene az egész világ tulajdona, nem állhat tehát faji alapon. Mivel nálunk a zene a legkésőbben ébredt közművelődési ág s idegen szellemü oktatók, tekintélyek és befolyások alatt állott – ez nem meglepő. A kilencvenes években tobzódik ez a felfogás, míglen jön az 1900–1910-es évtized, amely nagy fordulatot hoz. -90-

Az ősi, nagy, erős magyarságnak hatalmas apostolai támadnak. Még dadogva ugyan, de az érdekesen megszólaló fiatalembereknek egész serege kiabál érvényesülésért. Gerinces talentumok fiatal erővel igyekeznek a művészetekben és irodalomban érvényesülni. Lelkükből kidobálják ősi magyarságukkal a beléjük nevelt talmi magyarságot. Érzik, hogy meghamisítottak itt mindent körülöttük: irodalmat, történelmet, művészetet, zenét. Ők a régi, a nagy, az erős magyarsághoz akarnak kapcsolódni. Igazi magyar kulturát akarnak csinálni. Ennek a fenséges mozgalomnak egyetemes erejű királya: Ady Endre, aki megtermékenyített maga körül minden földet.

Forrongó, ősi, tudós, talentumos testvére neki a zenében Kodály Zoltán. Csupán régi dalok ismeretlen szerzőivel rokon. Közben az egész magyaroskodó zeneszerzőgárdát sikerült neki elfelednie. Tudással vértezi agyát s talentumát a régi, messzi magyar idők talajából érleli. Elmegy a legalsóbb réteghez, a néphez, a dalhoz. Szorgalmasan gyűjti, tanulja, formálja azokat. Beleülteti a mai, modern zeneművészetbe s nagy kortársával, Bartók Bélával egyetemben megteremti belőlük a legmodernebb, legragyogóbb, valódi, faji, magyar zenei nyelvezetet. Az ő zenéjük nem magyaros zene. -91- Az ő zenéjük: magyar zene. A magyarok zenéje. Nem a formája s a külszíne, hanem a lelke, a húsa, a vére, a szelleme: magyar. Öncéllá lesz művészetük, nem pedig magyaros úri muzsikává, amely a cigány és a híres úri muzsikusok eredeti tehetségéből, a népből felszűrődő hagyományok kicifrázásából és a nyugati elmaradhatatlan hatásokból olvadt össze. Ez nem az Erkel Ferencék zenéje. Ez a mi zenénk, a magyar nép tölgyfaerős rétegéből nőtt orchidea. Nem ismerik, nem szeretik és nem ápolják még elegen ezt a kincsünket. Sivalkodnak még ellene, de letagadni, eltaposni nem lehet. Bartók és Kodály által zenénk az új, a valódi magyar magaslathoz érkezett el.

Krisztus arcú, finom vonású, vöröses-szőke hajú és szakállú ember Kodály. Túlságosan zárkózott. Inkább komor, elgondolkozó és szögletes modorú. 1882-ben, Kecskeméten született. Iskolába Nagyszombaton járt. Gyermekségének emlékei a szintén színmagyar Csallóközhöz, Mátyusföldhöz fűződnek. Budapesti egyetemünk bölcsészeti karát végezte s a Zeneakadémián a Koessler vezetése alatt a zeneszerzési szakot. Olyan feltűnően komoly eredménnyel, hogy 1907-ben kinevezik a Zeneakadémia tanárává. Már ekkor járja a vidéket s gyüjti szorgalmasan Bartók Bélával egyetemben a népzene -92- hamisítatlan kincseit. Ezt a munkát most is folytatják és nagy veszteség, hogy gyüjtésük még jórészt holt anyag. Számtalan értékes tapasztalattal tér meg minden ilyen útjáról a két mester s mert kritikailag is vizsgálva gyüjtenek, tudásuk és ösztönük pozitiv eredményekre vezette őket. Ezeknek egyike például, hogy 1900-ban a negyven éves emberek tisztán a népszínművek zenéjét ismerik. A Blaháné dalait dalolják, tehát jórészt magyaros csinálmányok megtévesztett szellemében élnek. Ugyanakkor a negyven éveseknek szülei még az őseredeti magyar dalokat is ismerik és szeretik, fiai pedig – tehát az 1900-ban húsz éves generáció, alig tudnak valamit a népszínházi zenekulturából. A régi-régi nóták világát szeretik. Mit igazol ez? Kodályt, aki szintén érezte, hogy csillogó hamisítvány-magyarságunk előtt ősi értékeink voltak. A mából kiszakítva magunkat, azok után kell tehát mennünk, hogy a jó utat megtaláljuk. Erkel, Mosonyi, Liszt, Zichy Géza, Hubay s számos eddigi nagynevű magyar zeneszerzőnknek különben tiszteletreméltó munkája nagyot veszít ebből a világításból nézve. Kodály-lyal és Bartók-kal a magyar zenének egy korszaka lezárult, illetőleg velük egy másik kezdődik.

