The Project Gutenberg eBook of Arcképek a zenevilágból
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Arcképek a zenevilágból

Author: Viktor Papp

Release date: April 1, 2025 [eBook #75774]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1918

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL ***


ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL

IRTA

PAPP VIKTOR

BUDAPEST, 1918

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


Lhevinne József

Korngold Erik

Burmester Vilmos

Debussy

Huberman

Strauss Richárd

Tango Egisto

Dohnányi Ernő

Bartók Béla

Dr Molnár Géza

Kerner István

Vecsey Ferencz

Telmányi Emil

Koncz János

Kerékjártó Gyula

Pártos István

Kodály Zoltán




BEVEZETŐ SOROK.

Ezeket a dolgozatokat az 1917/18-as zenei szezonban aktuálitásuk
sorrendjében írtam és csaknem mind a «Virradat»-ban jelent meg.
Ugyanebben a sorrendben következnek itt is.

Nagy szeretettel írtam valamennyit és felbuzdulva azon a nem remélt
érdeklődésen, mellyel a zenét szeretők és azzal foglalkozók szerény
írásaimat fogadták s mert azok olyan adatokat is tartalmaznak, melyeknek
néha-néha utána böngészhet valaki és végül, mert régi tapasztalat, hogy
újságban megjelent, munkámnál sokkal fontosabb és súlyosabb írások is
elfelejtődnek vagy elkallódnak, – meg szeretném azokat hasonló sorstól
menteni.

Ezekért adom dolgozataimat könyvben az olvasónak, kérve, ne bánjék velük
olyan túl szigorúan, mint én egyik-másik portrém modeljével.

Budapest, 1918. október végén.

_Papp Viktor._




I.  LHEVINNE JÓZSEF.

Legértékesebb orosz hadifoglyunk ez a nagy zongorázó. Nem katonaként
kergette körünkbe a háború. A körülmények véletlene folytán van itt s
mint orosz állampolgár, a központi hatalmak oldalán harcol a mindenkinek
szent művészet birodalmáért.

Középnagyságú, jól felépített, vastagcsontú férfiú a zongorának ez a
rendkívüli művésze és virtuóza. Mikor a háború első évében először jött
hozzánk, kövér erőtől dúzzadott, atlétatermetű, erősnyakú volt, de
Németországban most bizony lesoványodott. Pedig az a pregnáns erő, amely
egyéniségét és zongorajátékát jellemzi, nemzetközi érték, kár a
fogyatkozásáért. Feje csontos, széleshomlokú, keskenyállú, aránytalan
keleti orra még sem dominálja, mert kicsi, szürkéskék, szelídségtől a
dacig beszédes szeme a vezére ennek az arcnak. Bronzbarna, sátorosan
göndör haját mintha fésű sohasem járta volna. Keze és karja rendkívül
erős, ujjai hosszúak, csontosak és nyugodtan mondhatjuk, a
legbámulatosabb gyorsaságokra képesek ma minden emberi kéz között.
Szelid, tartózkodó modorú, komoly arcvonásai csak nagy, őszinte
melegségű tapsoknál derülnek mosolyra. Egész lénye mintha a Beethoven
«nur sich separieren» híres mondása szerinti volna. Talán ebből a
tulajdonságából ered egyéniségének zongora melletti lenyügöző hatása.
Kiváló készültségű és lelkületű mesterekből hiányzik ez a szükséges
szuggesztív erő. Lhevinne-nek hatalmában van ennek misztikus varázsa
úgyannyira, hogy némely erre alkalmas piece előadásával nemcsak
lenyügözni, de csaknem fanatizálni képes a hallgatót.

Lhevinne József most 42 éves, Moszkvában született, ahol atyja trombitás
volt a cári zenekarban. Szegények voltak, sok testvére volt. A háznál a
trombitán kívül akadt még egy hangszer: a dob. A kis Lhevinne
természetesen nem bírta fújni a trombitát, de a dobbal öt éves korában
játszadozni kezdett és rövid idő alatt egész dobolóművész lett. Élénk
ritmusérzéke és rendkívüli kézügyessége feltűnt mindenkinek s ebből a
dobolási tudományból egyik érdekes kvalitását ma is érvényesíti a
zongorán. Amint magántársaságban ezzel szerénykedve kérkedett,
egyugyanazon zongorabillentyűt olyan páratlan gyorsasággal képes
egyenletesen ütni, hogy az megszakítás nélküli egy hangnak hallszik. Ma
mindenkit fölülmúló zongoratechnikájának egy másik természeti titka az
is, hogy: balog, balkezes. Mondhatnók, hogy balkéztechnikája még
fejlettebb, mint a jobbé, ha ugyan a tökéletességben lehet fokozás.
Különösen a Mendelssohn és Weber «presto»-iban tapasztalhattuk ennek
felülmulhatatlanságát. S játszott nekem egyszer egy Skrjabin-féle
balkezes etüdöt, amely már nem is technika, egyenesen tünemény.

Első oktatója a zongorában lényegtelen zenész volt. Inkább ártott a
nagytehetségű gyermeknek, mint használt. Folyton kottából játszatta őt.
De ez nem tartott soká. 12 éves korában Szafonov, a kiváló
zongoraművész, karmester és pedagógus veszi pártfogásába s rendszeresen
tanítja. Gyönyörű a haladása. Tizennyolcéves korában megnyeri a
Rubinstein-díjat. Szerencséje azonban nincs a fiatal művésznek, nem tud
magának nevet teremteni, úgy hogy el kell mennie Tifliszbe
konzervatóriumi tanárnak, ahol két évig működött. Meg is házasodott. Nem
tud azonban nyugodni. Az igazi művészek állandó nyugtalansága őt is
hajtja. Nevet akar. Berlinbe megy. Reményei nem teljesülnek. Kénytelen
két és három márkáért adni zeneleckéket, csakhogy megélhessen. Berlini
nyomorgásai közben táviratot kap Szafonovtól, aki akkor Amerikában
szimfónikus hangversenyeket rendezett, hogy jöjjön ki. Hajóra ül, de a
tervezett koncertek vízbe estek s ő pénz nélkül áll Amerikában. Mit volt
mit tennie, elment a newyorki híres Steinway és Fia zongoragyáros
céghez, ahol kisebb hangversenyeket szoktak tartani, de a cég nem
szerződtette. Egyszer csak megbetegszik az egyik nagy hangversenyre
hirdetett zongorista s Lhevinne beugrik. Eljátssza Rubinsteinnak Es-dur
zongoraversenyét és pedig olyan hatással, hogy másnap reggel lakásának
szerény ajtaja előtt egymást lökdösték az amerikai hangversenyrendezők.
Ez volt életének fordulója. Harmincéves koráig semmi sikere sem volt s
most egyszerre megindul a név, pénz s dicsőség útján. Nagy nyomorúságok
halmaza közepette is van mindíg a művész életében egy szerencsés alkalom
vagy helyzet, melyet ha megragadni sikerült, – boldogulhat.

Tizenkét év alatt érte el mai nagy hírét. Aránylag rövid idő, de az
eredménynek komoly, rendkívüli alapja van. _Ma ő a zongorának_, –
amellett, hogy művész is, – _legnagyobb virtuóza_. A Thalberg, Liszt,
Chopin Taussig, Raff s közvetlenül Rubinstein méltó utódja. _Speciális
jellemzője a zongorájából kijövő, talán soha nem hallott erejű, tömör
hang._ Csaknem megszűnik a hangszer lényege csodálatos keze alatt s
kiabáló, bömbölő, harsonás, óriási zenekarrá változik. De pianója is
finom és csillogó. Leggyöngébb és legerősebb hangjának is húsa, vére,
idege van. Váratlan és változatos játék közben. A megkapó hatásokat
halmozza. Az pedig természetes, hogy muzsikalitása elsőrangú, zenei
memóriája félelmetesen nagy, pedálhasználata pedig, mely zongorában a
zenei intelligencia fokmérője, – tüneményes. Művészlelke érdekes
berendezésű. A technikai egyszerűségeket nem szereti s az ilyen műveket
– hibájául említve – sokszor el is ejti. Hanem ahol a fortélyok és
technikai rendkívüliségek alkalmazásával akar melegíteni a szerző, –
Lhevinne ott elemében van. A komplikált zenei beszédnek művésze ő, az
egyszerűségekben elvész. Az is mutatja érdekes fajtájú
művészegyéniségét, hogy némelyik nagy szerzőt nem tudja megfelelően
játszani. Zongorázó egyénisége az óriási zongorairodalomnak nem minden
szerzőjéhez idomul, így pl. az oroszlánvelejű Beethoven az ő ujjai alatt
nem eléggé meleg és nem eléggé fönséges, – míg Liszt, Rubinstein vagy
Chopin, ahol bravuros, előadásában szikrázó. Játéka arany, ezüst és
gyémánt csillogású, vérrubin, zöldsmaragd és háremi erős illatoktól
párolgó kábultság.




II.  KORNGOLD ERIK.

Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A
fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem
vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa
fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai
zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a
zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak
volna. A tizenegyéves Korngold «Hóember» című zenés némajátékát pedig
elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A
tizennégyéves korában irott «Szimfoniettá»-t is. Sok tudás és nagy zenei
hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy
zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz hiján sokkal
értéktelenebbek, – előadhatták, mert mégis érdekes, hogy egy
tizennégyéves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a
zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a
világ még mindég nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen
és a híres, öreg zenekritikus, Korngold, tologatja a kuliszákat.

A «Violanta» már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy
színpadokat. Tizennyolcéves korában komponálta Korngold a «Polikrates
gyűrűje» című szintén egyfelvonásos operával együtt. A «Violantá»-nak
szövegét egy Müller nevű nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a
tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának,
tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának
kuliszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál
s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel.

Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben
bálványképén, Strauss Richárdon is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a
nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partiturának. A Strauss
«Rózsalovag»-ját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A
«Violanta» zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos
tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből szőtték volna
selyemszálak helyett ezt a «bécsi rongy»-ot.

Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, teleszájjal fecsegő s
a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja
a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra
különben figyelemreméltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem
vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan
hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert. Tango
karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek
tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális
megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel.
Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De
lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem
költő. _Amit_ mond, nem fontos, bár _ahogyan_ mondja, az értékes. Nincs
saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a diszítések
meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem
épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy
reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de
ebben az operájában eldalolt szerelmi kettőse is mutatja, hogy
megtisztulhat. A szinek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a
melódiákat. A «Violanta» egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek
zseniális öldöklése.




III.  BURMESTER VILMOS.

A hegedűnek ma legkedvesebb és legkellemesebb művésze. A nagyok közül
való. Zenekritikánk mostanság nem értékeli annyira, mint ennekelőtte, de
annál inkább a közönségünk. Legnagyobb törzsközönsége neki van ma is,
talán a Sauer Emilét kivéve.

1900-ban tartotta nálunk első hangversenyét a filharmónikusok
meghívására. Kedvezőtlen időben jött, mert akkor volt itt fejlődőben a
Kubelik-láz. A boszorkányosan bravuros cseh hegedüs nyolc-tíz koncertet
adott rövid idő alatt a közönség rajongása közepette. Méltán is, hiszen
akkor még birta játszani a Paganini előadhatatlannak hírelt angol
néphimnusz feletti változatait. Burmester pedig – bár akkor már nagyhírű
– szerényen Bachnak É-dur hegedűversenyével, a legmagasztosabb, de
legkevésbé mutatós hegedűkoncertek egyikével állott elő. Ez a nemes,
komoly hegedűhang megdöbbentette a Bazzini rondóinak csillogásához
szoktatott közönséget. A lenyügöző művészet hatalmára óriási taps riadt,
mire Burmester Paganininek szikrázó «Boszorkánytánc»-át játszotta
ráadásnak és pedig ezt a hegedűzsonglőrséget saját átiratában
kápráztatta, csaknem lebirhatatlan virtuózkodással. A közönség nyomban,
másnap a sajtó megállapította, hogy «egy csapásra legyőzte Kubeliket».

Burmester most közel ötven éves, de megjelenésre sokkal fiatalosabb.
Szőke, angol sportférfi tipus. Hideg, inkább szigorú, szabályos, de nem
kellemetlen arc. Rövidre nyirottan kopaszos. Nyulánk, elegáns kinézésű.
Játéka teljesen pózmentes. Semmi rendkívüli sem érzik megjelenéséből s
vonója mégis parancsoló. Hamburgban született, ahol először édesatyja
tanította, később pedig a hegedűpedagógiának az utolsó félszázadban
legnagyobb mesteréhez, Joachim Józsefhez kerül. A híres Bülow is volt
mestere. Csodagyermek volt, de nem csodagyermekeskedett. Komolyan tanul
s csak huszonnégy éves korában indul körútra nagy sikerekkel. Most
állandóan Berlinben él, de minden évben megteszi szokott művészi
körútját. Jómódu és előkelő társadalmi állásu, ő az egyetlen kegyelmes
úr a hegedűművészek között.

Ha a hegedűművészeket szokásosan játékbeli sajátságaik szerint a római,
páduai, piemonti, német, mannheimi, bécsi, prágai és párizsi iskolának
valamelyikébe osztjuk be, – úgy Burmester a kitünő Dittersdorf Károly
által alapított bécsi iskolába tartozik. Ennek az iskolának egyik kiváló
mestere a magyar származásu Böhm József volt, kinek világhírű
tanítványai közül Joachimot, Halirt, Ernst Vilmost, Reményi Edét s
közvetve a Joachim révén: Burmestert említhetjük. Burmester legtöbbet a
nagy Joachimtól tanult. Játékának főjellemzője a _tökéletességig tiszta
és szép hang_. Első gondja mindég a _legkifogástalanabb hangképzés_,
amit tökéletes jobbkéz technikájával ér el. Minden hangja lágy, finom és
gömbölyű, tehát játékának tónusa eszményi. A tónusnak sajátszerűen finom
képzését sem a természettől ajándékba kapni, sem a tanítómestertől
megtanulni nem lehet. Egy harmadik tényezőnek, a művészi tapasztalat
alapján álló utánzási ösztönnek műve ez. A hangképzés finomságát az
előadó művészek valamennyien az énekestől lesik el. Mert az emberi hang
minden hangszert megelőzött, a hangszeren játszók idővel utánozták a
hangképzésnek azt a lágyságát, amellyel az énekes képes intonálni.
Hasonló módon lopják meg egymást a hangszerek is, egyik utánozza a
másiknak effektusait. A zongorán orgonázunk, hárfát játszunk, a hegedün
fuvolát. Igy fosztogatják egymást a művészetek is. A nagy Bériot is
említi, hogy a hangképzés puhaságára nejének, Garcia-Malibran asszonynak
éneke tanította meg őt.