Mikor nagy bálványok omlanak, forradalmároknak -93- nevezik az újítókat. Pedig Kodály nem művészeti forradalmár. Miért volna az? Teljesen újat nem hozott, csupán korrigálni akar vagy egy félszázadot a magyar zeneművészet történelmén. Modern tudással szállott le a néphez, vagy szállott ki az ősmagyarságból s a nyugati nagy zenekulturába csillogóan beillesztette a sajátos, magyar, népi zenét. Ez történelmi szemmel nézve csak természetes következmény, nem újítás. Nem rombol ő, csak a talmit akarja elpusztítani, az igaz útról elseperni.

Ahogyan aztán teszi ezt, vagyis a módszerben lehet újító, határjelző, új művészeti bálvány, mint ahogy az is. Kodály álmodozva rajongó, tudós, meggondolt, tanáros s ezért egyszerű is. Zenei formái tiszták és világosak. Szerkezetei, ritmikája, melódikája és harmónizációja természetesen adódó. Nagy vidámságokat, eszeveszett duhajságot nem ír kottapapirra, inkább borus, melancholiára hajlamos szív, mely alatt hősi erő és tűz lappang. Zenei nyelvezete tisztult, érthető s ez munkájának és jelentőségének legnagyobb értéke.

Kodály nem bő termelő. Csak akkor szólal meg, amikor érett mondanivalója van. Még a legnagyobb zseni is pongyolaságba esik, ha folyton ontja magából a kottafejeket. Kodálynak -94- minden sora gondos, választékos. Minden szerzeménye ész és szívügye s minden egyesben megtalálhatók összes jellegzetességei. Műveit általában egyéni következetesség és hangulatosság jellemzi. Dolgozási módszerét pedig: a formákban inkább a szabályosság; harmóniában modernség, az egyidejűleg való megszólaltatással érdekesen zavaros hatású akkordok, melyek különben egymásra következve, megszokottak volnának; ritmikában üdeség, merész változatosság, szakadozottság és végül pompás érzék a jól hangzás iránt. Művei ezek: Adagio hegedűrezongorakísérettel, Op. 2. Vonósnégyes, Op. 3. Zongoramuzsika (tíz zongoradarab), aztán Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey és Balázs Béla szövegekre írott dalok, szonáta gordonkára és zongorára, egy hegedűre és gordonkára írott duó, gordonkaszóló szonáta, második vonósnégyes, vonóshármas, a «Nyári est» című zenekari mű és 20–25 drb népi szövegekre írott dal. Mindezekből csak a három első jelent meg Rózsavölgyinél, a többi kézirat. Egy ilyen értékes mesternek nincs állandó kiadója. Mégha a háborús nehézségekre is gondolunk, szégyelhetjük érte magunkat. Hiszen ha nem akadályozná a fegyverzaj, rég elkapkodta volna tőlünk a külföld, amely sokkal jobban értékelte őt eddig is, mint mi. -95-

Műveiből csupán a népi szövegekre írott dalokat nem hallottuk még nyilvánosan. A többinek két szerzői est keretében tapsoltunk. Az egyik vagy nyolc év előtt volt, a másik, a jelentősebb, 1918 május 7-én. Ezt a hangversenyt a szerző szíve vére árán megérzett művészetnek szent vallomásai beírták a magyar zenetörténetbe. A vonósduett klasszikus hangon valóságos történéseket regél. Adagiója: a nyári est homályában végtelenül elömlő Alföld békéje. Nemes, színmagyar. Első vonósnégyese: a négy vonóshangszer játszókedvén épített magyar palota. Második vonósnégyese: a magyar zenének búzavirága, pipacsa, kökörcsinje és árvalányhaja egybekötve. Gordonkaszóló szonátája: magyar emlékekkel telesírt varrottas-kendő. Zongoramuzsikája: a legzongorább zongoramuzsika, melynek minden hangja a zongora eszméjének bölcsőjében ringott. Dalai: a tősgyökeres magyar beszédnek legszebb zenei fordításai. Népdalai: a magyar népkedélynek művészi echója. Gyönyörű gordonka–zongora szonátája örök magyar kincs, melynek adagiója mintha az Attila király pompázatos temetésének zenei megfestése volna.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Arcképek a zenevilágból

ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL

BEVEZETŐ SOROK.

I.
LHEVINNE JÓZSEF.

II.
KORNGOLD ERIK.

III.
BURMESTER VILMOS.

IV.
DEBUSSY.

V.
HUBERMAN.

VI.
STRAUSS RICHÁRD.

VII.
TANGO EGISTO.

VIII.
DOHNÁNYI ERNŐ.

IX.
BARTÓK BÉLA.

X.
Dr. MOLNÁR GÉZA.

XI.
KERNER ISTVÁN.

XII.
ÖT MAGYAR HEGEDŰMŰVÉSZ.

XIII.
KODÁLY ZOLTÁN.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Arcképek a zenevilágból

ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL

BEVEZETŐ SOROK.

I. LHEVINNE JÓZSEF.

II. KORNGOLD ERIK.

III. BURMESTER VILMOS.

IV. DEBUSSY.

V. HUBERMAN.

VI. STRAUSS RICHÁRD.

VII. TANGO EGISTO.

VIII. DOHNÁNYI ERNŐ.

IX. BARTÓK BÉLA.

X. Dr. MOLNÁR GÉZA.

XI. KERNER ISTVÁN.

XII. ÖT MAGYAR HEGEDŰMŰVÉSZ.

XIII. KODÁLY ZOLTÁN.