Néhány nagy elődjével s kortársával nagyjából összevetve Burmestert, –
_ő a hegedűnek legeszményibb énekese_. Joachimnak epikai szélessége és
tárgyilagossága, Ysaye dialektikája, Wilhelmj érdekes felfogása,
Sarasate kitörő és elragadó indulata, Wieniawsky sokszínű beszéde, a
fiatal Hubay Jenő lirai ereje s a Huberman csodálatosan gazdag lelkülete
mellett Burmester a legszebben daloló művész. A Csokonai finoman
érzékeny lelke szerint elképzelt «kedvesség, kellem és báj» költője.

Van nehány szerzeménye is, gondolom, három régebbi és három újabb. Apró
hangversenypiece-ek. Igen jelentéktelenek. Csinosak, de üresek. Egészen
különös, hogy egy ilyen gazdaglelkű művésznek ne akadjon valami nagy,
saját mondanivalója is. Hegedűirodalmilag jelentős hegedűátiratainak
formai utánérzései ez a hat szerzemény. Mindig a mások szellemét
játszotta bele saját lelkén keresztül a világba s ezért hagyta parlagon
ősművészi érzéseit. Igy a nagy szerzők hatóereje belepte a lelkét.

Ma két nagy hegedűátirónk van: Burmester és a kiváló Kreisler Frigyes.
Rég elavult, századokkal előbb élt nagy mestereknek szerény, szellemes,
gazdagszavú remekműveit szedte elő Burmester. A szerencsés kezű kertész
gondosságával s minden árnyalatot megérző lelke melegével ültette át a
hegedűnek mai húrjaira ezeket a patinás kincseket. Pergolesi, Rameau,
Field, Kuhlau, Gossec, Dittersdorf, Dussek Hummel, még igen sokan s
Haydn, Mozart, Beethoven, a klasszikus oszlopok, a legnagyobb
kegyeletben élnek újra, vagy tovább az ő átirataiban. És ahogyan ezeket
előadja, – utólérhetetlen.




IV.  DEBUSSY.

Korunk legnagyobb zeneköltője, Claude Debussy, ötvenhat éves korában
Párisban 1918 március 27-én meghalt. _A modern zene első nagy úttörője s
legjelentősebb oszlopa volt._ Wagner óta a legeredetibbet és legújabbat
ő adta a zeneművészetnek. Nincs ugyan határ a művészi fejlődésben,
mindig újabb és újabb kísérletek kerülnek felszínre s olykor éppen a
szélsőségek adnak friss ideákat, – de úgy látszott, hogy Wagner után
bizonyos kimerültségben vesztegel a zeneművészet, amikor Debussy zenei
impresszionista rendszerével új, komoly értékeket hozott.

A zenei műformák már a romantikusoknál elvesztették elvi jelentőségüket,
amennyiben szétestek és az apró kis műforma-részeknek jutott a főszerep.
Amint ez az irányzat tért hódított s a modern élet lázas, gyors
tevékenységével átitatódott, odavezetett, hogy az emberi kedélyhangulat
pillanatnyi változásait is meg akarta rögzíteni csakúgy, mint a
természetben a fény és árny rendkívül finom színfoltjai pillanatnyilag
váltakoznak. Egy ilyen pillanat hangulatképének zenei megrögzítése, vagy
egy hirtelen felbukkanó gondolatnak zenei megérzékítése: a zenei
impresszionizmus. A zene azonban ellensége az ilyen szervetlen
összefüggésnek. Szükséges volt tehát felhasználni a technikai
készültségnek minden fegyverét, hogy az olykor csekély tartalmi értéket
födjék a raffinált külső hatások. A hangszerek színeiben való tobzódás s
a különféle ritmusképletek és bonyolult akkord-kombinációk váltak erre
hatásos eszközökké. A tonalitás, mely a régebbi zeneművészetnek egyik
szerkezeti kelléke volt, ezzel természetesen csaknem teljesen megszűnik
s helyébe egymástól független hangzattömegek sorakoznak és adják a
színfoltos, mintegy festészeti hatást. Nem egyetlen hang ellenében
születik meg egy másik, hanem egy akkord lesz egy másikkal szemben
ellenpont. Az impresszionista zene szivesen használ kevésbé szokásos
ritmusalakokat s primitiv, exotikus vagy régi, középkori hangsorokat.
Egy kis zenei ékítés már önmagában elég ahhoz, hogy valamelyes
impressziót vagy lelki diszpoziciót elénk tárjon. A klasszikusok
nagyvonalúsága, szigorú formái nincsenek sehol. A zenei impresszionizmus
anyaga: apró-cseprő gondolatok és érzések vázolása és boncolgatása.

Például egy faun nyárdélutáni zápor után bujavirágzású kertben földszagú
párák s kábító illatok színes vibrálásában alszik. Lenge ruhájú,
csodaszép nők zörrentik meg mögötte a duzzadó lombok sűrűjét s könnyű
táncba kezdenek a tűzpiros tulipánok és halavány szegfük között. A faun
felneszel, a lányok incselkednek vele, a szivárványszínek özönében izzó
kertben el akarja valamelyiket fogni a vágyódó férfi, de a lányok
fürgébbek, eltűnnek s mire a faun az álomszerű játékból kijózanúl, csak
elhullajtott halványkék fátyol marad a kezében, melyre a szerelemittas
virágok között zokogó csókokkal omlik rá a nők által megcsúfolt férfi.
_(Egy faun délutánja.)_

Legtöbbször a természettől nyeri impresszióit a Debussy pompázó
zenekara. Költeményt ír a tengerről _(A tenger)_, de nem a mérhetetlen
víztömeg misztikuma érdekli őt, hanem inkább a sziklákhoz verődő egyes
hullámok loccsanásainak ritmikus beszéde. A vihart is átéli, de jobban
hat rá a vízfelületen preckelő napsugaraknak vakító játéka s a szél és a
tenger párbeszéde. Az éjszaka csöndjének és sóhajtásainak is nagy
poétája ez az érzékeny, misztikus lelkű francia. Szinte látjuk az
éjszakáról rajzolt zeneképeiben a fantasztikus éjszakai felhők
kavargását, titokzatos tónusváltozásait s halljuk a szirének messzi
danáját.

Ilyen programmzenei alapon álló festői témákat vetett kottára Debussy. S
nemcsak nagy zenekarra dolgozott, hanem zongorán és kamarazenében is
ugyanilyen lelkű költő. Zenekarból új színeket kikeverni még mindig
lehet, de zongorán ma újat mondani és újszerűen, – rendkívüli.
Zongorapoémáit pedig finom szíve legszebb gyöngyeinek tarthatjuk. Milyen
feledhetetlen koncertünk volt, mikor vagy tíz év előtt Budapesten a
zongorához ült és sajátos nyelvén ő maga beszélt hozzánk.

Claude Debussy korunknak talán legnagyobb értékű zeneszerzője, de
_mindenesetre legnagyobb értékű zeneköltője_. Aránylag keveset írt.
Legnagyobb műve, a Maeterlinck színművéből készült «Pelleas és
Melisande» című operája s a tízsoros «Lenhajú leány» vagy «Csolnakon»
című zeneképe egyaránt és egészen mutatják zseniális lelkének nagyságát.
A modern zene vele kezdődik s a ma zeneszerzője nem tud
Debussy-harmónizálások nélkül dolgozni, ha nem akarja, hogy maradinak
tartsák. Nagy küzdéseken és sikertelenségeken ment keresztül. Eleinte
kifütyülték. De rendületlenül bízott önmagában. Később honfitársai
(Ravel, Dukas, Charpentier és Leroux) hódoltak neki s mesterüknek
vallották, ma az egész világ tele van Debussy-epigonokkal. Meleg,
bensőséges és ezerféle hangszíne örök festék, lemoshatatlan bélyeg a
zene további útján. _Költészete a póri őszirózsából pompázóan modern
krizantémmá nemesített új, káprázatos növény._ Szelidkék, rózsaszínű,
lilaszirmú, erőspiros, gyöngyházszínű s tüzesfényű fantasztikus virág,
mely a modern zene nagy kertjében mindig virítani, pompázni fog.




V.  HUBERMAN.

_Korunknak legnagyobb hegedűművésze._ Nem technikája teszi őt azzá,
hanem gazdag, értékes lelke. Érzéseinek mélysége és magasztossága
lávaszerűen omlik hegedűjéből. Nemcsak művészetében, hanem általában
igen intelligens, tanult, csaknem bölcs ember. Természetes is, mert ezek
nélkül a tulajdonságok nélkül nem lehetne a ma hegedűművészeinek
fejedelme. Nem kottákat, hanem azokban élményeket játszik. A percnyi
életű előadó zeneművészetben valósággal teremt, szóval zseni.
Egyéniségére és értékére leginkább nagy mesteréhez, Joachim Józsefhez
hasonlítható. Mikor 1895-ben először játszott nálunk, csupán
csodagyermeksége volt érdekes, azután sokáig nem hallottunk róla, míg
három-négy év óta szezononként több hangversenyt ad, közönségünk
általános szeretete és tisztelete közepette.

Huberman Bronislaw Lengyelországban, Csensztohovában 1884-ben született,
szegény családból. Apja ügyvéd volt, másnak ügyvédi irodájában
dolgozott. Naturalista módon zenélgetett, édesanyja pedig álomszerű,
mozgékony fantáziájával fiában kereste zenei eszményeinek
megtestesülését. Négy-öt éves korában már feltűnt a kis Huberman kitünő
hallása, igen tisztán tudott énekelni. Névnapjára játék, építőkövek,
vasút helyett hangszert kért ajándékba. Kapott is egy harmonikát. Egész
különleges körülmény lendítette a kis fiút zenei pályára. Mikor a perzsa
sah Varsón keresztülutazott, egy zongorázó csodagyermeket mutattak be
neki, akitől annyira el volt ragadtatva, hogy évi járadékot, udvari
címet, a nap- és oroszlánrendet ajéndékozta neki, – így írták az
ujságok. Huberman hevülékeny szülei fiukkal kapcsolatban is hasonlóról
álmodoztak s elhatározták, hogy a gyermek zenét fog tanulni, még pedig
zongorát. Csakhogy zongoravételre pénzük nem volt. Még bérelni sem
birtak. Közben valami ismerős családnál egy szegény zenedei tanuló
hegedült s mikor a hatéves Huberman körülötte foglalatoskodott, feltűnt
neki a kis fiú kitünő hallása, kezeinek különös hajlékonysága és
végefelé keskenyedő ujjai. Tanítani kezdte Hubermant. Egy rossz
hegedűnek vételára a zongorának havi kölcsöndíjából is kikerült.
Bámulatosan haladt a kis gyermek s alig két éves tanítás után nagy
sikerrel lépett fel. Annyira, hogy kisebb hangverseny-körutakat
dicsőséggel járt be. Rendszeres priváttanítást Mihalovicstól Varsóban és
kilenc hónapig Joachim mestertől Berlinben, összesen három esztendeig
kapott. Valójában legjobb iskolája a hangversenydobogó volt s mint ő
mondja: «sajátmagamat nevezhetem sajátmagam tulajdonképpeni tanárának.»

Amint látjuk, Huberman jórészt autodidakta volt. Ebből, mint minden
autodidaxisból mérhetetlen előnyök, de könnyen érthető verejtékezések és
nehézségek is származnak. A művészetben leginkább az autodidakta jön rá
új értékekre. Igy a hegedűn egy gyakorlás közben véletlenül ráhibázott
fogás tetszetőssége, vagy valamelyik vonásnem újszerű kihasználása
különös jellemzőjévé lesz játékosának, a hegedűművészetnek pedig új
értékévé. Az autodidakta kölcsön alig kap valamit mástól. Önmagát
fejleszti, gyötri, önmagából kell merítenie és önmagát irányítania,
miért is az ilyen művész érzékenyebb, gazdagabb és értékesebb lelkű,
mint tanárok évtizedes tapasztalataival könnyen élő, más talentumok.
Talán a Huberman nagyságának is egyik alapja ez az elmélyedő, komoly
autodidakszis. Mikor nagy anyagi nehézségek és küzdések árán a
csodagyermekektől irtózó Joachim mesterhez került a kis Huberman, már
kipróbált hangversenyező volt. Joachim előtt Spohr egyik koncertjét,
Vieuxtemps «Ballada és polonaise»-ét, valamint Chopin noktürnjét
játszotta. Ezeket a hatalmas műveket csupán magától tanulhatta, mert
mesterei, – bizonyossággal állítható, – nem birták lejátszani. És mikor
Joachim keblére ölelte őt, a zsenit tisztelte meg, amelynek művészeti
oktatásra nincs szüksége, legfeljebb jó irányításra a fiatalabb korban.

Huberman Bronislaw tizenkét éves korától, mint legfigyelemreméltóbb
csodagyermek hódítgatta a világot. Serdült korában visszaesni látjuk,
amit érzelmi élete befolyásának tulajdoníthatunk. Meg is házasodott,
családi élete nem volt boldog, elvált. Örökös hajszoltságokon, nagy
lelki rázkódtatásokon és fájdalmakon átesve, maradt meg színarany
értéknek daloló lelke. Az utóbbi hat-nyolc év alatt fejlődött ki
tulajdonképpen a mai nagy mesterré.

Most harmincnégy éves. Törékeny, alacsony, zavaros nézésű ember. Szája,
ajkai, álla csupa szabálytalanság. Kissé kopaszodó, nem hosszúhajú,
fekete férfi. Ivelt, dudoros, nagy homloka uralja arcát, melyen a lelki
és testi fájdalom is nyomokat hagyott. A legkevésbé szerencsés kinézésű
s mégis csodálatosan lenyügöző ereje van lényének, ami abból
magyarázandó, hogy látszik rajta, érezzük, hogy átéli és hiszi, amit
játszik.

Ha játékát külön részleteznénk, minden tulajdonságát a legelismerőbb
jelzőkkel kellene felruháznunk. Tónusa páratlan. Ezerszínű. _Hegedűjének
zengését senki sem tudja megközelíteni sem._ Balkéz-technikája a
tökéletesség mintaképe, vonójának pedig abszolut fejlettsége mellett
_jellegzetes sajátsága a meglepően öblös hang és páratlan meleg, mély és
komoly legató_. Ebben mindenkitől különbözik. Nagy erejű, csaknem
harsonaszerű hangkezdései vannak. Csukló-technikája nem iskolásan
szabályos és jól fejlesztett, de a legkifogástalanabban képzett
csuklóval sem lehet elérni ilyen bámulatos jobbkéz-készséget.

A stílusokat a legszebben megtartja. Nem egyénieskedik s mégis mindíg a
nagy Hubermant érezzük a klasszikusok és a modernek háta mögött. Ő nem
hegedül, hanem a hegedű útján közli érzéseit, gondolatait, szóval
kezében a hangszer csak egy forma. Gazdag lelkének mélységes érzésein
felül elragadó temperamentuma köti le és készteti lázas figyelésre a
hallgatót. _Legjellemzőbb sajátsága játékának:_ _érzelmeinek
öntudatlansága_. Ez az a gazdagság és az a kincs, mely a ma
hegedűművészeiből hiányozni szokott. Ez az öntudatlanság a művészet
lelke, mert ez különbözteti meg a hegedűművészetet a
hangszer-tudománytól. Nála a hangulat, a szenvedély mindíg önmagától
fejlődik ki már az első hangoknál. Nem emlékezőtehetség útján és nem
mesterségesen csinálja, ezért sohasem manier-os s bizonyos belső
merevségnek nyoma sincs játékában, mint annyi sok másnál. A sokat
hangversenyző művész előadása többször eszébe juttatja az embernek a
kiégett vulkánt. Huberman mindíg friss, meleg és harmatosan érzékeny.
Elárulta önéletírásában, hogy az előadóművésznek ezt a legnagyobb
tulajdonságát öntudatos módszerrel őrizgeti. Mikor ugyanis nagy
hangversenykörútról tér meg, négy hétre teljesen abbahagyja a játékot.
Ezt is csak egy ilyen nagy autodidakta zseni meri és képes megcsinálni.

A Huberman sokszínűségéből hamarosan nem is tudjuk, de nem is szükséges
külön kiemelni, hogy a hegedűirodalomnak mely műveiben tündöklik
legfényesebben. A Kreutzer-szonátát, avagy Bachot senki sem játszhatja
nála ragyogóbban. Chopin szebb hegedűjén, mint a zongorán, melynél
jellemzőbbet érzelemvilágára nem tudunk mondani. Virtuózitása a
Sarasate-féle Carmen-fantáziában éri el tetőpontját,
felülmulhatatlanságát. Mint lengyel származású, természetesen a
lengyeleket csodálatos színnel játssza, szintúgy az oroszokat is. A nagy
lengyel hegedűsnek, Wieniawskynak, fenkölt tolmácsa, különbet pedig
hegedűn senki sem hallott, mint mikor Huberman Csajkovszky
hegedű-versenyét adja elő. Egy bölcs és egy léha, egy fúria és egy
angyal, egy tudós és egy szent, egy Petrarca és egy Laura hangzik
hegedűjéből.




VI.  STRAUSS RICHÁRD.

A huszadik század zenei jelleme még nem alakult ki. Két fő irányt látunk
azonban: az egyik német, a másik francia. Amazt Strauss Richárd, ezt
pedig Debussy képviseli azokkal együtt, akik velük gondolkozásban,
érzésben találkoznak. Ez a két főirány: a zenei naturalizmus és
impresszionizmus. A zenei impresszionizmus az érzések és gondolatok
pillanatnyi benyomásainak érzékítése. A zenei naturalizmus pedig az
emberi természetnek pontos és leplezetlen visszaadása (a festészetben a
külső természet válogatás nélküli megrögzítésének mintájára), tehát
tulajdonképpen durva hangfestés, mert arra törekszik, hogy inkább a
természethez közelebb álló zörejhatásokat, mint a zenében rejlő szellemi
szépségeket adja vissza. Az emberi idegéletnek és az idegélet bármely
tünetének félelem nélkül való zenei rajza. Tulajdonképen csaknem teljes
zenei formátlanság, mert még a zenelélektani formáktól és
törvényszerűségektől is elfordul és teljesen a fantázia önkényének veti
alá magát. A naturalisták minden zenei törvényszerűséget kényszernek
hisznek, ami az alkotó géniuszt békóba szorítja, holott ez a
törvényszerűség a lelki élet működésében lappang. Az emberi természet
bátrabb szemlélete Wagneren át jutott el az új németekhez, – a zenei
naturalizmus tehát főként az új németek művészeti tantétele, míg a zenei
impresszionizmus a nemrég elhunyt Debussynak, tehát inkább a franciáknak
iskolája.

Strauss Richárd magas, szikár, kopaszodó, elegáns kinézésű német. Most
ötvennégy éves. Müncheni születésű s tanulmányait és kulturáját ebben a
művészetileg magasrendűen fejlett városban szerezte. Bülownak is
tanítványa volt s az ő ajánlatára fogadta el Meiningenben az udvari
karnagyi állást, ahonnan a müncheni, majd pedig a weimari operához
került karmesternek. Már régóta nem karmestereskedik, pénzügyileg jól
adminisztrált műveinek dús jövedelméből él. Többször járt nálunk. Első
alkalommal 1895-ben, mikor is egyik filharmóniai hangversenyen a «Halál
és megdicsőülés» című szimfóniai költeményét vezényelte. Az «Elektra»
bemutatása után is volt itt s körülbelül ugyanezen időtájt a
Zeneakadémiában, mint 1918 április 11-én is, szóló-hangversenyt
rendezett, hol «Arden Enoch» című melodrámáját zongorázta el nekünk.
Öt-hat év előtt vezényelte ismét filharmónikusainkat.

Haydn, Mozart, Mendelssohn, Schumann és Brahms hatottak rá leginkább. A
gimnáziumban még Wagner-ellenes, de csakhamar átpártol a bayreuthi
mesterhez és Liszthez. Stílusának önállósága a «Till Eulenspiegel vidám
csínyjei» című szimfónikus költeményével és a színpadon a
«Feuersnot»-tal kezdődik. Dolgozási módjára jellemző, hogy a legnagyobb
zenekari apparátust használja. Rettenetes erejű zenekara olyan harmóniai
ellentéteket, olyan szélsőséges erőbeli hatásokat, a természeti
hangjelenségeknek olyan utánzását tudja kifejezni, amilyenekre nem volt
példa. Zenekari készültsége az eddig álmodott lehetőségeket
túlszárnyalta. Utolérhetetlen az «eszközök»-ben. Ritmikájának elevensége
páratlan. Frázisai csodálatosan meglepőek. A Strauss zenekaráról nagy
tanulmányokat írtak már. Mindenféle új és régi hangszer áll fegyverben,
a dirigens vezényszavát lesve. Idegtépő ez a zenekar, mert nem
egységesen hangzik, hanem úgyszólván minden hangcsoport függetlennek
tetsző motivum-töredékekkel és kontrapunktikával szolgálja a
vezérgondolatot. Ilyen módszer mellett figyelmünket százfelé szakítja a
sok egyszerre hangzó mellékképlet. Vezérmotivumokat használ s ezek köré
csoportosítja legkétesebb értékű és legmagasabbrendű gondolatait is
vegyesen. Zenekarából állandóan valami fanyar gúnyt, önérzetet, gőgös
lenézést s drámai tusakodást érzünk. Nem új érzéseket vet kottára, de
előadási módja az új, mert az indulatokból és érzésekből nem a nagy
zengéseket szedi ki zenei közlés számára, hanem mint naturalista,
megrögzít mindent, ami alkotás közben idegpályáin végigszalad, akár
érdekes, akár banális az. Amint Molnár Géza találóan jellemzi «néha
szűrő nélkül bocsátja ki agyából az ötleteket.» Miként a természetben
naturalista festők hite szerint semmit sem szabad megvetni, úgy
zenéjében mindent fölhasznál vakmerő kottacsoportosításaihoz.

Drámai hangja lenyügöző erejű, de tolla főként elbeszélő. _Ő eddig
legnagyobb epikusa a zeneirodalomnak._ Elsősorban programmzenész. Ha
szimfóniai költeményeit végiglapozzuk (Itáliából, Macbeth, Halál és
megdicsőülés, Till Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra, Don Juan,
Don Quixote, Simfonia domestica, Alpesi szimfónia), álmélkodva állunk a
nagy koncepció és a hangkáosznak bűvészi szemfényvesztéssel való
ragyogtatása előtt. Szédületes dolgok ezek és oly merészek, hogy a
bírálatot mind nem is állják ki, sőt némelyik egy kis művészeti
rosszhiszeműséget mutat. De bizonyos, hogy a szimfóniai költeményt
eleddig legmagasabbra ő fejlesztette. Mint operaszerző (Salome,
Rózsalovag, Elektra, Ariadne) is nagyjelentőségű Strauss Richárd, de
ezeken kívül a zenének csaknem minden ágában alkotott kiválót. Dalai
finomak, érdekesek. Nem könnyedek, mint természetszerűleg kellene
lenniök, hanem új anyagból készült modern építmények. Vonósnégyesei,
zongora-kvartettjei, különféle kórusai, szonátái, ha nem is tetszetősek,
de pompázatosak. Nem zeneköltő, hanem zeneszerző, zenét író rendkívüli
mester. Nem a szívével, hanem inkább eszével muzsikál. _A mai zenének
mindenesetre legnagyobb géniusza._




VII.  TANGO EGISTO.

Fürge, temperamentumos, kis olasz. Csupa zene, ritmus, ütem az egész
ember. Még nem világhírű, de mindenesetre zseniális karmester. Ha semmi
más érdeme nem volna az Operaház vezetőjének, mint a Tango idehozatala s
mindenféle intrikák dacára megfelelő foglalkoztatása, – ezzel az egy
tényével már értékes művészeti rátermettségét igazolta.

Tango most negyvennégyéves. Alacsony, fekete, sovány, de izmos,
rendkívülien értelmes szemü, éles arcvonásu, komoly és inkább zárkózott
ember. Rómában született s mint minden olasz, gyermekségével szívta
magába a zene szeretetét. A bolognai zeneiskolát végezte s főként
Bossinak volt kedvelt embere. Egész fiatalon már korrepetitora a milanói
Scalá-nak, azután több olasz színháznak és staggionenak karmestere.
Társulatának éléről a híres Gregorhoz kerül Berlinbe, ahonnan a newyorki
Metropolitan-színházhoz szerződik, majd visszakerül Olaszországba s
génuai működése közben hívja őt hozzánk Bánffy vendég-dirigálásra. Az
Aidá-t, Toscá-t és Pillangókisasszony-t vezényeli s olyan sikerrel, –
bár csak egy zenekari próbája volt – hogy mindjárt az első napon
aláiratják vele azt a szerződést, mely őt az évnek felére Operaházunkhoz
köti, mert génuai szereplését nem lehetett felbontani. Az első
szerződési év után azonban egészen magunknak szereztük meg
vezénylőpálcáját, egyelőre olasz operák betanítására. Sikert-sikerre
halmozva dolgozik fáradhatatlanul. Gyönyörű előadásban hozza színre az
Aidá-t, Traviatá-t, Rigolettó-t és Álarcosbál-t, miközben a Bartók Béla
kívánságára neki osztják ki a Fából faragott királyfi című
Bartók-balettet, amellyel zseniális karmesteri talentumát kétségen felül
igazolta. Színes vezénylőpálcája nyomán tizenkét előadást ért meg
hamarosan ez az értékes, modern, magyar balett, mely Tangonak egyik
elévülhetetlen érdeme. Miután így a modern zenében való avatottsága is
beigazolódott, rábizzák a Violantá-t, melyben a szerző és kitünő
énekesek érdemein felül a legnagyobb művészeti elismerést ő érdemelte és
kapta. Nemcsak az olasz klasszikusokat és az említett moderneket, hanem
az olasz moderneket is sorra veszi. Pillangókisasszony, Bohémélet,
Tosca, Parasztbecsület, mind pompás előadásban állanak műsorunkon.
Közben ne feledjük az inkább nemzetközi jellegű Dinorah-nak és Sába
királynőjé-nek gyönyörű előadásait sem.

Amint látjuk, minden érték, amit a kezébe vesz. Rövid idő alatt tizenkét
operát vezényelt, repertoireja tehát nagyobb, mint bármelyik operaházi
kollegájáé. Verdinek Otello-ját és Falstaff-ját is be fogja mutatni,
ezenfelül izgató a híre is, hogy Mozartnak Figaró lakodalmá-ra készül.
Akinek pedig ilyen széles skáláju a karmesteri pálcája, érdekes volna
meglátni, mit csinálna Wagnerrel?

_Tango nagy művész, de inkább virtuóz karmester._ Leginkább Colonnera
emlékeztet. Minden gondolata, mozdulata tiszta zene. Benne él az előtte
levő vezérkönyvben, bár rendszerint csak emlékeztetőül nézi vezénylés
közben, mert érzi idegeivel az egészet s emlékezőtehetségének
rendkívülisége természetesnek tünik fel. Fő jellezmője: _az abszolut
kidolgozás_. A mű szellemének nagyvonaluságát mindig éreztetni tudja, de
az apró részletek tökéletes kidolgozásával állandóan ideges várakozásban
tartja figyelmünket. A keze alatt álló vezérkönyv felépítésben mindig
átlátszó, világos és folyamatos. Zenekara élén való parancsolását olyan
természetesnek tudja feltüntetni, mintha másként nem is lehetne felfogni
sokszor önkényes tempóit s ritmusait. Olyan egyszerűen viszi az ember
fülébe a legbonyolultabb részeket. Ritmusérzéke csodálatos. Soha egy
frázisa sem száraz, minden gondolatát izgalmas-érdekesen tudja
kifejezni. Ha ő vezényel, ő a főszereplő. Zenekar, énekesek és színpad
közötti kapcsolat szerves s mind az ő kezében van.

Igen sokat dolgozik, nyolc-tíz órát ül bent naponta az Operaházban. A
latin faj energiájával szorgoskodik, akinek a munka nem teher, hanem
gyönyörűség. Úgyszólván mindent maga végez, az énekesekkel is
rendszerint ő maga korrepetál. Kék és vörös ceruzával maga jegyzi be
minden egyes stimmbe még a vonásnemeket, összekötőjeleket, dinamikai
jelzéseket is. Óriási munka és nagyon értékes. A modern vezérkönyveknél
erre nincs szükség, de a klasszikusoknál elkerülhetetlen, mert ezek a
szerzők rendszerint maguk tanítva be darabjaikat, személyesen
magyarázhatták meg intencióikat, melyek így csak hagyományként élnek
tovább.

Ha a sajtó egy része nem is, de közönségünk állandóan megbecsüli ezt a
zseniális mestert, akinek nagyságát általánosan (mint Nikischnél és
Mahlernél) majd csak akkor fogjuk elismerni, amikor talán már nem lesz
közöttünk. Akkor mondogatni fogjuk, hogy «Tango ezt így csinálta, a
Tango idejében ez így volt…» Működésének értékességét csak az kisebbíti,
hogy nem tud magyarul. De erről nem tehet, ránk nézve azonban
sajnálatos, mert egy ilyen erőskezű művész énekeseinket végre a helyes
magyar szövegkiejtésre is rászoktatná.




VIII.  DOHNÁNYI ERNŐ.

Zeneéletünk utolsó húsz esztendejében három magyar név nőtt naggyá s
járja a világot: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Vecsey Ferenc. Húszéves
zeneakadémiai anyagból nem nagy eredmény, de értékben nemzeti
büszkeségünk ez a három művész, különösen pedig Dohnányi és Bartók.

Dohnányi Ernő 1877-ben született Pozsonyban, ahol atyja gimnáziumi tanár
volt. Számtant és fizikát tanított. Az öreg Dohnányi érdekes fajtáju,
sokoldalú ember volt, nagy zenekedvelő, kitünő gordonkás s más
hangszerhez is értő. Mikor látta fiának zene iránti visszatarthatatlan
vágyát, maga kezdte őt zongorázni tanítani. Az öreg nem volt jó
zongorista, úgyszólván együtt tanulta a hangszert hatéves kis fiával.
Két év után a tanítvány már annyira haladt, hogy vezetését az öreg
tovább nem vállalhatta. Forstner pozsonyi székesegyházi orgonista veszi
át ekkor tanításra a kis Dohnányit. Forstner komoly zenész volt s elég
jó zongorista is. Vagy másfél évig előzongorázással is ment a tanítás,
de azután technikailag a gyermek sokkal többet tudott, mint a
tanítómester. Az öreg Dohnányi az életet jól látó ember lévén,
ragaszkodott ahhoz, hogy fia rendkívüli zenei talentuma dacára is
végezze el a középiskolát. Igy is történt, Dohnányi Ernő tizenhétéves
korában jó érettségi bizonyítvánnyal került Budapestre növendéknek a
Zeneakadémiába. Pozsonyi gyermekeskedése alatt természetesen minden
évben többször fellépett hangversenyeken. Gimnázista korában Fis-moll
zongora-kvartettjét Bécsben a Duesberg-vonósnégyes társaság koncertjén
nagy sikerrel maga játszotta. Mert Dohnányiból is korán kiütközött a
zeneszerzői ősvéna. Gyermekkori szerzeményei, feljegyzései, vázlatai
figyelemreméltóak s a mai Dohnányi is értékként használja néha azokat.
Amint látjuk, Dohnányi is atyjától örökölte zenei talentumát. Érdekes
különösség, hogy az átöröklés általános törvényével ellentétben, a nagy
zeneművészek zenei képességére az apa a döntő, pedig a szellemi
képességeket általánosságban anyjától örökli a gyermek. Bachnál,
Mozartnál és Beethovennél is így volt például. Dohnányi, mikor zenei
gyermekkoráról beszél, mindig az atyját említi.

A Dohnányi-család nem volt gazdag, de fiúknak anyagi gondokkal sohasem
kellett küzdenie. Mikor 1894-ben Budapestre jött a Zeneakadémiába,
segítette ebben a Liszt Ferenc ösztöndíj is. Az akadémián Thomán és
Koessler volt mestere, de már olyan készültséggel került hozzájuk, hogy
társai közül gyorsan kitünt. 1895-ben egyik akadémiai
vizsgahangversenyen zongorakvintettjével aratja az első nagyobb sikert,
ugyanebben az időben írja meg F-dur milleniumi szimfóniáját, mellyel
díjat nyert. A mű ma is kézirat.

1897-ben végezte Dohnányi a Zeneakadémiát, ahonnan első nagyobb külföldi
koncertjére Berlinbe ment. Még ugyanebben az évben visszajön hozzánk,
ahol akkor filharmónikusainkat a nagy dirigens, Richter János,
vezényelte. Egy ilyen hangversenyen Beethoven G-dur versenyművének
átgondolt, stílusos előadásával nagy sikert arat s Richter annyira
értékeli és megszereti, hogy a következő év elején elviszi Bécsbe,
azután pedig Londonba, ahol Richter saját zenekarával évente több
hangversenyt tartott. Az 1899/900-as szezonban Angliában két hónap alatt
harminckét hangversenyt ad Dohnányi, nyolcat közülük Londonban.
Ugyanekkor Skót- és Irországban is hangversenyezett. Ugyancsak ebben az
évben Amerika nagyobb városaiban tizenöt hangversenyt tartott. A
következő évben is Amerikában marad. Erre az időre esik ragyogó szépségű
E-moll zongorakoncertjének megírása, mellyel megnyerte a bécsi
Bösendorfer-díjat. Nálunk szintén a Richter vezénylete alatt mutatták
be. Egy évre rá megírja D-moll szimfóniáját, melyet Richter
Manchesterben dirigált először. Bejárta ezután Norvégiát, Skandináviát,
játszik Pétervárott, Párisban s Olaszországban is. Sikerei folytán neve
úgy nőtt, hogy 1905-ben a berlini zenefőiskolára hívják meg tanárnak.
Mint zenepedagógushoz a világ minden tájáról sereglenek hozzá
tanítványok. De azért évente végigjárja körútjait és dolgozik
szorgalmasan. Még a színpad számára is ir egy pantomimet, a Pierette
fátyolát, melyet 1910-ben Drezdában mutatnak be sikerrel s ugyanebben az
évben nálunk is. Ez a munkája is nemes és előkelő s ahol jó előadásban
tudták színrehozni, nagy sikert aratott. Két év előtt is felelevenítette
Operaházunk jó előadásban, azóta azonban sajnálattal nélkülözzük.

Dohnányi 1916 óta Zeneakadémiánk zongora tanszakának tanára. Nekünk él
teljesen s zenei világunknak halk vezető szelleme. Közönségünk annyira
megszerette, tiszteli és megbecsüli őt, hogy el sem birnók képzelni
nemes művészete nélkül hangversenyszezonunkat. Zeneakadémiai tanári
működése nem nagy eredményű, nincs szerencséje tanítványaival s személyi
tekintetek is gátolják pedagógiai kvalitásainak kifejtésében.
Lényegesebbnek is tartjuk azt a működését, amelyet mint vezető mester
tölt be. Az 1917/18-as szezonban is harmincnégyszer lépett föl, 1916-ban
és azelőtt is csaknem minden héten. Hangversenyeire alig lehet jegyet
kapni s közönsége a legválogatottabb zeneközönség. Művészi
nyughatatlansága a folytonos munkában nyilvánul. Állandóan kottavonalak
környezetében él. Alig lehet hozzá betoppanni, hogy előtte valami
partitura ne volna. Csak ilyen szorgalom eredménye lehet kiadott
műveinek itt felsorolt pontos jegyzéke:

op. 1. Zongorakvintett, op. 2. Négy zongoradarab, op. 3. Valcerek
négykézre, op. 4. Variációk, op. 5. E-moll zongora-koncert, op. 6.
Passacaglia, op. 7. A-dur vonósnégyes, op. 8. Gordonka szonáta, op. 9.
D-moll szimfónia, op. 10. Vonóstrió-szerenád, op. 11. Rapszódiák
zongorára, op. 12. Gordonka-koncert, op. 13. Winterreigen, op. 14. Dalok
(hat dal), op. 15. Des-dur vonósnégyes, op. 16. Dalok (hat dal), op. 17.
Humoreszkek (öt zongoradarab), op. 18. Pierette fátyola, op. 19.
Fis-moll suite zenekarra, op. 20. Simona néni (Debreczenben adták elő
nálunk először nagy sikerrel 1918 április 2-án), op. 21. Hegedű-szonáta,
op. 22. Két dal zenekarral (bariton), op. 23. Három zongoradarab, op.
24. Suite régi stilben, op. 25. Variációk, op. 26. Zongorakvintett, op.
27. Hegedűverseny (kézirat), op. 28. Hat koncertetüd, op. 29. Változatok
magyar népdal fölött (kézirat). E kották mellé gondoljuk el, hogy
Dohnányi alig negyvenéves s közel kilencszáz hangversenyen játszott már.
Hangyaszorgalmu, komoly munkásság. Ezenfelül van egy operája is. «A
vajda tornya», melynek első előadását nem szabad külföldre ereszteni.
Emlékszünk rá, hogy e körül az opera körül a zeneszerző és Operaházunk
között nézeteltérés merült fel. Ilyen nagy mesterrel szemben semmiféle
nézeteltérés sem lehet áthidalhatatlanul komoly.

Dohnányi középtermetű, szimpatikus megjelenésű, fakó arcu, szelid
nézésű, szőkés férfi. Művelt és kellemes modorú s zárkózottságra
hajlamos. A talentum szerénysége és ereje érződik egyéniségéből.
Dolgait, terveit, életét nem szereti mutatni, beszélni. Lelkét igyekszik
elburkolni, ami legsajátosabb tulajdonsága, merthiszen ez esetleg
mindenkinek sikerülhet, csak a zeneművésznek nem. Talán ilyen
rokonlelkűség miatt szereti annyira Brahmsot, aki rá, mint zeneszerzőre,
nagy hatással volt. Védi körömszakadtáig ezt a Hamburgból Ausztriába
került nagytudású és hidegvérű németet s azt mondja róla, hogy azért nem
értékelik eléggé, mert lelkének leplezésében mintegy önmaga áll saját
magának útjába. A nagyok közül Beethovent, Mozartot, Schumannt és
Schubertet szereti leginkább.

A zárkózott lelkű Dohnányiról nem tudom megállapítani, hogy a
zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e nagyobbra önmagában. Mi s a
külföld is inkább mint zongoraművészt értékeljük. Egyéniségének
főjellemzője: _a finomság, ízlés, gondosság és érzékeny lélek_. Ezek a
kiválóságok minden sor kottájában megtalálhatók, invenciója azonban nem
áll arányban ezekkel a magasrendű kvalitásokkal. Szerzeményei általában
valami nemes szürkeségbe burkolóznak, mindig előkelőek, de hiányzik
belőlük a lélek tobzódása, az érzések, érzelmek és hangulatok pregnáns
hatalma, melyek nélkül pedig a legszebb elgondolásnak sincs örök ereje.
Zenekari technikája elsőrangú. Egy gyermekdal témájára írott
változataival megmutatta, hogy zenekari kidolgozásban Strauss Richárd
magaslatán áll.

Sokkal nagyobb azonban mint zongoraművész. Itt gazdag lelkét egészen
megmutatja. _Ma legízlésesebb és legkomolyabb zongoraművésze a világnak_
s ha azt mondjuk, hogy _a legnagyobb Beethoven-játszó_, gigászi
nagyságát megmértük. D’Albert, a régi, nagy Beethoven-interpretátor, már
idegesen, pongyolán darálja le Beethovent. Dohnányi pedig áhitattal és
kegyelettel. Varázslatos keze van a billentyűkön. A koncertteremben
előkelő, ragyogó hölgyek és unott urak zsufolt tömegében, ez álmodozóan
hullámzó elegáncia illatos fényében egyszer csak megjelenik Beethoven.
Tényleg Beethoven ez, az erőteljes, súlyos és fájdalmasan mindenható…
Dohnányi az As-dur szontát játssza… Lágy érzelemfuvallatot, majd ijesztő
mozgalmasságot érzünk, valami lüktető lendület, öröm, vágyódás,
aggodalom, panasz és elragadtatás szól hozzánk, mintha bensőnk
legmélyéből törne elő… hangzik az Apassionata…

De nemcsak a legnagyobb mester kerül így ki ujjai alól, hanem minden
szerző. Eszményi tökéletességben. Izlése és komoly gondossága alapján
neki kellene megszabnia az egész világ zongorázói számára a különféle
stilusokat. Zongoratechnikája természetesen mindenben tökéletes, de
külön ki kell emelni pianóit, amelyeknél életesebbeket, melegebbeket,
színesebbeket s olvadóbbakat ma senki sem tud kihozni a billentyűkből.
Lelke feminin természetében gyökerezik ez a zenei beszéd.

Örömmel ismételjük, hogy Dohnányi a mai magyar zenevilágnak kincse. Nem
ősmagyar lélek, de mégis faji muzsikus. A magyarság ősproblémái,
vágyódásai, keserűségei nem bántják őt. Ugy sejtem, se Mikes Kelement,
se Adyt nem szereti, de művészetének oszlopai magyar anyagból valók. Ha
Pozsony helyett véletlenül Debreczenben születik, a magyar zene és opera
problémája talán megoldott volna.




IX.  BARTÓK BÉLA.

Róla is írta ezeket Ady:

  «Ős Napkelet olyannak álmodta,
  Amilyen én vagyok:
  Hősnek, borúsnak, büszke-szertelennek,
  Kegyetlennek, de ki elvérzik
  Egy gondolaton.»

Hős, mert sikertelenségeit tűrően viselte. Borus, mint minden «fajából
kinőtt magyar.» Büszke-szertelen, mert művészeti hitvallását dogmává
növeszti. Kegyetlen, mert meg nem alkuvó s – ha kell – elvérzik egy
gondolaton: az igazi magyar művészi zene megteremtésén s naggyá
növesztésén. Egy úton haladás ez az Adyéval, de míg a költészetben Ady
előtt állanak mértföldjelzők, Bartók a magyar zenében önmagának őse.
Géniuszuk egyvágású. Büszke-szertelen. Alig ismeri egymást a legnagyobb
mai magyar költő és a legnagyobb zeneköltő. Egyszer, futólag találkoztak
s mikor a muzsikus először dalszöveghez nyult, önkéntelenül megtalálta a
költőt. Amikor pedig zsenijük csaknem megcsuklott, amikor már-már
elkallódtak, – egyazon forrásban találtak önmagukra: a magyar földben, a
magyar népben. A legegyszerűbb tőből, a népdalból nőttek platánfává. A
magyar földdel s a magyar csillagokkal tartják csak a folytonosságot és
az évszázadokat csaknem elfeledték. Elődeik nem nevek, csupán az egész
magyarság. Tanítójuk mindenki, de művészetük édesanyja csak egy: a föld,
a nép. Ady népies ritmusokat s népi rigmusokat szokott fogai között
mormolgatni s Bartók minden népdalt, minden nótát felkutat.

Nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de
azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos
ember Bartók. Olyan, mint egy kún honvéd. Éles vonalú magyar fejét
rendkívül okos szeme kormányozza, melynek tüze csaknem izzítja
szemüvegét. Harminchét éves. Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében
született. Édesanyja tanította először zongorázni, de zenei szellemet ő
is, miként Beethoven, Mozart, Bach stb., atyjától örökölt, aki
földmívesiskolai igazgató volt, de nyugtalan zenei ösztönök hajszoltja.
Dalárdát szervezett s vezetett, megtanult zongorázni, gordonkázni. A kis
Bartók rendkívül szerette hangszerét s már gyermekkorában megnyilvánult
benne a zeneszerzői hajlam is. Gyermekkori zenei oktatása nem mondható
rendszeresnek. Nagyváradon is tanult, Pozsonyban is Erkel Ferencnek
László nevű fiától, de tulajdonképpen a budapesti Zeneakadémia adta meg
neki a szükséges művészeti útravalókat. A zongora tanszakon Thomán
István, a zeneszerzésben Koessler János volt tanára. Szorgalmas volt, de
inkább a zongorában, amelynek ma is egyik legnagyobb művésze, a
zeneszerzésben csak az utolsó akadémiai évben tűnt fel balkézre írott
zongoratanulmányával, zenekarra szerzett Scherzojával s a
Kossuth-szimfóniával. Ez első nagyarányú alkotása. Kár, hogy ma is
kézirat. A filharmónikusok 1904 januárban adták elő sikerrel s értékét
mutatja az is, hogy Richter János fogadta el először előadásra az
ismeretlen fiatal magyar zeneszerző művét Manchesterben. 1905-ben
Párisba ment Bartók, de néhány havi ottani tartózkodása csak csalódás
volt. A Rubinstein-díjra való zongoraművészi pályázatban Backhaus vitte
el előle a pálmát, a zeneszerzési díjat pedig ki sem adták, pedig
gyönyörű zongoraötösével s zongorára és zenekarra írott rapszódiájával
pályázott rá. Hazajövet Bécsben megmutatta első szvitjét Löwe Ferdinánd
karmesternek, aki 1905-ben be is mutatta ezt a merész kompoziciót.
Játszották három év mulva három tételét filharmónikusaink is, majd pedig
a Zeneakadémia felavató ünnepélyén teljességében az Akadémiai Zenekar.
Uj, vad, lüktető, soha nem hallott magyar hangszínek és ritmusok
száguldó tobzódása ez a munka. Olyan döbbenetes költemény, mint az Ady
«Góg és Magóg fia vagyok én» kezdetű sorai. A magyar zene ökle Bizánc
kapuján.

Véletlenül Gömör vármegye egyik falujába sodródik ezután Bartók, ahol
egy székely cselédnek egyszerű dalolására lesz figyelmes. Lejegyzi a
dalokat, más népi melódiákat is felvázol s érdeklődése teljes erejével a
népi zene hamisítatlansága felé fordul. Ettől az időtől kezdve bejárja
az országot, a magyar népművészetnek gyönyörű melódiáit, a névtelen
költők rigmusait Kodály Zoltán, zeneszerző, zeneakadémiai tanárral
egyetemben összegyűjti s a Néprajzi Múzeumban ezerszám vannak
felhalmozva grammofon-lemezeken a magyar, román és tót népdalok. A román
dalok egy részét a bukaresti tudományos akadémia kiadta, a mieink még
mindig csak anyag, nem kamatozó arany-anyag.

Zeneszerzői működésében jelentős a második szvit, melyet 1909-ben
mutattak be filharmónikusaink. «Két portré» című zenekari műve (Az
ideális, A torz) s első vonósnégyese is értékes. «Két kép» című zenekari
szerzeményét 1913-ban s 1918-ban hallottuk. Irt egy operát, melyet «A
kékszakállú herceg vára» címen 1918 tavaszán mutatott be az Operaház s
egy táncjátékot, «A fából faragott királyfi»-t, melyben tavaly óta
gyönyörködhetik közönségünk. Zongoradarabjai a «Bagatellek» cím alatt
összefoglalt tizennégy kisebb tanulmány-féle, a 8 és 9 opusszámmal
megjelent szerzemények s «A gyermekeknek» című magyarországi népi
gyermekdalgyűjtemény. 1908 óta zenakadémiánk zongora-főtanszakának
tanára s jelentős pedagógiai működését is nagyrabecsüli mindenki. A
tanításon kívül Bach és Beethoven műveinek tanulmányi kiadásaival
végzett értékes munkát.

Külön említem művei közül a második vonósnégyest, melyet 1918 elején
hallottunk. Túlhajtottan Bartók szellemű mű. Csupán burzsoápukkasztásnak
tarthatom ezt a «házizenét», mert bizonyos, hogy amennyire nem tűri a
kamarazenejátszás az egyénieskedést, éppen annyira kivetkőzteti azt
szelleméből a féktelenség. Bartók bizonyos fokig úgynevezetten
neo-impresszionista s kolorista is. Ezer hangszer állhat rendelkezésére
zenekarban, de a vonósnégyes négy hangszerét megöli ez a dolgozási
módszer.

A serdülő Bartók Bélára először Brahms volt hatással, akinek műveit már
mint pozsonyi gimnázista alaposan tanulmányozta. Wagner korábbi operáit
ugyan már Pozsonyban hallotta, de a tetralógiát, Tristán-t, továbbá
Liszt-nek merészebb műveit csak Budapesten ismeri meg. Ezzel egyidejűleg
azonban mint zeneszerző holtpontra jut: nem látja világosan az eddigi
zenéből valami új zene felé vezető utakat. Ekkor bevetődik a
filharmónikusoknak arra a nevezetes hangversenyére, melyen Strauss
Richárdnak «Also sprach Zarathustra» című szimfóniai költeményét
játszották. A terem közönségének fele bosszankodva s undorodva kimegy,
Burián Károly, akkor nálunk szerződött tenorista, mellőlem zsebkendőjét
szájára tartva, hahotázva távozik, Bartók pedig a legnagyobb lelki
élménnyel gazdagodva veti rá magát Straussnak többi partiturájára.
Meghozatja őket, áttanulja, megismeri aztán Debussyt is s ezen hatások
eredőjeként kísérli meg az új magyar zenei stílus megteremtését. Dacára
a hatásoknak, dolgozási módszerében is újszerű és egyéni maradt. Ha
ebben hasonlíthat valakihez, akkor az az orosz Stravinszky. _Bartók_
_egész stilusa a népdal művészi továbbfejlesztése, modern, szimfónikus
formákba való öntése, nemzetközi nyelven való feldolgozása._ Nem az
ismert és meglevő népdalokat dolgozza fel, hanem a népdaloknak
szellemében, hangulatában építi fel zenei kottavárait. Ritmusban,
dinamikában minden szerzeménye egy különös idegrendszer titkait árulja
el. Stilusa csakis az övé: Bartók-stilus. Harmóniáiban bámulatos
változatosságú kifejezési lehetőségek vannak s minden hangulata faji,
magyar. Bizonyára nem is törekszik erre, hanem – ilyen. Tudattalanul
ilyen. És ez az igazi. Ő nem magyaros, mint Liszt, Mosonyi, Rózsavölgyi
Márk, Erkel, Egressy Béni, Mihalovich, Zichy Géza, Hubay, Rékai stb. –
hanem magyar. Gondolkozásában, műveinek logikai felépítésében,
hangulataiban és melódikájában magyar. Szarkasztikus, groteszk, keserű,
humoros, szertelenkedő, erőszakos s ritkán ellágyuló, ami mind magyaros
vonás. Egyszerűségre nem törekszik, de mindig művészi. Irt már olyan
kottacsoportokat, amelyeknél szebbet soha senki sem hallott. (Operájának
C-dur akkordja és a könnyek taváról szóló része.)

Ezeknek dacára Bartók operája, a «Kékszakállu herceg vára», nem ért el
értékének megfelelő sikert. Még sajtósikere sem volt, a harmadik
előadáson pedig már alig tapsoltak. Mégis zenei kincsünk ez az opera.
Szövege, melyet Balázs Béla írt, sem olyan gyönge, mint ahogy
általánosságban tartják. Hiszen ha egyéb érdeme nem volna, mint az, hogy
kihozta Bartókból ezt a gyönyörű partiturát, – megfelelt céljának. Pedig
ez a szöveg irodalmilag is helytálló. Az igaz, hogy az egész opusz nem
műfaj szerinti opera. Nincs benne történés. Inkább _egy szimfóniai
költemény szinpadon látható programmja_. Csakis így szabad felfogni.
Szimbólikus elbeszélés, melyben lélektani és drámai problémák a zenében
élik ki magukat. Szikrázó drámaiságtól telített ez a zene, csaknem
robban, olyan feszült. Hét impresszionista kép zenei összekapcsolása az
egész, melyekben Bartók csodálatos gazdag képzelőerejének minden színe
felragyog. Deklamálása is újszerű és feltűnően magyar. A természetes,
jól hangsúlyozott magyar énekbeszéd gyönyörűen olvad a zenekar merész
harmóniáiba. Egyöntetű, kerek költői munka s ezt az operát a Lipótvárosi
Kaszinó operapályázatán a bírálóbizottság (Mihalovich Ödön, Hubay Jenő,
Szabados Béla, Herzfeld Viktor, Buttykay Ákos, Diósi Béla, Kerner
István) hír szerint «előadhatatlannak és énekelhetetlennek» bélyegezte.
Oh! Oh!… A frissen kegyelmessé lett zeneúr pedig úgy nyilatkozott egy
ujságunkban, hogy nem ért egyet az új magyar zenei törekvésekkel, sőt
elítéli a Bartókék irányát és céljait. Csak véletlen szerencse, hogy
ilyen csodás magyar fa nőhet a Mihalovich kertészkedése alatt, mint
Bartók Béla.

Ne törődjék velük, úgy hiszem, nem is sokba veszi őket, menjen a maga
útján, a magyar zene által nyesett és vágott égbenyuló ösvényén.




X.  Dr. MOLNÁR GÉZA.

Legszebben és legokosabban beszél vagy ír ma magyarul a zenéről. Finom
tollával, szavainak ritmusával, stílusbeli kiválóságainak erejével
csillogóan elröppenő melódiák, fantasztikus hangszínek s ragyogó
akkordok fenséges világába képes emelni bennünket. Nagy íróművész,
képzett tudós, gondos és fáradhatatlan búvárkodó, érzékenylelkű
pszihológus, modern esztéta s főként művelt ember. A legműveltebbek
közül való ebben az országban. Szerény ujságíróból lett zeneakadémiai
tanár, egyetemi magántanár s most kapta az egyetemi rendkívüli tanári
címet. _A zenének nálunk nemcsak hivatalos, hanem leghivatottabb
tudója._ Végre egy ember, aki oda jutott, ahová való. Végre egy tisztán
ujságírói karrier, amely nálunk kifejlődhetett és megnőhetett.

Elég gyorsan futotta be Molnár ezt a szép pályát. Most alig negyvenöt
éves s már egy rakás szellemi kincset kaptunk tőle. Amennyit pedig
talentumától és szorgalmától bizvást várhatunk, be fogja tölteni a
magyar zenei élet kincstárának sok-sok üresen álló ládáját.

Középiskoláit Budapesten végezte a kath. főgimnáziumban. Már gimnazista
korában kezdett zenei dolgozatokkal foglalkozni, magára terelve Vadnay
Károlynak figyelmét, aki a Fővárosi Lapoknál nagy teret adott a fiatal
zenekritikusnak. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte, de előbb a
budapesti egyetemen a bölcsészetet és az államtudományokat hallgatta s
államdoktori oklevelet szerzett. Formás, üde és előkelő stílusú kritikái
iránt Gyulai Pál is igen gyakran érdeklődött, akivel Vadnay útján
ismerkedett meg. Gyulai felkarolta, elvitte őt Eötvös Lorándhoz s a
zárkózott Eötvös maga mutatta be az akadémia harmadik osztályában a
Molnár Géza első nagy értekezését «A magyar hangsor akusztikai
világításban» címen. Ez az első nagy és komoly dolgozat előkelően
kiemelte nevét. A napisajtóbeli munkálkodást azonban nem hagyja el, sőt
ettől kezdve növekedik kritikusi tollának ereje. A Fővárosi Lapok-tól a
Pester Lloyd-hoz került, onnan a Mikszáth Országos Hirlap-jához s azután
a Hét-ben kereshetjük érdeklődve zenéről írott sorait. Az ujságíró
zenekritikust gyorsiramú foglalkozásából kifolyólag nem szokás nálunk
mostanság nagyratartani. A napisajtónál nincs idő a nyugodt s mély
meggondolásokra. Rendkívüli kritikus elme alig lehet jó ujságíró, a
percre beszolgáltatandó munka tompíthatja vagy elferdítheti kritikusi
tollát. Molnár Géza azonban elsőrendű ujságíró és a legkomolyabb
kritikus volt mint napisajtó munkás is. Gyors, fegyelmezett elméje,
ragyogó stílusa és tudása tették őt erre képessé. Sőt éppen a napisajtó
heve izzította nyugtalankodó agyát. Ha megállapításait nyomtatásban
elmondta s ötleteit szellemes szavával kiszórta, – megnyugodott:
másnapig. Ezek a lüktető munkában fogant írásai is kerekek, erősek s
aktualitásuk dacára valamelyes vonatkozásban mindíg értékesek maradnak.
Ő volt utolsó olyan zenekritikusunk, akinek véleményét várták, lesték,
keresték. Utána még Csáth Géza kevésbbé hozzáértő, de kitünő írói tolla
számíthatott némi komolyabb zenekritikusi értékre. Jó tizenöt év óta
azonban ilyen nevek nincsenek. Sivárság, esetleges szürke hozzáértés,
jóhiszemű tájékozatlanság, vagy rosszhiszemű zagyvaság a napisajtónkbeli
zenetudósítás és zenekritika. Ugy hiszem, ebben elsősorban a szerkesztők
a hibásak. Alig helyez súlyt némelyik erre az elcsenevészesedett
sajtóvirágra. Fölöslegesen helyetfoglaló kényszerűségnek tartják a
zenéről írott sorokat s inkább reklám és üzletszerű bevételi forrásnak.
Molnár szerencsés volt szerkesztőivel, mert Vadnay, Falk Miksa, Mikszáth
és Kiss József ebben másként gondolkoztak.

Hogy milyen kitünő sajtóbeli működést fejtett ki Molnár Géza, mi sem
mutatja jobban, mint az, hogy akadt miniszter ebben az országban, aki
egyszerű ujságíróból zeneakadémiai tanárrá merte őt kinevezni.
Tizennyolcadik éve tanár a Zeneakadémián. A Káldy Gyula helyére jött,
aki akkoriban a magyar zene sajátságairól féléves kurzusokat tartott.
Molnár a magyar zene elméletének tanárául jött az akadémiára, csakhamar
előadásokat hirdet a magyar zene történetéből is s átveszi az általános
zenetörténet, majd pedig a zeneesztétika tanszékét. Láthatjuk e
nagyarányú működésből, hogy ami nem szorosan a kottafejekkel összefüggő
zenetudomány, hanem azok szellemének, lényegének tudománya, – az mind a
Molnár Géza kezében van. Főként az ő érdeme, hogy ha nem is
nagytehetségű, de intelligens muzsikusok kerülnek ki a Zeneakadémiáról.
Igen szükséges művészeti iskolában egy ilyen általánosan művelt vezető
elme, mert a dolgukat kitünően értő, de egyoldalú művésztanárok
gondolkozásbeli túlkapásait enyhíteni tudja s a művészetet össze tudja
kapcsolni a tanítvány lelkében az élettel. A művészet dologbeli
készségét az egyes szaktanárok adják meg a növendéknek, de magasabb,
messzebb, ragyogóbb régióit Molnár Géza mutatja meg nekik. Különösen a
túlzottan egyoldalú muzsikusvilágban fontos ez. Talán nem is szükséges
külön kiemelni, annyira általánosan ismert, hogy Molnárt mindenrendű
tanítványa tisztelve szereti. Előadásaira örömmel mennek s okos,
fölényesen nagytudású, közvetlen beszédével minden hallgatójára hatással
van. Gyönyörű előadásán nemcsak itt, hanem az egyetem óriás termei is
zsúfoltan teltek. Éveken keresztül a legérdekesebben különös közönség
lesi a zenéről beszélő lüktető, hullámos, színes szavait.

Zeneakadémiai működésének érdemeiből még egyet kell leszögeznünk: a
magyarságát. Ez a különben szép intézményünk csaknem bitorolta címében a
magyar jelzőt. Húszonöt évvel ezelőtt alig tudott ott valaki magyarul.
Idegen volt falai között a magyar beszéd. A tanárok németül adhattak
elő. Senki sem törődött ott a magyar szóval, de a magyar zenével is
alig. Molnárnak legnagyobb érdeme van ennek a szégyennek
megváltoztatásában. A tananyag műkifejezéseit, ahol lehetett, magyarral
pótolta, a lehetetlen énekszövegeket többször sajátmaga újrafordította,
magyar szellemet vitt be a szép márványpalotának minden zugába s főként
_elévülhetetlen érdemet szerzett a magyar zene elméletének és
történetének első, kimerítő, tudományos, komoly tanításával._

Dr. Molnár Géza nevét három főműve mindig tisztelten és elismerten fogja
megtartani a magyar zenevilágban. Az első 1902-ben az Athenæum
kézikönyvtárában jelent meg «Bevezető a zenetudományba» címen. A legjobb
és legvilágosabb magyar zeneelméleti könyv. Szerény és igen okos
pirosfedelű kötetecske. A zeneelméletnek minden része felől tájékoztat.
Megtudjuk belőle, mily szövevényes úton jön létre a zenei termék, mily
szigorú és elmés törvényszerűség lappang az egyszerű dalocska mögött is
és mily matematikailag szabatos elvekre vezethetők vissza az esztétikai
hatások. Legnevezetesebb, mondhatjuk korszakos munkája «A magyar zene
elmélete», mely zenénknek első tudományos és modern alapon felépített
rendszeres elmélete. Hatalmas, tudós mű. A magyar zenei életben piramis.
1903-ban jelent meg. A sajtó osztatlan elismeréssel fogadta s olyan
tollak is megszólaltak mellette, amelyek zenéről évtizedeken keresztül
hallgattak, például: Erkel Gyula, Szabados Béla s Tóth Béla, aki egyik
ragyogó esti levelében leborul a könyv értékessége előtt. A harmadik
nagy mű a kétkötetes «Általános zenetörténet», két év előtt jelent meg.
A sajtó bizonyára a világháború zűrzavarai miatt nem vette még észre. Ez
is ragyogóan megírott, tudós regény. Felfogásban, csoportosításban,
megállapításaiban újszerű, de nagyon meggondolt. A magyarul megjelent
zenetörténetek természetesen eltörpülnek mellette, de a külföld
köteteihez mérten is tartom ezt a könyvet olyannak, hogy bármely nyelven
való megjelenése dicsőséget hozna a magyar zenekulturára.

Kisebb arányú művei (A magyar föld zenéje, A faji zene elmélete, A
disszonanciák határa, Magyar táncok a XVI. századból, Összhangzattan a
történeti kutatás szempontjából, ez még nem jelent meg) is gyöngyszemek.
Mi ezek közül alig vettük észre egyiket is, de német és francia
legelőkelőbb szakírók magasztalva közölgették. Láttam a levelét szegény
Ecorchevillenek (1915-ben elesett), amelyben áradozva köszönti Molnár
Gézának egy ilyen kisebb dolgozatát, kiemelve azt, hogy ilyen «alapos,
szellemes és okos» tanulmány ritkán járt a kezében s boldog volna, ha
revüjét megtisztelné. Ez az Ecorcheville pedig – amint tudjuk – a
franciák legelső zeneesztétikusa volt mostanság Romain Rollandon kívül.

Ha az a néhány, zenéről rég irkált magyar toll látná, hogy milyen nemes
virággá vált dr. Molnár Géza kezében a magyar zenéről s a zenéről
magyarul beszélő toll, – mindenik nagy utódjául tisztelné ezt a kezet.




XI.  KERNER ISTVÁN.

  Ó bár ne volna más had a világon
  Csak ilyen áldott, kedves hadsereg,
  És ilyen olcsó!… Mily dusak lehetnénk
  S hogy megférnénk egymással, emberek!
  Együtt győzhetne orosz a magyarral!
  És némettel a büszke francia,
  Egy zászlónk volna: a dicső művészet,
  S alatta testvér minden nép fia!

A magyar filharmónikusok ötven éves jubileumára 1903-ban iródtak ezek a
sorok s milyen aktuális színűekké váltak a ma borzalmaiban. Ha csak «egy
zászlónk volna, a dicső művészet», mennyi jajtól kimélődött volna meg a
világ. Világbomlás előtt komoly könyvek azt irták, hogy minden nemzet
általános műveltségének fokát minden időben a legtalálóbban jellemzi az
a viszony, amely a tudomány és zeneművészet művelése között fönáll. Ma?
gondoljunk a franciákra, olaszokra stb. Általános megállapításokat tehát
még a művészetek terén sem kockáztathatunk meg, de sietve és gondolkodás
nélkül menekülünk ide, lelkünknek egyetlen megmaradt mentsvárába. Ilyen
kényszereknél fogva szabad tehát megállanunk egy művész jubileumi
dátumánál is. Kis esemény a világ mostani nagy dolgaihoz, de nekünk
érték.

Zeneművészetünk alig egy jó fél évszázadra tekinthet vissza s ha zenénk
és zenei viszonyaink e rövid idő alatt számottevő jelentőségekre tettek
szert, úgy ez csak a művészet azon fáradhatatlan bajnokainak köszönhető,
kik a kitűzött célt sohasem tévesztve szem elől, önfeláldozással
egyengették a rögös talajt. Három ilyen emberünk volt: Erkel Ferenc, a
magyar opera és a «Budapesti Filharmóniai Társaság» megalapítója; Erkel
Sándor, e társaságnak 25 éven keresztül hírneves karmestere és most
Kerner István, a társaság elnöke és karnagya.

1852-ben megalakult «Hangászegyesületi zenedé»-ből jött létre
tulajdonképen egy évvel később a mai «Filharmóniai Társaság». Ez a derék
zenészegyesület a zeneművészetet s kiváltképen a magyar zeneművészetet
volt és van hivatva a maga teljességében művelni, értelmezni és
terjeszteni. Elképzelhető, hogy olyan nehéz politikai és társadalmi
viszonyok között, mint amilyenek erre az időre esnek, mennyi küzdéssel,
fáradsággal és munkával lehetett elültetni, fölnevelni és kivirágoztatni
a magyar zeneművészetnek ezt a legszebb fáját. A nagy érdem mindenesetre
Erkel Ferencé. De az is szerencsénk, hogy a nagy karmesternek méltó
magyar utódja akadt Erkel Sándorban és Kerner Istvánban, az Erkel Sándor
egyetlen famulusában, tanítványában és hagyományosában.

A Filharmóniai Társaság 50 éves történetét négy főkorszakra oszthatjuk:
1. Az 1853-tól 1867-ig terjedő korszakra, mely magában foglalja a
filharmóniai hangversenyek alakítását, a «Bizottság» működését,
küzdelmeit; 2. az 1867-től 1875-ig terjedő időszakra, mely a
filharmóniai társulat alapítását, rövid működése utáni szünetelését
foglalja magában; 3. az 1875-től 1903-ig terjedő időszakra, mely a
feléledés, fejlődés, a virágzás és az 50 éves jubileum kora s végül 4. a
legújabb időszakra, 1903-tól 1918-ig. Ez alatt a 65 esztendő alatt a
hangversenyeket mint állandó magyar karmesterek hárman vezényelték:
1853-tól Erkel Ferenc, 1875-től kezdve Erkel Sándor és 1900-tól kezdve
Kerner István. E három állandó karmester mellett vendégként kitünő,
világhírű karmesterek is vezényelték a derék társulat koncertjeit,
különösen azokban az időszakokban, amikor az állandó karnagyokat
betegség gátolta a működésben. Ezek közül nevezetesebbek voltak:
Goldmark Károly, Wagner Siegfrid, Colonne Ede, dr. Richter János,
Strauss Richárd, dr. Muck Károly és Mahler Gusztáv. Külön megemlítjük,
hogy a világhíres Richter János az 1894–95-iki szezonban hat
hangversenyt, mint szerződtetett karnagy vezényelt.

A társaság második nagy karmestere, Erkel Sándor, 1900 január 10-én és
február 7-én vezényelt utoljára hangversenyt. De mindkét hangversenyt
csak félig dirigálta, mert betegsége miatt már nem birta a további
munkát s a hangversenyek második felének vezénylését derék tanítványára,
Kerner Istvánra bizta. Ezekből a hangversenyekből meggyőződött a mester,
hogy a vezénylőpálcát már többé nem bíró kezéből Kerner István, mint
méltó utód veszi át s az 1900. évi március 12-iki hangversenyt egészen
Kerner Istvánra, az Operaház akkori fiatal, jeles képzettségű karnagyára
bizta.

Kerner István 1867-ben született Máriakéménden (Baranya vármegye). Zenei
tanulmányait a Nemzeti Zenedében és az Országos Zeneakadémiában végezte.
1885-ben az Operaház zenekarában brácsás lett, majd karigazgató,
balett-, operai karmester, végül karnagy s tavaly óta főzeneigazgató.

Kerner István, mint a magyar zenei élet legelső művésztársaságának
vezetője, a beléje helyezett bizalomnak nemcsak teljes mértékben
megfelelt, hanem fáradhatatlan működésével beigazolta, hogy az ő
vezetése alatt az ország zenei életében a filharmóniai társulat mindig
elsőrangú tényező lesz. Különös gondot fordított arra, hogy a
klasszikusok s a legjelesebb külföldi zeneszerzők művei mellett kellő
figyelembe részesítsék a magyar zeneszerzőket. Ha sokszor eredménytelen
volt is ilyen irányu kardoskodása, nem az ő jóindulatán mulott a magyar
szerző mellőztetése. A magyar zeneszerzők régi gárdája mellé egy újabb
csapatot gyűjtött, akik majd hivatva lesznek művészi zenénk fejlődését
biztosítani és továbbfejleszteni. Kerner érdemeiből nem felejtjük el,
hogy az érdemes karmester gyöngédséggel és megértéssel fordult a magyar
munkásság felé is. Az ő kreációja a filharmóniai társaság «népszerű»
hangversenyei, amiket a magyar munkásság számára rendszeresített, hogy a
zeneművészet nagy alkotásait megismertesse azokkal a rétegekkel is,
akiket egyrészt a rendes hangversenyek magas helyára, másrészt zenei
életünk vezetőinek közömbössége elzárt a zeneművészet élvezetétől.
Kerner meleg lélekkel utat nyított a munkásságnak, hogy a zeneművészet
örömeit ők is megismerjék.

Kerner István, a külföldi mértéket is figyelembevéve, _egyike ma a
legjelesebb Mozart-Beethoven- és Wagner-dirigenseknek_. De a moderneket
is megérti és szeretettel karolja föl. Tisztult, nemes, egyszerű
fölfogásában a nagy klasszikusok eredeti szavukat visszakapják.
Vezénylőpálcája nem a részletekre fekteti a fősúlyt, hanem mindig
nagyvonaluságra, egyöntetűségre és az egész mű szellemének lehetőleg
teljes visszaadására törekszik. Nem divatos karmester, hanem
megállapodott művésze a zenekarnak. Nem finomkodó, hanem finom, nem
rendkívüliségekre utazik, hanem valódi ízét, színét, húsát és vérét adja
vissza a partiturának. Karmesteri működésbeli külsőségei nyugodtak és
nem hatásvadászók. Energikus szemét és kezét folyton érzi a zenekar,
amely úgy szereti őt, mint egy útmutató testvért. Rendkívüli karmesteri
értékei nincsenek ugyan, de művészete egészében komoly, magasrendű és
magyar szempontból különösen értékes. Ő a magyar földnek az a ritka
terméke, aki művészetében harmónikus tudott maradni. Magyar művészeti
iskolákban nevelkedett, külföldi hírszerző munkára vagy csak
vendégszereplésre is, sohasem volt vágya, – minden értékével maradt
egészen magyarnak. Fogékony művészlelke a zeneművészet szociális céljait
is megfelelően szolgálta és szolgálja.




XII.  ÖT MAGYAR HEGEDŰMŰVÉSZ.

_Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Koncz János, Kerékjártó Gyula_ és _Pártos
István_. Hangversenyeink szereplő hegedűművészei. Mind fiatalok. A
legidősebb huszonhat esztendős s tizenöt a legfiatalabb. Ifjúságuknak
ereje nagy reményeinket válthatja valóra.

=Vecsey Ferenc= már világnév. Ahol csak megfordulhat művész e földtekén,
ő mindenütt volt. Még Délamerikában is. Sok babér és még több pénz
kisérte útjain. Huszonöt éves korára gazdag ember. Zenekulturánknak
mindenesetre büszkesége, de magyarságával való fennhéjázásunk dacára is
meg kell benne látnunk a fogyatékosságokat. Először is önbizalma és
önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy
kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa.
Gyémántkövekkel ékített plasztronban és ilyen hetykén ma nem áll mély
lelkű művész dobogóra. Igaz, hogy öt perc alatt vonójának hatalmával
igazatadásra kényszerít mindnyájunkat, de mégis a művész szerénysége a
legnagyobb előkelőség s nem a dzsentri póz. Külsőségekből mélységeket is
megláthat a jó szem. Nézzük, igazolni tudjuk-e játékából
megállapításunkat?

A Vecsey hegedülése eszményi tökéletességű hegedülni tudás. Nála
kifogástalanabb hegedűlőmasina nincs. Ennél többet hegedűn tudni talán
nem is lehet. Technikájának nagyszerűségéről könyvet lehetne írni. Ha
csak erre gondolnánk, extázisos dícsérésbe kellene átcsapni, de
hangversenyeinek végeztével rendszerint elillan csodálkozásunk s hideg
szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, amint jöttünk. Pedig nem
tisztán kápráztató virtuózitást kaptunk, érzésfuvallatok,
érzelemmelegség is áradt felénk, de nem téveszt meg, mert ez mégis csak:
manier. A Diderot művészeti paradoxon tanulmányának lezáratlan
következtetése jut eszünkbe: hogyan tökéletesebb az előadó művész
produkciója, ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja átérzés
nélkül, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy ilyen és ilyen
hatása legyen. Ujházi Ede felkérésre pecsenyeevés közben könnyezve sírt.
Vecsey Bach «Air»-jét tökéletesen játszva, pecsenyét is ehetnék, ha
volna még két keze. Aki ezt nem érzi ki a Vecsey játékából (és ez a
többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.

Lelkének fejletlensége azonban írásaiból, szerzeményeiből látszik
inkább. A komponálás nagy önáruló. Talán egy művészet sem annyira. Pőrén
áll a lélek a hangjegyek mögött. Bármilyen burkolt is legyen egy
szerzőnek emberi mivolta, valódi arca az ötvonalú papíron élesen
látható.

A mai hegedűművészek általában gyenge, jelentéktelen zeneszerzők.
Kreisler Frigyes talán az egyetlen kivétel. A Burmester, Mischa Elman,
Manen Juan, Ysaye, Rosé stb. szerzeményei színtelen semmiségek. A mai
hegedűművészek nem törekednek arra, hogy olyan szépet és újat játszanak,
amit kívülük senki más. A túlságosan kifelé való élésben talán nem érnek
rá esetleges mondanivalóikkal törődni? vagy nincsenek is mondanivalóik?
A sok gyakorlás, a hegedűirodalom dús anyagának teljes megtanulása, a
versenyképességben maradás gyötrő munkája s a pénzszerzés elvonják
lelküket a rendkívülien szépet akarástól. Az is lehet, hogy elsősorban
exekutív természetű énjüket üresre muzsikálják rengeteg hangversenyükön.
Nem tudjuk megállapítani pontosan ennek a tünetnek okait, de talán a
felsoroltak egyike vagy másika magyarázat lehet. A régi hegedűművészek
másként cselekedtek. Önmaguk számára rendkívülieket írtak. Paganini,
Lipinski, Spohr, Wieniawsky, Sarasate, Bériot, Vieuxtemps és a nagyok
úgyszólván mindnyájan örökszép mesterművekkel gazdagították a
hegedűirodalmat. De tulajdonképpen önmaguk koncertjei számára írták
opuszaikat. Ennek a törekvésnek halavány fénye rávetődik a ma
hegedűművészeire is, de mert nagy alkotó lélek évtizedek óta nincs
közöttük, – a hegedűirodalom régóta semmit sem fejlődik, sőt nem áll
magasabban ma, mint száz év előtt. Lehet, hogy ennek oka az is, hogy a
hegedűművészet ma nem kapcsolódik bele úgy az életbe, mint régen. A
rohanó modernség vágtató életkörülményei a halk, szerény hegedűnek
szavát veszik. De a főok mégis csak az alkotó művészi magasság hiányában
van. A nagy zeneszerzők ma alig törődnek külön a hegedű életével, a nagy
hegedűsöknek pedig ma nincs nagy alkotó lelkük. Igyekeznek ébren tartani
szerzeményekkel is a hegedűkultuszt, de jelentőségest nem találunk
munkáikban. Hol van ma a hegedűnek a Chopinje, aki zeneszerzői lelkét,
miként a bánatos lengyel a zongorán, ugyanúgy kizárólag a hegedűn sírná
ki!

Mindezekre a Vecsey szerzeményeinek lapozgatása közben gondoltunk.
Vecsey korunknak jelentős neve, de értékét szerzeményei öregbíteni nem
fogják. Pedig nagy örömünk lett volna az ellenkezőjében, annak dacára,
hogy magyar szerző műveit magyar cég _francia!_ nyelvű kiadásban adta
ki. Eddig tizenegy szerzeménye és egy átirata jelent meg: egy «Caprice»,
aztán «Caprices» összefoglaló című sorozatból a «Le vent», «Cascade» és
«La lune glisse à travers les nuages», «Chanson triste», «Conte
passionné». A «Trois morceaux» összefoglaló című sorozat három darabja:
«Rêve», «Humoresque» és «Menuetto», aztán «Souvenir», «Valse triste»
(ezek mind zongorakísérettel) s egy szóló hegedűre írott «Preludio e
Fuga.»

Jelentékenynek egyik sem mondható. Még leginkább a kissé Bach-os ízű
hegedűszóló magaslik ki közülük. Van csinos, ügyes, tetszetős is
közöttük s a szédületes hegedűtechnikának magasrendű példái, de
_általában egy nagy előadóművész önkéntelen utánérzései_. Saját
mondanivalója, érzése nincs, vagy nem értékes. A «Le vent», a «La lune…»
s a «Cascade» erősen Paganinis, különösen az utóbbi igen emlékeztet az
«Erdőzsongás» című Paganini etüdre; az elsőt pedig mennyivel szemben
írta meg Bériot a «Le tourbillon» című etüdben. A «Chanson triste» Hubay
szerenádjának (Unter Ihrem Fenster) utánérzése, a «Menuetto» pedig
Mozart A-dur hegedűversenye menuettójának hatása.

Ezek a kották nem babérosak. Némelyik érdekes, de aligha lesznek
maradandók. Hiányzik belőlük valami, ami mintha a hegedüléséből is
hiányzana…

*

=Telmányi Emil= fekete, szélesarcú, intelligens mozgású, erős, zömök
ember. 1892-ben Aradon született, hol atyja középiskolai tanár volt,
Kezdetben Unger zenetanár volt mestere, de már tizenhárom éves korában a
fővárosba jött s a Zeneakadémián Hubaynál és Koesslernél végzett. Első
önálló hangversenye 1911-ben volt Berlinben, mellyel a szakemberek
elismerését mindjárt megnyerte. Budapesten 1913-ban játszott először a
filharmonikusokkal nagy sikerrel. A háborus évek alatt is érdemes
hangversenyeket adott nálunk, míg az utolsó szezonban a Bach összes
szonátáinak eljátszásával legkomolyabb hegedűművészeink egyikének kell
őt tartanunk. Ezeknek előtte Svédországban, Dániában, Hollandiában,
Norvégiában sikerrel hangversenyezett s Berlinben Zsigmondy Gáborral és
Csuka Bélával egy magyar triót szervezett. Művészmultja rövid, de
értékes. Kvalitásait a külföldi sajtó többször kiemelte.

_Játékát főként a tisztaság, átgondoltság és komolyság jellemzi._
Előadása nem elragadó, de gyönyörködtető. Öntudatosságot, de
szerénységet, izlésességet, műveltséget, tanultságot, érző s még inkább
gondolkodó lelket mutat. Kulturált lénye magas színvonalat biztosít
számára.

*

=Koncz János= Telmányival szemben csupa szív, lélek, álmodozás. Tudása
nincs akkora, mint tanulótársáé, de művészi ösztönösségében nagy
kvalitás rejlik. _Mindig szépen és melegen hegedül._ Technikája nem
bevégzett, de megfelelő.

1894-ben született Budán. Édesanyja tanította először, majd pedig
Balassa Emil, a volt Joachim tanítvány. Tőle Hubayhoz került a
Zeneakadémiára, ahol tizennyolc éves korában végzett. Berlinben sikerült
hangversenyei voltak, de utána négy évig nem szerepelt. 1916-ban lépett
fel nálunk először, mint önálló koncertművész. A mult szezonban
kimagasló művészettel játszotta Strauss Richárd hangversenyén a
mesterrel együtt annak egyik szonátáját. Csábította is külföldre
Strauss, de egyelőre nálunk marad s Zeneakadémiánk művészképzőjén a
Hubay vezetése alatt oktatást vállalt.

*

=Kerékjártó Gyula= művészete sokban rokon a Konczéval, bár nem olyan
nemes és intelligens. Viszont technikája készültebb. _Inkább a virtuózt
kell látnunk benne, mint a művészt_, bár cigányos izű melegségével és
nem pallérozott temperamentumával nagy hevületeket és áradó érzéseket
sejtet. Sarasate játszott ilyen féktelen tüzzel, de természetesen sokkal
tisztultabban.

1898-ban Budapesten született. Atyja mérnök, régi borsodi nemes család
sarja. Anyja tanította először zongorázni fiát. Renkívüli zenei hajlama
már négy éves korában kiütközött. Később valami kis hegedüt kerítettek
számára s bámulatos találékonysággal jött rá a hegedülés titkainak is
egész sorozatára. A Zeneakadémián két évig Szerémi Gusztáv, majd Hubay
tanította. Nyolc éves korára mindent megtanult. Tíz éves korában a román
királyi udvarban játszik, majd Angliában, Hollandiában, Belgiumban és
Németországban aratott diadalai következnek. A háború alatt százezreket
hegedült össze jótékony célra s mert nagy külföldi körutjait most meg
nem valósíthatja, elvégezte a zeneszerzés elméleti tananyagát.

Sokra tartjuk ezt a túláradó fantáziáju fiatal hegedüművészt, akiről szó
esvén, nem mellőzhetően megemlítjük, hogy Paganininek néhány etüdjét
(Caprices 24-ből) úgy játsza, hogy azokat ragyogóbban, zseniálisabban
előadni nem lehet.

*

=Pártos István= ma legfigyelemreméltóbb csodagyermekünk. Mi a Hubay
csodagyermekgyártásában kvalitásos pedagogiai értékességnél egyebet
látni nem birunk, mert a csodagyermeken csak csodálkozunk, pénzért
csodálkozni pedig inkább a cirkuszba járunk, – de tény mégis, hogy
ezekből a gyermekcsodákból nagy művészek is váltak, bizonyos fokig tehát
számolni kell velük. Eddig a bizonyos fokig a most tizenöt éves Pártos
István talentuma értékesebbnek mutatkozik, mint amilyen a szintén
csodagyermek Vecseyé és Kerékjártóé ugyanilyen korban volt. _Bensőséges
komolysága teszi ezt a talentumot nemessé_ és késztet elismerésekre.
Amint a kis bársonyruhás, hosszuhaju, túlértelmes nézésű, barnaszemű,
arcra Paganinire emlékeztető fiú játszani kezd, – azon nem csupán
csodálkozunk. Gyönyörködünk is. Érezzük, hogy figyelemreméltóbb
mondanivalója is van ennek a gyermeknek. Pedig éppen azzal az érvvel
akarjuk megdönteni a csodagyermekkultusz művészeti jogosultságát, hogy
egy éretlen gyermeknek nem lehet olyan mondanivalója, ami bennünket
érdekelhet. Akinek pedig nincs saját mondanivalója, az nem művész. A
gyermek Pártos csaknem felnőtt ember lelkét hordja, amit tizenkétéves
korában tartott első önálló hangversenyén, amikor Mendelssohn s főleg
Beethoven hegedűversenyét játszotta, mindenkinek elárult. Ebből a zsenge
művészlélekből üstökös is lehet a hegedűművészet egén. Komolysága,
intelligenciája és tudásvágya erősítik ezt. Minden iránt érdeklődik,
sokat és mindent tanul. Eszes, olvasott gyermek. Egy év alatt megtanult
németül és franciául s e mellett a negyedik gimnáziumot is kitünően
végezte, de természetesen tovább járja a középiskolát.

Feljegyezhetjük még róla, hogy 1903-ban született Budapesten szegény
családból. Özvegy édesanyja tanította először hegedülni. Öt éves korában
a Fodor-féle zeneiskolába kerül, hol két évig marad, azután átmegy a
Zeneakadémiára, ahol először Bloch tanítja. Egy év alatt hat osztályt
ugrott. Ez után Hubay veszi át, akinél egy év alatt elvégzi a
művészképzőt. Járt már Norvégiában és Svédországban is.

*

E részletező sorok után egy idevágó általános figyelmeztetés: nagy
művész csak nagy, rendkívüli ember lehet. Ez pedig lehetetlen tudás
nélkül, amit négy középiskolai osztály, vagy egy kínos érettségi nem
adhat meg. Rengeteget kell tanulni. Mit? Mindent! Aki csupán hegedüjének
él, korszakos, nagy művész sohasem lehet.




XIII.  KODÁLY ZOLTÁN.

Volkmann Róbert mondta volt, hogy «a magyar zene akkor lesz csak
művészileg nagy és fejlett, amikor magyar tanárok fogják tanítani.»
Elértük végre ezt is. Molnár Géza az elméletben, Bartók Béla és Kodály
Zoltán az exekutivában a legigazibb fajiságot képviselik a Liszt
Ferenc-téri zenepalotában. Hatásukat, erejüket érzi mai zenekulturánk
minden rétege, de szellemük átitatódása akkor lesz teljes eredményű,
amikor Kodály működése is fejlett gyümölcsöket hozhat. Kodály a
zeneszerzést tanítja. Nem a magyar zeneszerzést, mert ezt külön tanítani
nem lehet, épúgy, mint nem lehet angol vagy francia zeneszerzést
tanulni. Hatásaiban azonban nagy különbség, ha a zeneszerzést ízig-vérig
magyar ember tanítja. Jelentősebb eredményei e téren még Kodálynak nem
lehetnek, de munkájával szemben jogos minden szép várakozásunk.

Kíséreljük meg a Kodály helyét zenekulturánkban megkeresni. A negyvenes
években a magyaros zene terén csak az őserő, a nemzeti ösztön működött.
Az irodalom sokkal előbb járt, már maga előtt látta a célt, amelyet
követnie kell. Az elnyomatás évtizedében – érdekes jelenség – a magyaros
zenevilág először kezd csoportosulni határozottabb, öntudatos nemzeti
cél felé. A dal és a hangszeres zene gazdag anyagkészlete ebben az
időben kezdett a műveltebb világnak is bemutatható zenei tisztaságot
nyerni. A hatvanas évek időszakában csak annak a zenének volt becse és
kelete, amely magyaros firma alatt jelent meg s miként talán ez volt a
magyar közéletnek legmagasabbra csapó szalmalángja, úgy a magyaros
zenének is ez az időszak volt eddig vissza nem tért eldórádója. A
hetvenes években, a komoly nemzeti alkotások korszakában, a hazai
zeneügyek nagyobbmérvű fellendülését is látjuk. A nyolcvanas években
azonban már visszaesést találunk. Kezdik hangoztatni, hogy a zene az
egész világ tulajdona, nem állhat tehát faji alapon. Mivel nálunk a zene
a legkésőbben ébredt közművelődési ág s idegen szellemü oktatók,
tekintélyek és befolyások alatt állott – ez nem meglepő. A kilencvenes
években tobzódik ez a felfogás, míglen jön az 1900–1910-es évtized,
amely nagy fordulatot hoz.

Az ősi, nagy, erős magyarságnak hatalmas apostolai támadnak. Még dadogva
ugyan, de az érdekesen megszólaló fiatalembereknek egész serege kiabál
érvényesülésért. Gerinces talentumok fiatal erővel igyekeznek a
művészetekben és irodalomban érvényesülni. Lelkükből kidobálják ősi
magyarságukkal a beléjük nevelt talmi magyarságot. Érzik, hogy
meghamisítottak itt mindent körülöttük: irodalmat, történelmet,
művészetet, zenét. Ők a régi, a nagy, az erős magyarsághoz akarnak
kapcsolódni. Igazi magyar kulturát akarnak csinálni. Ennek a fenséges
mozgalomnak egyetemes erejű királya: Ady Endre, aki megtermékenyített
maga körül minden földet.

Forrongó, ősi, tudós, talentumos testvére neki a zenében Kodály Zoltán.
Csupán régi dalok ismeretlen szerzőivel rokon. Közben az egész
magyaroskodó zeneszerzőgárdát sikerült neki elfelednie. Tudással vértezi
agyát s talentumát a régi, messzi magyar idők talajából érleli. Elmegy a
legalsóbb réteghez, a néphez, a dalhoz. Szorgalmasan gyűjti, tanulja,
formálja azokat. Beleülteti a mai, modern zeneművészetbe s nagy
kortársával, Bartók Bélával egyetemben _megteremti belőlük a
legmodernebb, legragyogóbb, valódi, faji, magyar zenei nyelvezetet. Az ő
zenéjük nem magyaros zene._ _Az ő zenéjük: magyar zene. A magyarok
zenéje._ Nem a formája s a külszíne, hanem a lelke, a húsa, a vére, a
szelleme: magyar. Öncéllá lesz művészetük, nem pedig magyaros úri
muzsikává, amely a cigány és a híres úri muzsikusok eredeti
tehetségéből, a népből felszűrődő hagyományok kicifrázásából és a
nyugati elmaradhatatlan hatásokból olvadt össze. Ez nem az Erkel
Ferencék zenéje. Ez a mi zenénk, a magyar nép tölgyfaerős rétegéből nőtt
orchidea. Nem ismerik, nem szeretik és nem ápolják még elegen ezt a
kincsünket. Sivalkodnak még ellene, de letagadni, eltaposni nem lehet.
Bartók és Kodály által zenénk az új, a valódi magyar magaslathoz
érkezett el.

Krisztus arcú, finom vonású, vöröses-szőke hajú és szakállú ember
Kodály. Túlságosan zárkózott. Inkább komor, elgondolkozó és szögletes
modorú. 1882-ben, Kecskeméten született. Iskolába Nagyszombaton járt.
Gyermekségének emlékei a szintén színmagyar Csallóközhöz, Mátyusföldhöz
fűződnek. Budapesti egyetemünk bölcsészeti karát végezte s a
Zeneakadémián a Koessler vezetése alatt a zeneszerzési szakot. Olyan
feltűnően komoly eredménnyel, hogy 1907-ben kinevezik a Zeneakadémia
tanárává. Már ekkor járja a vidéket s gyüjti szorgalmasan Bartók Bélával
egyetemben a népzene hamisítatlan kincseit. Ezt a munkát most is
folytatják és nagy veszteség, hogy gyüjtésük még jórészt holt anyag.
Számtalan értékes tapasztalattal tér meg minden ilyen útjáról a két
mester s mert kritikailag is vizsgálva gyüjtenek, tudásuk és ösztönük
pozitiv eredményekre vezette őket. Ezeknek egyike például, hogy 1900-ban
a negyven éves emberek tisztán a népszínművek zenéjét ismerik. A Blaháné
dalait dalolják, tehát jórészt magyaros csinálmányok megtévesztett
szellemében élnek. Ugyanakkor a negyven éveseknek szülei még az
őseredeti magyar dalokat is ismerik és szeretik, fiai pedig – tehát az
1900-ban húsz éves generáció, alig tudnak valamit a népszínházi
zenekulturából. A régi-régi nóták világát szeretik. Mit igazol ez?
Kodályt, aki szintén érezte, hogy csillogó hamisítvány-magyarságunk
előtt ősi értékeink voltak. A mából kiszakítva magunkat, azok után kell
tehát mennünk, hogy a jó utat megtaláljuk. Erkel, Mosonyi, Liszt, Zichy
Géza, Hubay s számos eddigi nagynevű magyar zeneszerzőnknek különben
tiszteletreméltó munkája nagyot veszít ebből a világításból nézve.
Kodály-lyal és Bartók-kal a magyar zenének egy korszaka lezárult,
illetőleg velük egy másik kezdődik.

Mikor nagy bálványok omlanak, forradalmároknak nevezik az újítókat.
Pedig Kodály nem művészeti forradalmár. Miért volna az? Teljesen újat
nem hozott, csupán korrigálni akar vagy egy félszázadot a magyar
zeneművészet történelmén. Modern tudással szállott le a néphez, vagy
szállott ki az ősmagyarságból s a nyugati nagy zenekulturába csillogóan
beillesztette a sajátos, magyar, népi zenét. Ez történelmi szemmel nézve
csak természetes következmény, nem újítás. Nem rombol ő, csak a talmit
akarja elpusztítani, az igaz útról elseperni.

_Ahogyan_ aztán teszi ezt, vagyis _a módszerben_ lehet újító,
határjelző, új művészeti bálvány, mint ahogy az is. Kodály álmodozva
rajongó, tudós, meggondolt, tanáros s ezért egyszerű is. Zenei formái
tiszták és világosak. Szerkezetei, ritmikája, melódikája és
harmónizációja természetesen adódó. Nagy vidámságokat, eszeveszett
duhajságot nem ír kottapapirra, inkább borus, melancholiára hajlamos
szív, mely alatt hősi erő és tűz lappang. Zenei nyelvezete tisztult,
érthető s ez munkájának és jelentőségének legnagyobb értéke.

Kodály nem bő termelő. Csak akkor szólal meg, amikor érett mondanivalója
van. Még a legnagyobb zseni is pongyolaságba esik, ha folyton ontja
magából a kottafejeket. Kodálynak minden sora gondos, választékos.
Minden szerzeménye ész és szívügye s minden egyesben megtalálhatók
összes jellegzetességei. _Műveit általában egyéni következetesség és
hangulatosság jellemzi._ Dolgozási módszerét pedig: a formákban inkább a
szabályosság; harmóniában modernség, az egyidejűleg való
megszólaltatással érdekesen zavaros hatású akkordok, melyek különben
egymásra következve, megszokottak volnának; ritmikában üdeség, merész
változatosság, szakadozottság és végül pompás érzék a jól hangzás iránt.
Művei ezek: Adagio hegedűrezongorakísérettel, Op. 2. Vonósnégyes, Op. 3.
Zongoramuzsika (tíz zongoradarab), aztán Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey és
Balázs Béla szövegekre írott dalok, szonáta gordonkára és zongorára, egy
hegedűre és gordonkára írott duó, gordonkaszóló szonáta, második
vonósnégyes, vonóshármas, a «Nyári est» című zenekari mű és 20–25 drb
népi szövegekre írott dal. Mindezekből csak a három első jelent meg
Rózsavölgyinél, a többi kézirat. Egy ilyen értékes mesternek nincs
állandó kiadója. Mégha a háborús nehézségekre is gondolunk,
szégyelhetjük érte magunkat. Hiszen ha nem akadályozná a fegyverzaj, rég
elkapkodta volna tőlünk a külföld, amely sokkal jobban értékelte őt
eddig is, mint mi.

Műveiből csupán a népi szövegekre írott dalokat nem hallottuk még
nyilvánosan. A többinek két szerzői est keretében tapsoltunk. Az egyik
vagy nyolc év előtt volt, a másik, a jelentősebb, 1918 május 7-én. Ezt a
hangversenyt a szerző szíve vére árán megérzett művészetnek szent
vallomásai beírták a magyar zenetörténetbe. A vonósduett klasszikus
hangon valóságos történéseket regél. Adagiója: a nyári est homályában
végtelenül elömlő Alföld békéje. Nemes, színmagyar. Első vonósnégyese: a
négy vonóshangszer játszókedvén épített magyar palota. Második
vonósnégyese: a magyar zenének búzavirága, pipacsa, kökörcsinje és
árvalányhaja egybekötve. Gordonkaszóló szonátája: magyar emlékekkel
telesírt varrottas-kendő. Zongoramuzsikája: a legzongorább
zongoramuzsika, melynek minden hangja a zongora eszméjének bölcsőjében
ringott. Dalai: a tősgyökeres magyar beszédnek legszebb zenei
fordításai. Népdalai: a magyar népkedélynek művészi echója. Gyönyörű
gordonka–zongora szonátája örök magyar kincs, melynek adagiója mintha az
Attila király pompázatos temetésének zenei megfestése volna.




TARTALOM.

  Bevezető sorok  5
  Lhevinne József  7
  Korngold Erik  13
  Burmester Vilmos  17
  Debussy  22
  Huberman  27
  Strauss Richárd  34
  Tango Egisto  39
  Dohnányi Ernő  44
  Bartók Béla  53
  Dr. Molnár Géza  62
  Kerner István  70
  Vecsey Ferenc  77
  Telmányi Emil  82
  Koncz János  83
  Kerékjártó Gyula  84
  Pártos István  85
  Kodály Zoltán  88






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.